Azt mondják,
hogy most rosszak a bolygó-állások… Hogy ez az egész benne volt a levegőben…
Az elmúlt egy
hétben a következő dolgok történtek:
Öcsémék, akik
Torontóban élnek, és nagy kosárlabda fan-ok, bementek a városba a Raptors
győzelmét ünnepelni. Tőlük 10 (!!!)
méterre robbant ki egy lövöldözés, úgy kellett a helyszínről elmenekülnie két
fiával. De épek és élnek.
A szomszédos
faluban leégett egy ismerős család házának felső szintje. Mindenük odalett,
anyagilag-lelkileg összeomlottak. De épek és élnek. És már meg is indult nekik
a gyűjtés, mi is küldtünk ruha-csomagokat.
Zápor, zivatar,
felhőszakadás, volt itt minden. Egy óra alatt egy egész havi csapadékmennyiség
zúdult a falura. De a lányaimnak nem kellett ünneplő ruhában szarrá ázniuk,
sikerült fuvart találnom nekik az évzáróra. És nem lett kitűnő a bizonyítvány, „csak”
jó, viszont lettek oklevelek művészeti és közösségi munkáért. (Ez a téma asszem
megér majd egy külön posztot is.)
A rossz
bolygóállások rám pedig ugyebár úgy hatottak, hogy pofára estem a bicajjal. Ami
hazajutott azóta, és csak a váltó esett le róla, amúgy nincs túlzottan
összetörve. Nem úgy, mint én.
De nézzük a
dolog jó oldalát, minden nap egy kicsit javulok. Igyekszem az apró
előrelépéseknek örülni.
Ami nagyon nem
ment, és még most is nehéz: fújás, köpés (fogmosás), legyek-szúnyogok elhessegetése,
üvegről kupak letekerése, kilincs lenyomása, copfozás, támaszkodás, kapaszkodás,
ilyenek. Tüsszentéskor és nevetéskor fájdalom hasít a számba és a vállamba. Tudom,
mit nevetgélek én is nyomoromban, de hát nevettetnek. Amúgy se vagyok hajlandó
átadni magamat a világfájdalomnak.
Lelkileg egyre
jobban vagyok, eleinte az esték voltak nehezek. Ekkor szoktam a férjemmel
chattelni, és mindig szegényt fárasztottam a szenvedésemmel, hogy milyen
ocsmányul nézek ki, és mennyire egy elcseszett nyár lesz már ez. Fotókkal is
alátámasztottam ezt a tényt, de ő a legrondább képre is azt mondta, hogy neki
így is tetszem, és így is szeret!
A
szívószál-leves után jött a kávéskanál-pép korszak, majd a feltuningolt pépek
(pehely, darált dió vagy mogyoró), aztán a villával összetörés és a teáskanál.
Tegnap sikerült egy hét után az első péksütit megennem, 2 db sajtkrémes
fornettit, csigatempóban csipegetve, de mennyeien finom volt! Már egész normál
kajákat is tudtam enni, pl. krumplifőzelék cukkinifasírttal és meggyes süti.
A 3. napon már
egész jól tudtam menni. Először pár métertől elfáradtam és bicegtem, aztán a
helyi dokihoz sikerült elsétálnom kötözésre, végül Vácra is el tudtam jutni.
Aki nem tudná, ez nekem egy óra gyaloglást jelent. (Plusz másfél óra
vonatozást.)
Bizony,
átkötöztek, most már a 4. kötés van a sebeimen – a két nagy a bal tenyeremen és
a jobb könyökömön van. Fájt, ahogy leszedték, csípett, ahogy átkenték, de
mindig egyre kevésbé. Utána viszont mindig nagyon elfáradtam attól, hogy
megbolygatták a testemet…
Napközben
minimum egyszer aludtam egyet, annyira le volt gyengülve a szervezetem.
A legnagyobb
újdonság, hogy kivették a varratokat. Baromira fájt, de most legalább nincs
rajta az az utálatos kötés. Ami befülledt az orrom párájától, átázott a
kajától, akárhogyan is vigyáztam. Érdekes, sokkal rondábbnak képzeltem a sebet,
de nem is annyira gáz, és jön le róla fokozatosan a var. Viszont sajnos így már
látszanak a fogaim. Illetve foghíjaim. Jaj…
A horzsolásaim
kezdenek leszáradni, bőszen vakargatom is őket. Most már mindenhol viszketek, minden
húzódik, de állítólag örüljek neki, ez is a gyógyulást jelzi.
A zúzódások a
szivárvány minden színében pompáztak. Lila, bordó, kék, sárga… A jobb
tenyeremről teljesen eltűnt, az államon alig látszik, de még érzékeny, a combom
a legrondább, ott egy egész térkép található, de legalább nem fáj már.
A fájdalom a
jobb vállamban maradt meg a legtovább, még most is nagyon érzékeny. Reggelente
tornáztam, persze nem úgy, ahogy szoktam. Súlyzózás meg ugrabugra helyett
körzésekkel igyekeztem mozgásban tartani magamat, és egyre jobban használhatóvá
tenni végtagjaimat. Mindig a fájdalomhatárig csináltam, és tegnap végre fel
tudtam emelni a jobb karomat. Így fel tudom mondjuk csatolni a hajamat, és bele
tudok bújni nem gombos ruhákba is.
Barátnőm
anyukája, aki gyógytornász, átjött hozzám kezelésre. Bemer mágnes-terápiát
alkalmazott, és itt is hagyta a gépet, így folyamatosan tudom magamat
gyógyítani.
Kolléganőm
spriulina algát küldött, ami gyulladáscsökkentő és immunerősítő.
A kollégák,
barátok érdeklődése amúgy is nagyon jól esett. Sokan írtak, hívtak, ez nagyon
sokat jelentett nekem, ez úton is köszönöm mindenkinek!
Anyukám a
legnagyobb segítség. Kétnaponta jön, hoz kaját, főz, és tartja bennem a lelket.
A gyerekek… hát,
ez egy külön téma. Tudom, a mai fiatalokhoz képest ők igenis segítenek. A
hajamat pl. Virág mosta meg, elég vicces volt, jó, hogy nem készült róla fotó. De
elegem lett belőlük. Egyik kijelentette, hogy márpedig nem kísér el a
kötözésre, másik azt mondta, hagyjam békén, mikor cipekedős segítséget kértem
tőle. Mikor azon anyáztak egymással, egyre ocsmányabb stílusban, hogy „nem
mosogatok, te mosogatsz”, akkor betelt a pohár. Szépen elpateroltam őket az
apjukhoz, ha már a tanév során alig látják, most boldogítsák őt. Én inkább
eltötyörészek a dolgokkal lassabban, mint ezt a gyilkolászást hallgassam.
Amúgy is jó
egyedül, csöndben, nyugiban lenni. Kitakarítom a házat, könyvet írok, és szép
lassan meggyógyulok…
(A cikket a
visegrádi kirándulásunk fotóival illusztráltam, amikor még voltak fogaim…)
2019. június