Luca, a fény (Advent 3.)

Ez a hét furcsa dinamikával bírt. Az első fele a csendről, nyugalomról, egyedüllétről szólt – Nógrádon.

Nem láttam a napot ezer éve! Az időjárás napok, sőt, hetek óta pocsék: köd, borult ég, nyirkosság, sár... Lenne inkább igazi tél faggyal, hóval, szikrázó napsütéssel, jéggel! De nincs. Ezzel összhangban míg itthon voltam, az égvilágon semmit se mozogtam, ellenben sokat ültem, feküdtem, pihentem, aludtam.

Sokat főztem is; ez volt a „Hüvelyesek Hete”. Nekünk vegetáriánusoknak ez alap táplálékunk, mivel a hús helyett ezekből (is) szerezzük be a fehérjét. Terítékre került: vörösbabos-rizses egytálétel, fehérbab-főzelék, borsófőzelék, bableves … Emellett sütöttem túrós pogácsát és almás lepényt is.

Most több volt általános iskolás diákom jár hozzám, felvételire készülve vagy felzárkóztatás okán. Annyira ügyesek! Van, aki folyékonyan beszél angolul, de az is nagyon jó, hogy aki a suliban nem igazán figyelt és jeleskedett, az itt és most rám abszolút a figyelmét fordítja, és csinálja, amit kell. Mindenkin nagy fejlődést tapasztalok, és ez számomra hatalmas sikerélményt jelent.

Múlt héten ugyebár az előkertből eltűnt (pontosabban odébb került) a jövő évi tűzifa. Most is „eltűnt” valami, méghozzá az autó. Ami igazából Kendéé volt, de anno én lettem az üzemben tartója, nagy „örömömre”. A forgalomból kivonattam még januárban, mikor lejárt a műszakija, azóta itt várakozott új tulajdonosára. Aki megérkezett végre, így most intéztük az adásvételit és az elszállítást.

Izgultam, hogy minden simán menjen; nekem az ilyen hivatalos ügyintézések mindig hihetetlen nagy stresszt jelentenek, az autóval kapcsolatos témáktól pedig alapból parázok. A párom számomra óriási biztonságot sugall, és mindig nagyon meg tud nyugtatni, hogy minden rendben fog menni. Ez így is lett. Igaz, a legutolsó lépést a fiamnak kell megtennie holnap a kormányablakban, de végre ennek az ügynek a végére is pontot tettem. Bye-bye, kicsi-kocsi!

Sok más apró-cseprő ügyet sikerült elrendeznem, sorra húztam ki az elintézett feladatokat a teendők listájáról. Rendet tettem polcokon és szekrényekben, kosarakban és dobozokban, fürdőben és konyhában. Az iratok, a társasjátékok, az ünnepi kellékek mind átnézve, kiselejtezve, elrendezve. Ezzel párhuzamosan a nemrégiben tapasztalt feszültség is fokozatosan oldódik fel bennem, egyre könnyedebb és felszabadultabb vagyok.

Az eddigiekkel éles ellentétben állt a hét második fele: mozgás, pörgés, programok – Budapesten. Pontosabban az első program még Nógrádon kezdődött, mert pénteken bementem a volt munkahelyemre, a nógrádi általános iskolába.

Az iskola névadója, dr. Hesz Mihály, azaz Misa bácsi holnap lesz 82 éves, ennek alkalmából minden évben megrendezik a Hesz-napot.

A szokásos érzés töltött el: nagyon jó volt találkozni a régi diákjaimmal (ők is örültek nekem), de nagyon nem mennék már vissza oda, se úgy általában a közoktatásba. A szabadságomat, függetlenségemet nem adnám már semmiért.

Misa bácsit kórus éneke, zongoristák zenéje, vicces előadás köszöntötte (test-ne-ve-lés 😊). Kapott egy tortát, és elénekeltük neki a „Boldog születésnapot” című dalt.

Volt kollégám, jelenlegi tanítványom, Máté interjút készített Misa bácsival, és egy másik olimpiai bajnokkal, Martinek János öttusázóval. A fő téma: a motiváció. Ezután, szokás szerint, megnéztük videón Hesz Mihály 1968-as kajakos győzelmét a Mexikói Olimpián.

Ezután kezdődött a vetélkedés: a Heszeseken kívül még öt iskola csapata vett részt különböző sorversenyekben.

