Gyüttment Feszitvál

Nos, ez az az esemény, ahová két éve készülök, de csak most jutottam el rá.

2016-ban Csobánkapusztán rendezték a fesztivált. Nógrád megye, hurrá, megyünk! Jelentkeztem is előadónak, de csak azután tudatosodott bennem az, hogy amilyen szépséges a megyénk, annyira katasztrofális a tömegközlekedése, különös tekintettel a hétvégi menetrendre. A hely tőlünk csak 30 km-re volt, mégis 3 átszállással, 3 óra (!) alatt tudtam volna odajutni, így fájó szívvel lemondtam a programot.

Tavaly Oszkón rendezték meg a Gyüttmentet (ez egy mozgó helyszínes fesztivál), ami tőlünk fényévekre van, valahol Zalában vagy Vasban, így esélyeinket nem is latolgattam, szóba se jöhetett a dolog.

Idén viszont felcsillant a szemem: 2018 – Zebegény! A Börzsöny túloldala, kiváló vonatközlekedéssel. Rögvest írtam is a szervezőknek, akik örömmel fogadták az ÉletIskola előadásom tervét, de azzal az ötlettel álltak elő, hogy ne egyedül adjak elő az otthontanulásról, hanem valaki mással egyetemben. Kerítettek is gyorsan egy másik hozzám hasonló anyukát, és kérdezték, vajon ismerem-e őt: Csodinát!

Á, dehogy… Igazából persze jópár éve ismerősöm, többször találkoztunk személyesen, még többször a virtuális térben – és nem mellesleg együtt tanulnak a gyerekeink. A Gyüttmentesek tehát „tök véletlenül” összehozták azt a két nőt, akik közösen tancsoportoznak egymással!

Előtte megbeszéltük, hogy milyen vezérfonalak mentén adjuk elő magunkat, aztán pénteken kora délután a verőcei vasútállomáson találkoztunk. A hajnaltól reggelig három órán át tartó zivatar miatt felkészültem: ernyő, pulcsi, esetleg zokni is lapult a hátizsákomban. Ehhez képest fél 3-ra 30 fok, szemembe tűző nap, fülledt, izzasztó meleg.

Jó élmény volt a Dunakanyarban utazni, és megint megállapítottam, milyen süsü vagyok, hogy ilyen közel vagyunk hozzá, és mégis ilyen ritkán látjuk. Zebegényben úgy szálltam le, hogy patakokban folyt már rólam a víz, úgyhogy felvetettem Csodinának a stoppolás gondolatát, ugyanis a Gründli rét a központtól még jó negyedórányi sétára van, hegynek fel. Ő azt mondta, hiába nagy stoppos, most nincs kedve kirakosgatni a kezét, de ha nekem van, hát hajrá. Egy perc múlva már egy autóban ültünk, két perc múlva leparkoltunk a fesztivál bejáratánál.

Átvettük a belépő-szalagot, majd megkerestük a Zengő Pagonyt. Ezen a helyszínen gyerekekkel kapcsolatos programok rendeztek. Szombaton például a szülés volt a központi téma, gyönyörű otthonszülős fotókat is megcsodálhattunk, pénteken viszont az oktatás alternatív lehetőségei kerültek terítékre. Egész nap otthontanulósok, tanulócsoportok, alternatív iskolák mutatkoztak be, utolsóként épp mi.

Azon gondolkoztam, hogy lehet, hogy az Everness-en ott az a sok ezer ember, az előadásaimon mégis elég kevesen szoktak részt venni. A Gyüttmenten kevesebb az ember, mégis több az érdeklődő. Aztán rájöttem, hogy azért, mert az Everness-en programból is rengeteg van, a bőség zavara ugyebár, ami miatt nem igazán lehet rám találni. Bezzeg Zebegényben! Igen sokan gyűltek össze az árnyas fák alatt a szalmabálák ölelésében. Szoptatós anyukák, hordozós mamák, körülöttünk négykézláb mászkáló kisbabák, és szerencsére jó néhány férfiember is.

