Minősítés

Mindig is utáltam azt, amikor ellenőriznek. Kívülről nézik a teljesítményemet. Egy vizsga alapján megmondják, milyen vagyok az 1-5-ös skálán.

Rég voltam olyan helyzetben, hogy valaki hivatalosan értékelje a teljesítményemet. Azaz, most kicsit csúsztatok: vizsga volt a life coach képzés elvégzésekor is, de… Az valahogy más, amit az ember abszolút önkéntes alapon csinál, ott szinte természetes a végén a megmérettetés.

De amikor kötelező? És se testem, se lelkem nem kívánja?

Amikor megtudtam szeptember közepén, hogy meg kell csinálnom a minősítést, teljesen összeomlottam. Nem elég, hogy több mint 10 év szünet után tértem vissza a közoktatásba, hogy meg kellett ismernem több mint 100 gyereket és egy 5 részből álló új tankönyvsorozatot, valamint meg kellett írnom 9 darab éves tanmenetet – még ez is. Kiakadtam, hogy miért nem fogadták el azokat az éveimet, amikor ugyan középiskolában dolgoztam, de vállalkozóként. Leginkább az keserített el, hogy itt vagyok 44 évesen, és olyan gyakornoknak számítok, mint egy huszonéves, aki most került ki az egyetemről.

Az ajánlott négy hónap helyett két hónap alatt kellett összeraknom a portfóliómat. Mivel nálunk az iskolában nincsen másik angol szakos tanár, gyakorlatilag tök egyedül. A laikus olvasó biztos nem tudja, miből áll ez az egész. Csak címszavakban: önéletrajz, szakmai életút leírása, intézmény bemutatása, csoportjellemzés, esetleírás, hospitálási napló, tematikus terv, négy óraterv mellékletekkel, és két szabadon választott dokumentum, ami nálam egy szakkör (felvételi előkészítő) leírás és egy szociometriai felmérés volt. És szinte mindenhez reflexió!

55 oldalas lett végül, majdnem annyi, mint anno az egyetemi szakdolgozatom…

Aki azt hiszi, hogy ezzel vége, nagyon téved, mert januárban jött a második forduló! A portfólió védése úgymond. Átdolgozott csoportleírás, újabb tematikus terv, még két, a korábbinál sokkal részletesebb óravázlat. Két bemutató óra megtartása egy háromfős bizottság előtt, utána az órák kiértékelése, egy 15 perces előadás 15 részes PPT-vel, és a kapott kérdésekre (esetemben 20 darab) válaszadás.

Először elhatároztam, hogy számolom, hány órám ment el erre, de a végén elveszítettem a fonalat. Ha belegondolok, hogy mennyi idő és energia, amit a családom helyett ezzel töltöttem… Nem hazudok, ha azt mondom, erről szólt éjjelem-nappalom. A házimunkán és a tanításra készülésen kívül csak erre fordítottam erőmet. Ráadásul elhanyagoltam a Nőszirom life coach csapatot, és alig írtam a blogjaimra.

Le a kalappal a családom előtt, hogy egyáltalán kibírták ezt az időszakot. A férjem gyakorlatilag nem hallott tőlem mást, csak azt, hogy portfólió meg óraterv meg minősítés. A gyerekek rengeteget segítettek, a legnagyobb hajrában ők sütöttek-főztek, hozták a fát, lapátolták a havat, és várták, hogy anya egyszer majd csak velük is tud foglalkozni…

Eddig csak szenvedtem itt nektek, de azért persze van a dolognak pozitívuma is. Például sokkal jobban megismertem, és a folyamat közben nagyon meg is kedveltem a kiválasztott csoportot. A kiküldött bizottság tagjai nagyon szimpatikusak voltak, és végül is jól esett, hogy valaki kívülről mondott véleményt, méghozzá nagyon pozitívot, a munkámról. Azzal szívesen eldicsekszem nektek, hogy a kb. háromnegyed órán át tartó kiértékelés során egyetlenegy negatívum nem hangzott el velem kapcsolatban! Azért is jó, hogy megcsináltam, mert így tudok segíteni azoknak, akik a kollégáim közül még nincsenek túl a minősítésen. Szegényeket, már előre sajnálom…

Tehát aki nekem azt mondja, hogy de jó a pedagógusoknak, mert hosszú a nyári szünetük, az ezt csinálja utánam négy hónapon belül! Ja, és úgy, hogy közben itt volt az öt gyerek, a férjem (a második forduló idején ő már külföldön, én pedig „egyedül”), a ház, és a kert (na jó, ez kamu, mert szerencsére pont az őszi-téli időszakra esett a minősítés).

A mai napon végre megkaptam a tanúsítványomat arról, hogy Pedagógus vagyok, igaz, egyelőre csak I. kategóriájú. Amúgy 1995-ben, majdnem 24 éve végeztem az Eötvös Loránd Tudományegyetem angol nyelvtanári szakán, pedagógusként…

(A fotók az újévi pilisborosjenői kirándulásunkon készültek.)