Természetesen idén is a mieink nyertek, gratulálok nekik!

Az egyik lányommal együtt utaztunk Budapestre, majd vásárolni mentünk a belvárosba. Ismerős környékre vitt először az utunk, a Baross utcába, ahol többször előfordultam az utóbbi időben. Itt megcsodáltuk a neobarokk Wenckheim palotát, ami ma a Szabó Ervin könyvtárnak add otthon.

A lányom egy régóta hőn áhított nadrágot szeretett volna magának karácsonyra, amit ugyebár fel kell próbálni. A Bahia egy tök menő és tök régi bolt, szerintem legalább 30 éves, mert én még fiatalkoromból emlékszem rá, már akkor is az alterosok kedvenc boltja volt.

Ezután még többfelé csavarogtunk, mindenféle titkos akciók keretében, meglepetéseket beszerezve, de ezekről azért nem írok, mert a családtagjaim is olvassák a blogot és nem akarok lebukni.

Este lementünk a Fő térre, az adventi vásárra. Ezúttal koncert nem volt a színpadon, ellenben a jó öreg DJ Arató Jégdiszkót tartott a 80-as, 90-es évek slágereivel, pl. Zoltán Erika mix vagy Álomhajó.

Van itt Betlehem, karácsonyfa, Mikulás szánkója rénszarvassal, mézeskalács ház, körhinta, kisvonat. Emellett rengeteg bódé, enni- és innivalók, szállnak a finom illatok, igazán ünnepi a hangulat.

Középen pedig ott a korcsolyapálya, amit végre kipróbálhattam. Bizony, a mozgalmassággal együtt a mozgás is beindult.

Utoljára 3 éve korcsolyáztam a Nógrádi tavon. Emlékezetes volt, mert bár előtte minden évben szabadott a befagyott tavon korizni, és 2022-ben sem volt kint semmiféle tiltó tábla, községünk (szerencsére már csak volt), általam nagyon nem kedvelt akkori polgármestere kihívta ránk a rendőrséget. 

Majd megjelent ő is nagy dérrel-dúrral, utólag kirakta a tiltó táblákat, és odaszólt nekem, hogy micsoda példát mutatok pedagógusként a diákjaimnak azzal, hogy ott korcsolyázok (jelzem: sok más szülővel, nagyszülővel, gyerekkel együtt). Ezt még überelni tudta azzal, hogy másnap bement az iskola igazgatójához, hogy engem beáruljon, hogy én korcsolyáztam a tavon. (Eskü nem tudom, hogy így ennyi idő elteltével ezen sírjak vagy nevessek). 

Szerencsére az intézményünk akkori vezetője nagyon rendes volt és nem lett ebből semmi retorzió (miért is lett volna, mi köze a munkahelyemnek ahhoz, hogy hétvégén milyen szabadidős tevékenységet végzek). Mindenesetre ez volt az első lépés, ami elindított azon az úton, hogy otthagyjam a rendszert. Ezt akkor nem írtam meg a blogra, most viszont eljött az emlék, és nagyon kikívánkozott belőlem…

A lényeg, hogy végre újra korcsolya! A korcsolyázás anyukám nagy vágyálma volt gyerekkorában, de szülei sajnos nem engedték meg neki. Most meg akartam neki adni az örömöt, hogy legalább a lábára hadd próbálja fel a korimat, de sajnos a lába nagyobb, mint az enyém, így nem fért bele. Utólag azt mondta, legalább az élmény volt neki, hogy életében először engem látni siklani a jégen.

Nagyon élveztem – volna, ha nem lett volna ott az eleve kicsiny pályán rajtam kívül soook ember. Pici gyerekek pingvines segítővel és a szüleikkel, kisgyerekek fogócskázva és hatalmasakat esve, valamint kamaszok, inkább csajozásra-pasizásra használva a pályát, semmint sportra. 

Így folyton ki kellett kerülgetni az embereket, figyelni, nehogy átessek a földön fekvőkön. Terv: valamikor reggel odamenni, mikor kevesen vannak, és szabadabban csúszkálni.

Még egy nagy esemény történt a hétvégén: a tüntetés szombaton. Magyar Péter hívta össze az embereket, de ez egy pártsemleges esemény volt, jelvények és zászlók nélkül, bár „Szatyor Fing” megjelent 😊

A gyülekező októberhez hasonlóan most is a Deák téren volt. Innen a József Attila utcán át a Széchenyi térre vonultunk.