Meséltünk arról, mi motivált bennünket az otthontanulásra, hogy mik ennek az útnak a pozitívumai és nehézségei, milyen hivatalos háttér-lehetőségek léteznek, hogyan lehet iskolai tantárgyakat a gyakorlatba átültetni, vagy hogy hogyan nézett ki egy-egy olyan nap, amikor az én lányaim és az ő fiai szuperül érezték magukat egymással, otthon tanulva. És én elmondtam azt is, hogy számunkra most ért véget kilenc év otthontanulás… Ezután pedig odajött a helyszínre a nap többi előadója, és aki akart, az beszélgethetett velünk.

Csak az előadásunk után volt igazán alkalmam körülnézni, mind a helyet, mind az embereket illetően. A helyszín nagyon szuper! Sok fa, közöttük megbújva a sátrak. Nagy rét, ahol a nagyobb szabású programok zajlottak. Domb, ahol örömzenélést folyt. Fedetlen, szövettel körbekerített budik. Raszta hajak, hosszú szoknyák, mezítlábas emberek, kutyák, maszatos kisgyerekek… Kovászos kenyér, amiből Alberttől kóstolót is kaptam, és Péterrel is találkoztam, akinek datolyás nyers-sütije felejthetetlen számomra. Tibor pedig megdicsérte a kertünket.

Sejtettem, hogy fog egymásra találásokat hozni ez a fesztivál, de hogy épp azokkal, akikkel, azt nem is mertem remélni. Mert hogy ezúttal a találkozások a széplaki időszakot idézték fel számomra. Ott volt Éva, a füvesasszony, Adrienn a tejtermékeivel, és nagy örömömre Katinka is bőrből készült bocskoraival, népi ruhákkal és nemezelt csodáival. Vele beszélgettem a legtöbbet, mert a régebbi időkben is úgy éreztem, nagyon egy hullámhosszon vagyunk. Váltottam pár szót Terivel is, elsuhant mellettem Robi, és rácsodálkoztam Bazil magasságára és izmaira. Nagyon nagy öröm volt látni a régi falumbélieket!

Utólag nézve ismerőseim posztjára döbbenek rá szomorúan, hogy viszont mennyi mindenkivel NEM találkoztam (Kátai Piros, Szilda, a Regélős Czékmási család, Kalemandra…), de hát ez van, ennyi fért bele ebbe a pár órába.

A pár órát az határozta meg, hogy nekem még aznap este a fővárosba kellett érnem, illetve az időjárás. A beszélgetéseim végére már befelhősödött az ég, a dombról lefelé menet már esni kezdett az eső. A kapuhoz érve már szakadt. Ajaj, hogy lesz ebből lejutás a faluba, várakozás a vasútállomáson, és bebumlizás Budapestre? Merészen megint kiraktam a kezemet, egy másodperc múlva megállt az első autó. A CMM tévésektől két hatvanas férfi ült benne (egy kopaszodó szakállas és egy hosszú ősz hajú), valamint egy venezuelai fiatalember. Így egész úton vagy a magyarság helyzetéről és a társadalom tudatosságáról beszélgettem velük, vagy a sráccal angolul mindenféle hétköznapi témáról. És természetesen elvittek egészen az Örsig.

Ha jövőre a közelünkben lesz a Gyüttment, megint szívesen megyek, talán már a gyerekeimmel egyetemben, és inkább hosszabb időre. Max. nem otthontanulásról, hanem mondjuk a természetes életmódról fogok beszélni.

2018. augusztus

(A fotók többsége a Gyüttment fesztivál facebook-oldaláról való.)

