2019. június 22., szombat

Helyzetjelentés


Azt mondják, hogy most rosszak a bolygó-állások… Hogy ez az egész benne volt a levegőben…
Az elmúlt egy hétben a következő dolgok történtek:
Öcsémék, akik Torontóban élnek, és nagy kosárlabda fan-ok, bementek a városba a Raptors győzelmét ünnepelni.  Tőlük 10 (!!!) méterre robbant ki egy lövöldözés, úgy kellett a helyszínről elmenekülnie két fiával. De épek és élnek.
A szomszédos faluban leégett egy ismerős család házának felső szintje. Mindenük odalett, anyagilag-lelkileg összeomlottak. De épek és élnek. És már meg is indult nekik a gyűjtés, mi is küldtünk ruha-csomagokat.
Zápor, zivatar, felhőszakadás, volt itt minden. Egy óra alatt egy egész havi csapadékmennyiség zúdult a falura. De a lányaimnak nem kellett ünneplő ruhában szarrá ázniuk, sikerült fuvart találnom nekik az évzáróra. És nem lett kitűnő a bizonyítvány, „csak” jó, viszont lettek oklevelek művészeti és közösségi munkáért. (Ez a téma asszem megér majd egy külön posztot is.)
A rossz bolygóállások rám pedig ugyebár úgy hatottak, hogy pofára estem a bicajjal. Ami hazajutott azóta, és csak a váltó esett le róla, amúgy nincs túlzottan összetörve. Nem úgy, mint én.
De nézzük a dolog jó oldalát, minden nap egy kicsit javulok. Igyekszem az apró előrelépéseknek örülni.
Ami nagyon nem ment, és még most is nehéz: fújás, köpés (fogmosás), legyek-szúnyogok elhessegetése, üvegről kupak letekerése, kilincs lenyomása, copfozás, támaszkodás, kapaszkodás, ilyenek. Tüsszentéskor és nevetéskor fájdalom hasít a számba és a vállamba. Tudom, mit nevetgélek én is nyomoromban, de hát nevettetnek. Amúgy se vagyok hajlandó átadni magamat a világfájdalomnak.
Lelkileg egyre jobban vagyok, eleinte az esték voltak nehezek. Ekkor szoktam a férjemmel chattelni, és mindig szegényt fárasztottam a szenvedésemmel, hogy milyen ocsmányul nézek ki, és mennyire egy elcseszett nyár lesz már ez. Fotókkal is alátámasztottam ezt a tényt, de ő a legrondább képre is azt mondta, hogy neki így is tetszem, és így is szeret!
A szívószál-leves után jött a kávéskanál-pép korszak, majd a feltuningolt pépek (pehely, darált dió vagy mogyoró), aztán a villával összetörés és a teáskanál. Tegnap sikerült egy hét után az első péksütit megennem, 2 db sajtkrémes fornettit, csigatempóban csipegetve, de mennyeien finom volt! Már egész normál kajákat is tudtam enni, pl. krumplifőzelék cukkinifasírttal és meggyes süti.
A 3. napon már egész jól tudtam menni. Először pár métertől elfáradtam és bicegtem, aztán a helyi dokihoz sikerült elsétálnom kötözésre, végül Vácra is el tudtam jutni. Aki nem tudná, ez nekem egy óra gyaloglást jelent. (Plusz másfél óra vonatozást.)
Bizony, átkötöztek, most már a 4. kötés van a sebeimen – a két nagy a bal tenyeremen és a jobb könyökömön van. Fájt, ahogy leszedték, csípett, ahogy átkenték, de mindig egyre kevésbé. Utána viszont mindig nagyon elfáradtam attól, hogy megbolygatták a testemet…
Napközben minimum egyszer aludtam egyet, annyira le volt gyengülve a szervezetem.
A legnagyobb újdonság, hogy kivették a varratokat. Baromira fájt, de most legalább nincs rajta az az utálatos kötés. Ami befülledt az orrom párájától, átázott a kajától, akárhogyan is vigyáztam. Érdekes, sokkal rondábbnak képzeltem a sebet, de nem is annyira gáz, és jön le róla fokozatosan a var. Viszont sajnos így már látszanak a fogaim. Illetve foghíjaim. Jaj…
A horzsolásaim kezdenek leszáradni, bőszen vakargatom is őket. Most már mindenhol viszketek, minden húzódik, de állítólag örüljek neki, ez is a gyógyulást jelzi.
A zúzódások a szivárvány minden színében pompáztak. Lila, bordó, kék, sárga… A jobb tenyeremről teljesen eltűnt, az államon alig látszik, de még érzékeny, a combom a legrondább, ott egy egész térkép található, de legalább nem fáj már.
A fájdalom a jobb vállamban maradt meg a legtovább, még most is nagyon érzékeny. Reggelente tornáztam, persze nem úgy, ahogy szoktam. Súlyzózás meg ugrabugra helyett körzésekkel igyekeztem mozgásban tartani magamat, és egyre jobban használhatóvá tenni végtagjaimat. Mindig a fájdalomhatárig csináltam, és tegnap végre fel tudtam emelni a jobb karomat. Így fel tudom mondjuk csatolni a hajamat, és bele tudok bújni nem gombos ruhákba is.
Barátnőm anyukája, aki gyógytornász, átjött hozzám kezelésre. Bemer mágnes-terápiát alkalmazott, és itt is hagyta a gépet, így folyamatosan tudom magamat gyógyítani.
Kolléganőm spriulina algát küldött, ami gyulladáscsökkentő és immunerősítő.
A kollégák, barátok érdeklődése amúgy is nagyon jól esett. Sokan írtak, hívtak, ez nagyon sokat jelentett nekem, ez úton is köszönöm mindenkinek!
Anyukám a legnagyobb segítség. Kétnaponta jön, hoz kaját, főz, és tartja bennem a lelket.
A gyerekek… hát, ez egy külön téma. Tudom, a mai fiatalokhoz képest ők igenis segítenek. A hajamat pl. Virág mosta meg, elég vicces volt, jó, hogy nem készült róla fotó. De elegem lett belőlük. Egyik kijelentette, hogy márpedig nem kísér el a kötözésre, másik azt mondta, hagyjam békén, mikor cipekedős segítséget kértem tőle. Mikor azon anyáztak egymással, egyre ocsmányabb stílusban, hogy „nem mosogatok, te mosogatsz”, akkor betelt a pohár. Szépen elpateroltam őket az apjukhoz, ha már a tanév során alig látják, most boldogítsák őt. Én inkább eltötyörészek a dolgokkal lassabban, mint ezt a gyilkolászást hallgassam.
Amúgy is jó egyedül, csöndben, nyugiban lenni. Kitakarítom a házat, könyvet írok, és szép lassan meggyógyulok…
(A cikket a visegrádi kirándulásunk fotóival illusztráltam, amikor még voltak fogaim…)