Ekkorra már teljesen besötétedett, meggyújtottuk az ott kapott fáklyákat. Igaz, hogy a kesztyűm teljesen viaszos lett és mindenem büdös, de megérte.

A legszebb volt, amikor a Lánchídon haladtunk át. Leírhatatlan az a látvány, ahogyan a drónfelvételeken látszik a több tízezer ember.

A Clark Ádám térről az Alagút volt a következő célpont, itt visszhangzott legjobban a „Mocskos Fidesz” és az „Orbán takarodj!”. Lépcsőkön jutottunk fel a Várba, a Szent György térre. 

A Karmelita és a Sándor palota az ország két szimbóluma: a miniszterelnök és a köztársasági elnök hatalmát jelképezi. Ugyan alapvetően ez egy békés rendezvény volt, azért ők ketten, bár persze nem voltak jelen, kaptak bőven kifütyülést és fujjogást.

Beszélgetésbe elegyedtem egy győri férfival, aztán egy keszthelyi férfival vonultam tovább, egy házaspárral is eszmét cseréltem, szóval nem volt magányos tüntetés, hanem a múltkorihoz hasonlóan közösségi élmény.

A felháborító események egységesen dühöt és szomorúságot váltottak ki az emberekből, a közös cél, ennek a kormánynak a leváltása, a rendszerváltás reménye összekovácsolta a tömegeket egy egységgé.

Végre reggel mentem el a Dagályba, akkor szeretek a legjobba mozogni. Múltkor a légzés állt a középpontban, azt próbálgattam, hogy minél hosszabb időt tudjak a víz alatt tartózkodni. Most, mivel nem volt célom a táv növelése vagy az idő javítása, a mozdulataimra helyeztem a hangsúlyt. Igyekeztem minél harmonikusabb lenni, összehangolni a kar- és a lábtempót.

Nyáron még nagyon kapkodva vettem a levegőt és elég suták voltak a mozdulataim. Még mindig eléggé béna vagyok, egy profi úszó nyilván kiröhögné a légzéstechnikámat és a mozgáskoordinációmat. Nekem viszont az a fontos, hogy abszolút pozitív változást érzek, és önmagamhoz képest sokat fejlődtem. Amúgy kb. 50 percet úsztam, a távot úgy 1500-1600 méterre saccolom.

A finn szaunában lótuszülés challenge-t kezdeményezett az egyik bácsi, amin részt vettem, és sikerült teljesítenem a kihívást. Valamint élveznem egy citrusos felöntést.

Az infra-szaunában egy cuki 80 éves néni bölcs tanácsokat adott nekem az életre. Veletek is megosztom a három alapszabályt: "1. Mosolyogj! 2. Gondolkozz pozitívan! 3. Segítsd az embereket!"

Sajnos idén most voltam a fürdőben utoljára, csak jövőre lesz lehetőségem újra bérletet venni.

Az uszoda után még kedvem támadt egy kicsit sétálni a Duna-parton. Akkor valahogy nem depressziós érzésem támadt a szürkeségtől meg a kopárságtól, inkább valamiféle belső nyugalom. El is határoztam, hogy másnap arrafelé fogok futni.

Vasárnap az Árpád-hídon indultam neki; kivételesen nem ott, ahol a Margit-szigetre szoktam, hanem a másik oldalon, ami amúgy kerékpárút és hivatalosan tilos a gyalogosforgalom, de ez engem nem igazán érdekelt. Átjutottam a pesti oldalra, onnan le a folyóhoz. Egy ideig a parton futottam a kikötőknél, el a Rákospatakig és a Marina partig. 

A Duna Arénánál fordultam meg, visszafelé a kerékpárutat szegélyező sétányon haladtam, pont el a Dagály mellett. Kb. fél órát futottam, ami nagyjából 4-5 km lehetett. Anyukám mostanában kérdezgeti, hogy van kedvem ilyen időben kimozdulni sportolni. Mindig az a válaszom, hogy felébredni nincs kedvem, kimászni az ágyból nagyon sincs, sőt, elindulni végképp nincs. De tudom, hogy mikor ott leszek és csinálom, akkor mindig nagyon jó lesz és jót tesz.