Nyár végi kert

Képes beszámolóval készültem nektek, hogy bemutassam, mik teremnek most a kertben, milyen zöldségeket és gyümölcsöket hogyan dolgozunk fel. Íme:

Barackot főztünk be, többfélét, többféleképpen. Ez itt épp őszibarack, amit a faluban kaptunk cukkiniért cserébe, és lekvárt főztünk belőle.

Ez is barack, csak sárga. A fogorvosunk szerezte és szállította házhoz. Lekvár is lett belőle...

...és befőtt is.

A lecsó-szezon a nagy melegre való tekintettel majdnem egy hónappal előbb köszöntött be hozzánk, mint tavaly. A paprikánk nem terem olyan hatalmas mennyiségben, úgyhogy azt piacon vettük.

És családi segítséggel karikáztuk fel.

Nagy öröm, hogy a hagymát nem kellett vásárolni, az mind saját termés volt.

Meg sem ríkatott, pedig az egyik adagot én pucoltam és aprítottam. A másikat pedig nagymami!

Még nagyobb büszkeség, hogy az összes paradicsom is a saját kertünkben termett. Ezt a lányok vágták fel nagymamájukkal egyetemben.

Az első adag lecsó alapanyagai előkészítve.

És már rotyog is az egész odakint a sparhelten.

Az első adag elkészülve. Ezt egy második, hasonló mennyiségű befőzés követte. Asszem most télen se lesz lecsó-hiányunk.

Itt a spagettiszósz alapanyagait láthatjátok: paradicsom, hagyma és zöldfűszerek (bazsalikom és oregánó a kertből, kakukkfű az utcából).

Összerottyant az egész, itt már csak a fűszerekkel kellett pár percet főzni.

És ilyen az üvegekbe pakolt szósz. A fiam már felbontott egyet, szerinte egész elfogadható, ami nála már szuper dicséret.

Zoli műhelycuccai végre leköltöztek innen a helyükre,az új műhelybe. A kamra egyre jobban alakulgat.

Felszedtük a kertből a lilahagymákat, lett egy jó nagy zsák, elég lesz egész télre.

Vöröshagymából is bőséges volt idén a termés.

A répa feldolgozása folyamatos: pucoljuk, karikázzuk, aztán mehet a fagyasztóba, télen leves lesz belőle. A fotón a kislányok saját kiskertjében termett pici répák és mini kukorica látható.

Egy körben pl. ezeket szedtük fel a kert különböző szegleteiből.

És bekösznötött a szilva-szezon. Ezt az adagot a gyerekek szedték a faluban. 

Első körben ezt főztünk be befőttnek, augusztus végén jön a második menet. 

A paradicsomunk sokadik szedéséből lé lett a finom téli levesekhez.

A K-betűs növények nagyon nem szerettek nálunk lenni. Satnya volt a termés, örültünk, hogy néhány fej káposzta termett.

Karalábéból is alig lett, az is kicsi, de azért pár adagnyit el tudtam tenni a saját zellerrel együtt a fagyasztóba.

Büdöskéink kezdenek szép lassan elvirágozni, de azért mindig velük díszítem a ház elé száműzött étkezőasztalt.

Idén cukkiniből termett a legtöbb. Folyamatosan esszük, és felkarikázva vagy lereszelve tesszük el télire. És még most is virágzik és hoz újabb cuki kis terméseket. 

Sok és nagy tök található a kert különböző pontjain, bozótra felkúszva, a másik kertbe átnyúlva, stb. Az időjárás miatt szerintem nemsokára meg is érnek, nem lesz itt őszi tök-szezon. 

A nagy paradicsomok nemsokára teljesen leérnek, most a kis koktélparadicsomok ideje jött el. Ezeket a palántákat jóval később ültettük el, és most ezekről szednek a lányok a reggelihez-vacsorához. 

Ültetés után nagyon úgy tűnt, hogy nem lesz semmi a bazsalikomból. Azóta nem hogy feléledt, hanem túl is szárnyalta minden várakozásunkat. Folyamatosan szedjük és szárítjuk a leveleit.