2019. június

2019. június 16., vasárnap

Bal-eset – Réka elesett


Jaj, úgy élvezem én a… Strandot? Nem, ott most sajnos csak a gyerekeim lubickolhatnak és napozhatnak. Én bent punnyadok a házban már 3 napja.
Számon egy hatalmas kötés, pár fogam hiányzik, állam lila és dagadt, a jobb vállam nagyon fáj, könyökömön seb, tenyeremen seb, jobb combom is lila…
Pénteken baleset ért. Gurultam lefelé egy lejtőn, egyenletesen, hátsó fék jobban behúzva, első fék enyhén. Nem jött elém semmi, nem mentem rá semmire, mégis egyszer csak, fogalmam sincs, mitől, előre zuhantam. Csak arra emlékszem, hogy az aszfalthoz placcsanok. A kormány kiverte két fogamat, a szám szétnyílt és ömlött belőle a vér. A jobb oldalamat, főleg a vállamat fájlaltam, azt hittem, eltört (még soha nem volt csonttörésem).
Boltba indultunk lányaimmal, a két nagyobb előttem, a legkisebb mögöttem rollerrel, jóval lemaradva. Szóval magát az esést nem látta egyik sem, csak azt, hogy az úton fekszem. Szerencsére épp ott volt egy kedves falubéli férfi, ő kitámogatott a fűre, lefektetett, és azonnal hívta a mentőket. Még jó, mert lánykáim eléggé sokkos állapotban voltak a látványtól-helyzettől, bennük is tartotta a lelket.
Zoli pont aznap ment vissza dolgozni külföldre, őt telefonon értesítettem, gyerekek Tamással el, aztán később barátnőmhöz át Berkenyére, Nagymami azonnal indult hozzám - Vácra. A vijjogó mentőautó 9 évvel ezelőtti rossz élményeket, Kincső születését juttatta eszembe. A kommunikációs ösztönöm és a humorérzékem azonban nem hagyott el; két szenvedés meg jajgatás között beszélgettük, még poénkodtunk is, míg a hordágyon feküdtem.
Amikor Kende karja eltört ősszel, akkor csupa pozitív tapasztalatot szereztem a kórházban, és ez most se volt másképp. Mind szakmailag, mind emberileg topon voltak a mentősök, az ápoló, az orvos, a röntgenes, az ultrahangos, még az engem tologató férfi, Pusi is. 3 órát töltöttem a kórházban, ami félnek se tűnt: lefertőtlenítettek (horror!), összevarrták a számat (még borzalmasabb horror!), aztán már csak azt nézték meg, nem tört-e csontom, meg nem sérült-e belső szervem (nem). Majd elbocsátottak, gyógyulgassak itthon. Most kötözés vár rám meg betegszabi.
Itthon vagyok tehát, ahol jól jön a segítség. Első nap direkt maradtam egyedül, csendre és nyugalomra vágytam. Másnap kijött Nagymami, sorra megérkeztek a gyerekek, ami jó is, rossz is. Ők főznek-mosogatnak, mosnak-teregetnek. Felcopfozzák a hajamat, és készítenek „Szeretünk, Anya! Gyógyulj meg!” kártyát. A zajszint viszont magas, főleg a veszekedéseiket nehéz ilyen állapotban elviselni.