A lányok szombatra tesós utazást terveztek Pozsonyba, ami végül meghiúsult. Több elvetett ötlet után a következő módszert alkalmazták: kimentek a pályaudvarra, és felszálltak a legelső induló vonatra. Így jutottak el Egerbe, ahol megnézték a várat és a belvárost, szuvenírnek pedig bort vettek. Óbudán pedig kidíszítettek rengeteg mézeskalácsot.

Mint egy mérleg: az első három és a második három ellentétes nap között a nyelv a csütörtök volt. Oly sok távollét és röpke találkozások után végre együtt tudtunk tölteni egy egész napot. Csupa olyan dolgot csináltunk a randinapon, amint mindketten szeretünk és élvezünk.

Sok változatos tevékenységből állt a program: autókázás, fürdőzés, divatbemutató, fotózás és videózás… Otthon töltöttük az időnk nagy részét, és belekezdtünk egy érdekes filmsorozatba: „Merénylet az elnök ellen” a címe. Kicsit zsúfolt lesz a következő hétvége, a legizgalmasabbnak egy szlovákiai tour ígérkezik, amiről természetesen beszámolok a blogon.

2025 december

Mikulás (Advent 2.)

A hetem rosszul kezdődött. Nagyon nem volt tökéletes az élet. Pocsékul és alig aludtam, vacak volt a kedvem, kívül köd, belül depi, éjjel is, nappal is szörnyűbbnél szörnyűbb gondolatok kavarogtak a fejemben.

Én az a típus vagyok, aki, ha szomorú, nem a tévé előtt ül sorozatokat nézve, csokit zabálva, elhasználva egy százas csomag papírzsepit. Ha negatívak az energiák, akkor azokat cselekvésre, fizikai aktivitásba fordítom. Például edzettem, miközben a zene üvöltött, én is üvöltve énekeltem, jól kiadva magamból minden bánatomat.

A sufniban a dolgok kezdtek nagyon kaotikussá válni. Ezért felvettem a „játszós” ruhámat, kötött sapka, kötött pulcsi, khaki bakancs, és nekiálltam átpakolni az egészet. Nagyon jól esett a fizikai munka a levegőn, szép rend lett kint. Bent is ráfért a takarítás a házra, és mikor ezzel végeztem, úgy éreztem, kezdek rendeződni, megtisztulni.

Nagyon idegesítettek az étkezőasztalra kipakolt díszek, amikkel advent első vasárnapján nem kezdtünk semmit. Koszorút ugyan nem készítettem, de vágtam pár fenyőágat a kertben, és azokra felaggattam a díszeket.

A ház különböző pontjaira (ablakok, ajtók, lámpák, szekrények) is került dekoráció. Így fogjuk rá, hogy némileg ünnepi hangulat kezd uralkodni nálunk.

Behoztam a politikát a konyhába. 😊 Magyar Péter ugyanis nemrég megosztott fotót és videót arról, hogy süteményt sütött (persze ebbe is képesek voltak belekötni). A habos-almás süti receptjét is megosztotta, így kedvet kaptam ahhoz, hogy kipróbáljam. Igaz, hogy barack- helyett szilvalekvárral készült és tepsi helyet kör alakú sütőformában, de ettől még nagyon finomra sikeredett.

Másnap, szintén melós szettben, kivonultam a kertbe, és átpakoltam a jövő évi tűzifát. Amikor ugyanis anno meghozták, csak leborították egy kupacba. 

Ez egyrészt nem volt túl szép látvány, másrészt nem lehetett tőle normálisan közlekedni. Most vettem egy nagy levegőt és végre megcsináltam ezt a régóta halogatott munkát.

Annyira nem volt hideg és a fizikai aktivitás miatt ki is melegedtem. A kesztyűm ugyan átázott a nyirkos időben, de összességében jól esett kint dolgozni. 

Főleg, hogy szólt a JBL-ből a zene, én is énekelgettem pakolászás közben. Így 2-3 óra alatt meg is voltam a munkával.

Kaptam sok visszajelzést önmagamról, páromtól, barátnőktől, családtagoktól, ismeretlenektől. Sok mindenben igazuk volt, lásd. teljesítménykényszer, kitűnni vágyás, túlhajtás. Épp ezért most egy időre változtattam a sportolási szokásaimon: nem nézem se a távot, se az időt.

A héten csak kétszer futottam, egy közepeset Nógrádon a Csurgó-forrás és a Várhegy érintésével...