Az epret rosszkor ültettük át, nem is érezte jól magát, most viszont elkezdett terjeszkedni.

Végre érnek a pici piros csípős paprikák.

Ami pedig öröm a köbön: a tavasszal gyakorlatilag elsiratott, hernyó-rágta, pusztuló paprika feltámadt hamvaiból, és most terem ezerrel. Nagyon finom, minden reggel ebből eszem!

A következő tervezett lépések:

- Utolsó káposzták és karalábék felszedése.

- Koktélparadicsom, paprika és fűszernövények folyamatos szedése.

- Utolsó répák és cukkinik, patisszonok feldolgozása télire.

- Tökök felszedése

- Még egy adag szilva befőzése

- Ősszel alma- és körteszedés, befőzése

"Csak" ennyi...

Mellesleg elkezdtem dolgozni a helyi iskolában. Úgyhogy a kert, a zöldség- és gyümölcsfeldolgozás mostantól nem a főfoglalkozásom lesz, hanem a kikapcsolódásom...

2018. augusztus

Olaszország 1. – Hegymászás

Arról volt szó, hogy el se megyünk… Bővítjük a házat, itt a sok befőznivaló, voltunk már Everness-en, megyünk majd Fezen-re, inkább maradjunk itthon, és ő építse a falakat, én meg keverjem a lekvárt.

De őt hívták úgymond túravezetőnek, egyedül nem akart menni, menjek vele én is, és próbáljam meg életem első 4000-es csúcsát. Én? Totál edzés nélkül, úgy, hogy kiránduláson nem voltunk előtte, sőt, idén igazából egyszer sem, és a szokásos reggeli tornáim is megritkultak. Huh… Ráadásul valami nyavalya elkapta Zolit az utolsó pillanatban.

Az úgy volt, hogy két kisbusszal megyünk. Aztán úgy, hogy nyolcan egy kisbusszal. Egy pár 1-2 héttel az indulás előtt mondta le, egy nő 2 nappal előtte, egy másik aznap (!!!) reggel. Autóval indultunk útnak, két baráti pár, és nem bántuk meg, hogy így lett. Megtaláltuk a közös nevezőt a programokban, abszolút tudtunk egymáshoz alkalmazkodni, még ahhoz a fergeteges sebességhez is, ahogyan ők ketten ki- illetve bepakoltak, sátrat állítottak, reggeliztek…

Éjszaka robogtunk át Ausztrián, és Olaszország északi részén, aminek a nagy részét kómás állapotban végigaludtam. Reggelre értünk a Garda-tóhoz, ahol eredetileg csak rövid pihenőt akartunk tartani, de a tó rabul ejtett minket. 

3 éve már jártunk itt, igaz, pont az ellenkező oldalán, méghozzá életem első via ferratáján. Most az északi helyett a déli vidéken sétálgattunk, méghozzá behatóbban Sirmionéban, ahol az ódon városrészben egy vár is állt. 

Kellemesen meleg volt, sütött a nap, jó volt ráhangolódni arra, hogy most nyaralunk. Sok vízimadarat csodáltunk meg: sirály, kócsag, szárcsa, kacsák, stb.

Ezután még hosszú autósút várt ránk, melynek vége az Aosta-völgy volt, pontosabban egy innen dél felé leágazó kisebb, szűkebb völgy, ahol a három kemping-lehetőség közül a Gran Paradiso-ról elnevezett lett a kiválasztott. Ennek oka: hangulatos faházak, fenyőfák, sziklákról lezúduló vízesések, és a sátrunktól pár méterre zubogó hegyi patak.

Másnap indultunk útnak, 1900 méter magasból. Nagy pakk, ami sok olyasmit rejtett, amivel még soha nem volt dolgom, pl. hágóvas, jégcsákány. 