Amit csak tudok, azért igyekszem egyedül megcsinálni. Úgy mozgok, mint egy nyugdíjas. Már fáj a hasizmom a felülésektől, mert a kezemmel-lábammal nem tudok rásegíteni. Lépcsőn olyan sebes a mozgásom, mint Ottó bácsié (anyukám 92 éves párja). Természetesen most nem fent alszom a hálókuckóban, hanem a kanapén, ott jól esik a testemnek a több oldali támaszték. Sikerült fogat mosnom, köpni viszont nem tudok. A fürdés kábé háromszor annyi időmbe telt, mint szokott. Különös figyelmet érdemel elhelyezkedésem a kádban, illetve az onnan való kikászálódásom. Törülközés esélytelen. Az élet apró örömei: már tudok egy kézzel vécépapírt tépni, félig vizes testre bugyit felhúzni, gombolkozni…
Első nap szívószállal ittam zöldséglevest és gyümölcslevet. Második nap már tudtam pépeset is enni, kistányérból, kávéskanállal. A gyerekek szerint nagyon cukin eszem. Szerintem inkább röhejes, még inkább siralmas. A menüm: reggeli: banán- és eperpép, ebéd: sűrű krémleves, vacsora: tört krumpli. Az 56 kilómmal nem terveztem fogyókúrát, de ettől a diétától ledobok majd pár kilót, az tuti. Gyakorlatilag egész nap éhes vagyok.
Ha az ember lebetegszik, vagy baleset éri, két kérdést kötelező feltennie magának. Az első az, hogy „Miért?” Nagyjából sejtem a választ, hisz annyira sűrű volt a tanév vége, hogy tényleg rám fért a pihenés. (Na de ilyen áron?) Amit nem értek, az az, hogy miért pont most, a tanév legeslegutolsó napján? Hiszen most már csak továbbképzés, tábor, és évzáró értekezlet jött volna. Amit asszem kihagyok.
A másik kérdés, hogy „Mi ebben a jó?” (mert hogy minden rosszban van valami jó, az örök igazság). Pl. az, hogy végre valaki hordja a férjem ingjeit. Ugyanis csak ezeket a bő, gombolós cuccokat tudom viselni.  A fájdalom biztos nem jó, de az, hogy úrrá tudok lenni rajta, az igen. A tehetetlenség biztos nem, de az, hogy ez a helyzet önállóságra, küzdelemre sarkall, az igen. Pihenek, amennyi jól esik, de nem tespedek el. Rendszeresen mozgatom kezem-lában, hogy ne merevedjenek be az izmok, és gyorsabb legyen a gyógyulás. Jó alkalmazni tudásomat: gyógynövényekkel kezelem a sebeket és duzzanatokat.
De a legeslegjobb dolog: megtapasztalni az emberek kedvességét, jóindulatát. Felraktam a nógrádi csoportba, hogy szívószálra lenne szükségem 5 perc múlva itt volt vele Szilvi. Gabi bevásárolt nekünk a boltban. Gyógyító tippeket kaptam. Sokan ajánlották fel segítségüket, még többen kívántak jobbulást.
Az biztos, hogy a vakáció egy részét a fogászaton fogom tölteni, hogy szép új mű-fogaim lehessenek. Ez is jelképes, hogy a múlté lett a jellegzetes ferde fogam. Ennek története van. Kiesett 6-7 évesen a tejfogam, majd nőtt a helyére egy borzalmas, V-alakú farkasfog. Ezt kihúzták, a helyén pedig előbújt az én igazi metszőfogam, a fogsoromra pont merőlegesen. Hosszú évek fogszabályozásának eredményeképpen egy ferdécske fogacska lett belőle. Családunk legendás színész ismerőse, Feleki Kamill bácsi azzal vigasztalt, hogy ez az én szexepilem. Az első szerelmem Tsino-Szannak hívott miatta (egérlány a Macskafogóból), és imádta egér-fogamat. Ami most odalett.
Azon röhögök most magamban, hogy nyárra egy új biciklivel akartam magamat meglepni…