...és egy rövidebbet a Filatorigáthoz és az Óbudai-szigetre. Fogalmam sincs, hány kilométert.

A Dagályban a 25-ös medencében voltam, ahol azon kísérleteztem, hogy minél tovább tudjak a víz alatt maradni. 

Egyre könnyedebb érzés volt; a lehető legkényelmesebb tempóban úsztam, fogalmam sincs, hány métert.

Egészen különleges hangulat úgy a fürdőben lenni, hogy odakinn sötét van. A termál forró vize fölött pára gomolyog, sejtelmes a lámpák fénye, az ember pedig köntösben flangál a hidegben.

Mindenhol minden a közelgő ünnepre emlékeztet. Például a Dagályban a feldíszített fenyő és a fahéj illatú szauna-felöntés…

…vagy a kivilágított utcák és az itthoni fényfüzér.

Megérkezett a Mikulás! Idén nemcsak a karácsonyt tartjuk Óbudán, de Miki is ott pakolt le

rénszarvasos szánjáról. A lányaim (életkor 15-20 között) kitisztították a cipőjüket, levelet írtak és még egy-egy szaloncukrot is hagytak ajándékba neki (vagy Rudolfnak). Kaptak csokit, gyümölcsöt, pestot és ünnepi zoknit. Természetesen a nagyoknak is hagyott ott finomságot, amit ők majd később kapnak meg. Sőt, egy csíkos piros zoknit én is kaptam; emlékezetem szerint még sosem volt egyetlen tipikus karácsonyi ruhadarabom sem.

Pénteken Nagymami forralt bort készített, aztán öten tök jó játékot játszottunk, aminek „paraszt activity” volt a neve. Annyit nevettünk!

Szombaton a lányok mézeskalácsot sütöttek.

Vasárnap Nógrádon sütivásárt tartottak, ahová mi is ellátogattunk – de nem vettünk semmit, mert sajnos csak nagy dobozokban árultak sokfélét, mi pedig csak kicsi kóstolókat akartunk volna.

Szombaton volt egy tour-om. Mivel jóval korábban érkeztem a találkozóhelyünkre a Verno House Hotelbe, ezért kicsit sétálgattam a környéken. Jöjjön címszavakban, miket láttam röpke pár perc alatt:

Hold utca, Posta-takarékpénztár

Batthyány örökmécses

A Szabadság téren emlékművek kavalkádja fogadja az embert: egyik végén a szovjet hősi emlékmű…

…a másikon a német megszállás áldozatainak emlékműve, ami előtt a nyári szökőkút helyett most karácsonyfa áll.

Tőzsdepalota, ami sokáig a Magyar Televízió épülete volt

Ronald Reagan és George Bush szobra az amerikai nagykövetségnél

A tourt is a Szabadság téren kezdtük, aztán átmentünk a Kossuth térre. A Parlamentnél szép Betlehemet láttunk faragott szobrokkal és hatalmas karácsonyfát, innen lementünk a Duna-partra a Cipőkhöz.

A Zsidónegyedet jártuk be keresztül-kasul a túra második felében. Láttunk három zsinagógát és sok falfestményt.

Vendégeim három idősebb amerikai hölgy, de 65, 70 és 80 (!) évesen nagyon jól bírták, nem mellesleg nagyon kedvesek és vidámak voltak. A Puli és Juhász étteremben ebédeltünk, ők csupa magyarosat, halászlét, gulyást, én grillezett kecskesajtot salátával. Közben egri bikavért ittak. A túra a Szimpla Kertben ért véget, amit imádtak, méghozzá három stampo cseresznyepálinkával.

Nagyon nehéz leírni azt a folyamatot, amiben most vagyok. Teljes átrendeződés zajlik legbelül, szintlépés, vagyis inkább ugrás. A korlátok áttörése, az elvárások leszarása, a határok kitágítása, a konvenciók áthágása. Nagy kincs, ha az ember jóban van másokkal, mint például jó szomszédokkal vagy testvérekkel, és meg tudja velük beszélni, ami ilyenkor benne történik.

Az biztos, hogy a hét egyik csúcspontja egy rapid randi volt a kocsiban, a Dagály és Óbuda között, ami – kivételesen szerencsére – a dugók miatt hosszabbra nyúlt. Mindketten nagyon élveztük az autókázást!

 

2025. december