2019. február

Influenza

Nem emlékszem, voltam-e már valaha ilyen vacakul. Bizonyára igen, talán gyerekként, vagy fiatalkoromban, de ugye ismerjük az idő természetét. Szereti elhalványítani a vacak emlékeket, hogy a sláger után szabadon csak a szépre emlékezzünk. De az utóbbi évekből tényleg nincs emlékem arról, hogy betegség így ledöntött volna a lábamról.

Emlékeztek, mikor zord apja elküldi Süsüt az ellenséghez, ő viszont, ahelyett, hogy legyőzné, meggyógyítja? "Beteg volt! Influenza!' - mondja tök bárgyún és tök cukin. 

Amikor ezeket a szavakat papírra (gépbe) vetem, már persze minden okés. Miközben azonban zajlottak az események, képtelen voltam írni. Ráértem volna, ültem is a laptop fölött, de a fejemet üresnek éreztem. Nem jött az ihlet. Tehát a betegség nemcsak a testemet, de a tudatomat is megmérgezte.

Köhögés (szárad, fel nem szakadó), orrfolyás, láz (szerencsére nem túl magas), gyengeség, ismerjük a klasszikus tüneteket.  De Réka játszotta a menő csajt, aki megbirkózik minden nehézséggel. Naná, hogy kitaláltam: lábon élem túl ezt a rémálmot! Nemcsak tanítani mentem be, de túléltem egy maratoni háromórás féléves értekezletet, és egy tripla szülői értekezletet is. (Nooormáááliiis???)

Sajnos annyira étvágytalan voltam, hogy vagy öt napig alig ettem valamit. Teán (izzasztó bodza, vírusölő kakukkfű), gyümölcsön, és max. egy fél szendvicsen kívül napokig nem került semmi a gyomromba. A végére úgy legyengültem, hogy csuda. És le is fogytam. Más talán örült volna neki, én viszont a meglévő 55 kilómból nem szándékoztam még hármat-ötöt leadni – de sajnos sikerült.

„Baromira” tudatos emberként természetesen elgondolkoztam az okokon. Én vagyok az a fura szerzet, aki szerint minden betegség mögött áll valami lelki ok, minden testi tünet visszavezethető egy lelkire. Nem kellett túl sokáig agyalnom azon, miért váltam most fogékonnyá a kórságra.

Az csak látszólagos indok, hogy a napjaimat több mint 150 gyerek között töltöm, akik közül 100-at tanítok is. És a suliban tényleg végigsöpört a gyerekeken a járvány, volt osztály, ahol a diákok fele hiányzott. De abban is hiszek, hogy akár több ezer beteg ember közé is bemehetek, mégsem kapok el semmilyen fertőző nyavalyát, ha kellőképpen fel vagyok ellene vértezve.

Én most nem voltam. Akkora stresszt jelentett számomra a nemrég teljesített minősítési eljárás, hogy szerintem ettől gyengült le totálisan az immunrendszerem. Délelőtt tanítottam, délután házimunka és gyerekek, este-éjjel pedig írás és készülés, írás és készülés. Csoportleírás, esetbemutatás, tematikus egység tervezése, óratervek. Nem volt nap, hogy éjfél előtt feküdtem volna le, és nem volt éjszaka, amikor nem riadtam fel valamiért. Vagy iskolás rémálmok gyötörtek, vagy az agyamban végtelenségig pörgő hülye programok. EZT tette velem ez az egész.

Persze mondhatnátok, miért hagytam, hogy ekkora hatással legyen az életemre. Hát mert én ilyen tökéletességre törekvő élőlény vagyok, aki ha feladatot kap, azt időre és pontosan és a száznál is több százalékosan hajtja végre. A minősítésről még fogok írni, mert hiába csengett le az utóhatása, még akkor is itt motoszkál bennem…

Pár nap múlva aztán sikerült a férjemre is ráragasztanom az influenzát, és középső lányom volt az, aki rövid ideig gyengélkedett, köhögött - a többieknek kutya baja se lett. Szép lassan visszatér minden a normál kerékvágásba. Tanítás és tanulás, sütés-főzés, mosás-teregetés, gyerekekkel beszélgetni, leckében segíteni, satöbi, satöbbi…

Néha azért bekattan, mennyivel könnyebb volt otthontanulósan. Aztán meg rögtön az, mennyivel nehezebb. A két gimis gyerekem egyhetes külhoni osztálykirándulása 100.000 forint lesz, hát ezért is csinálom most ezt a taposómalmot. Megéri? Ki tudja? Sokat csalódok bennük (tudom, a csalódást a saját fejemben lévő elvárások okozzák), távolodunk egymástól, nehéz a kommunikáció, keveset vannak itt, keveset segítenek, keveset beszélgetünk. Vajon visszatér a régi jó anya-gyerek kapcsolat, nem tudom, csak reménykedek.

Most már, hogy meggyógyultam, ilyeneken is tudok töprengeni…
(Írásomat a szilveszteri Csóványos-túra fotóival illusztráltam.)

2019. február