Nehéz zsák a hátunkon, túrabot a kezünkben. A tervezett szint 800, életem első hegymászásának kb. a fele. Mégis sokkal, de sokkal nehezebben ment!

Az ok valószínűleg a felkészületlenség, a nagyobb teher a hátamon, meg a magasabb hegy. Vánszorogtam, mint egy csiga, megálltam 5 percenként szusszanni. Mindenféle hülye testi tüneteim is lettek, szédülés, hányinger, ha fújtam az orromat, vér jött belőle, meg ilyenek.

Aztán persze sikerült felszenvednem magamat a menedékházig, így végül is megdőlt a saját magassági rekordom, ami eddig 2550 volt (Júliai Alpok): 2735 (Victor Emmanuel menedékház). Ami furcsa, hogy a borzasztóan lassúnak tűnő tempóm nem is volt olyan gáz, abszolút tartottam a legalább 200 méter szint per órát.

A menedékház tele volt szupermenőnek tűnő hegymászókkal: mindenféle mászó-kütyük, napcserzett arcok, kigyúrt testek, stb. Kisgyerekek suhantak lazán, nyugdíjasok érkeztek könnyedén, nők menőztek sportosan, izmosan. Őket látva és a felmászásomat átélve döntöttem úgy, hogy lemondok a másnapi csúcsmászásról.

A társalgó-étkező estére megtelt rengeteg, különböző országból származó túrázóval. Tetszett a kiírás a pultnál: „Nálunk nincs wifi, beszélgessetek inkább egymással!” Így is volt, beszélgettünk meg jót ettünk: zöldségleves (isteni!), (hús) krumplival és karamellapuding volt a vacsora-menü.

Korán feküdtünk le az emeletes priccsekre, mert másnap korán szólt az ébresztő. Négytagú csapatunkból hárman hajnali 3-kor indultak útnak. Én ott maradtam a tömegszálláson, időm nagy részét alvással és napozással töltve. Arra nem számítottam, hogy a magashegyi nap tényleg ennyire tűz, így délutánra már csokibarna lett az arcom és a karom. Az ajkam pedig úgy megégett, hogy utána több mint egy hétig volt hólyagosra felduzzadva.

A magashegyekben nem túl sok a növény és az állat. Eleinte még láttunk fenyőfákat, ahol madarak csicseregtek, aztán már alpesi rétek következtek, színes virágokkal, végül csak a kopár sziklák maradtak. Hegyi kecskéket nem láttunk, mormotafüttyöt viszont sokszor hallottunk. Aztán végre meg is láttuk ezt a nagyon cuki rágcsálót, de a legjobb akkor történt, mikor épp kinéztem a szállás üvegajtaján, és ott szimatolt egy mormota tőlem pár méterre a kinti asztal alatt. Gondolom a morzsákat kereste, megszokhatta, hogy ahol emberek vannak, ott kaja is akad. Amúgy még a kabócákból volt rengeteg, csak úgy zengett a környék a ciripelésüktől.

Meglepődtem, amikor Zoli korán visszatér. Belázasodott, és nagyon vacakul érezte magát. Felkísérte hát barátainkat a gleccserig (3100 m), ott oktatást tartott nekik a hágóvas és a jégcsákány használatáról, majd visszaindult, ők pedig meg sem álltak 3400 méterig. Tehát végül is a Gran Paradiso-t egyikünk se mászta meg (Zoli már járt fent jóval korábban), de senki se bánta, hogy így alakult.

A lefelé út maga lett a könnyed sétagalopp. Semmi bajom nem volt, kirobbanó erőben éreztem magamat, gyönyörködtem végre az út menti tájban, amiben felfelé képtelen voltam. 

Hamar lejutottunk, és délutánra le is autóztunk az Aosta melletti Mont Blanc kempingbe. A névválasztás nem véletlen, és a következő bejegyzésemből majd azt is meg fogjátok tudni, hogy miért.

2018. augusztus