2019. június




2019. június 8., szombat

VI. Nógrádi Várjátékok


Hatodik, a településen, bár számunkra még "csak" a negyedik, hiszen alig több mint 3 éve élünk itt Nógrádon. Amióta itt lakunk, azóta mindig ellátogatunk falunk legnagyobb rendezvényére. 
Ez már jóval túlmutat egy szokásos falunapon. Nemcsak a környékről, hanem jóval messzebbről is ellátogatnak hozzánk az emberek, minden évben egyre többen, és én erre tök büszke vagyok. 
Idén kivételesen karszalagot is osztogattak, hogy megtudják, mennyi is a látogatók száma. Ha jól tudom, 3000-nél fogytak el a színes szalagok, de még utána is jöttek, és csak jöttek, és csak jöttek (A lakosság száma amúgy kb. 1500). Az esti koncerten szerintem 4-5000-en lehettünk.
Büszke vagyok, amikor elindulunk reggel otthonról, és már a felső úton haladva látjuk, hogy állnak a sátrak, és kirakták a bástyára a nagy magyar zászlót.
Büszke vagyok, mikor látom, mennyien fotózzák fentről a falunk látképét. Bizony, szép a táj, háttérben egyik oldalon a Börzsöny, a másikon a Naszály, és mi tudjuk, hogy ott van Almáskert is, a mi szűkebb hazánk, a fák mögött pedig megbújik valahol a kedves házikónk.
Büszke vagyok a gyerekeimre, mert valamelyikük ilyenkor mindig benne van a sodrásban. Tavaly Kende volt az egyik zászló-vivő, és Csillag fuvolázott, idén Kincső lépett fel a kórussal. „Együtt dobban a szív” – énekelték a kicsi iskolások együtt a Búzavirág kórussal.
Tavaly nagyon idegesített a képviselők politikával átitatott felszólalása (török magyar harcok párhuzamba állítása a migránsokkal!), ezért elhatároztuk, hogy ha idén is ez lesz, akkor megint tüntetőleg hátravonulunk, de szerencsére nem volt most ilyen. Színpadra léptek viszont a három testvértelepülés küldöttei. Lejátszották a lengyel himnuszt (szerintem még soha életemben nem hallottam), és szívhez szóló volt hallgatni a felvidékiek életérzéseit idehaza és Szlovákiában.
Arra is büszke vagyok, hogy a szervezők nem engedik be a bóvlit. Fából, bőrből, kerámiából, gyöngyből (satöbbi, satöbbi) ami szépséget el lehet képzelni, az mind itt van. A Banya-tékában kártyából jósoltak, a Borókások kézműveskedtek. 
A lányaim idén mag-képet és pörgettyűt készítettek velük. Hédi henna-díszt pingált a vállamra, és vettünk végre nógrádi hűtő-mágnest.
Apropó szervezők: le a kalappal előttük! Tudjátok, mennyi munka van egy ilyen rendezvény mögött? Igazából én se látok bele, csak azt tudom, hogy valakinek le kellett kaszálnia azt a rengeteg füvet, fel kellett szállítania a sok kelléket, meg kellett főznie a sok pörköltet. Zoli idén is szarvast evett, én lángost, a gyerekek pedig vega-burgert meg jégkrémet.
A műsor persze a szokásos – is, meg nem is. Tánc, zene, bajvívók, tüzérek, mesejáték és gólyalábasok idén is akadtak. Viszont jöttek lovasok is, és a csata érdekes forgatókönyv szerint zajlott - egy reneszánsz esküvőbe csöppentünk bele (amúgy a párnak tényleg akkor volt az esküvője). 
Érkezett a násznép, már el is kezdődött a szertartás - ahonnan elrabolták a menyasszonyt. A hoppon maradt várúr katonákat fogadott fel, hogy szerezzék vissza aráját. Sem az ágyútűz, sem a lovas-viadal nem volt hatásos – csak a kézitusa után maradtak a földön a hullák.
A zoknigombóc- és papírkard-csata idén rekord-ideig tartott. A műsor már javában folytatódott a kis-színpadon, de az elszántabb gyerekek még akkor is ott csépelték egymást a dombon. A szalmabáláknak nyoma se maradt a küzdőtéren.
Mi is rekord-ideig maradtunk: a legelejétől ezúttal a legvégéig (eddig a tűzijátékot mindig a teraszról néztük). A koncert olyan nagyszabásúnak ígérkezett, hogy a vár falai közül levonultunk a sportpályára. Soha nem láttam még ott ennyi embert!
A Bordó Sárkány melegített be, azután pedig a Kárpátia lépett színpadra. Régen sokat hallgattuk őket, manapság már ritkábban. Tudom, megosztó banda, de most nem akarok sem innen, sem onnan politizálni. A lényeg, hogy jót buliztunk, énekeltünk, ugrándoztunk. 
A gyerekeim pedig közben frizbiztek! A várról fellőtt tűzijátékot végre élőben láthattuk lentről.
Akinek tetszett a beszámolóm és a képek, az jövőre mindenképp jöjjön el hozzánk!

2019. június