Aktív Réka

Avagy: Nem megy nekem a lelassulás...

Ahogy beértem Óbudára, elmentem a lányommal fagyizni. Amikor visszafelé jöttünk, rosszul léptem fel egy padkára és sikerült térddel az aszfaltba placcsannom. Szerencsére tenyérrel tompítottam, de még így is sebes lett a térdem, ráadásul igencsak fájt.

Ilyenkor persze az ember felteszi a kérdés, hogy „Miért?” A fizikai válaszon kívül (azaz hogy bénán léptem fel a járdára) az a válasz jött, hogy vissza kellett kicsit vennem a tempóból, le kellett lassulni. Hát igen, van ebben némi igazság, tényleg volt, amit túlpörögtem. Nem kell mindenből mondjuk 57, elég beérni kevesebbel is.

A hétfőre tervezett sport persze elmaradt, hiszen annyira nem ment a lábam behajlítása, hogy a lépcsőn alig tudtam menni. De amilyen vagyok, nem bírtam sokáig a tétlenséget.

Kedden már nagy merészen bevállaltam egy futást, mondván, elindulok, aztán megyek, amíg bírom. Kényelmes kis 3 km-es futás lett belőle; eleinte lájtosabban kocogtam, aztán egész jól belejöttem.

Csütörtökön pedig vettem egy nagy lendületet, és belevágtam a régóta tervezett, de mindig halogatott szigetkörbe. Ehhez tudni illik, hogy gimiben a 12 perces Cooper-t is kínszenvedésnek éreztem, a Margitsziget körbefutását pedig egyenesen „Mission impossible”-nek. Ugyan anno Felhő tanárnő azzal a szándékkal vitt ki minket, hogy mi majd szépen futni fogunk, én azonban a táv több mint felét lesétáltam.

Azóta persze sokat fejlődtem önmagamhoz képest, és az utóbbi években némileg életem részévé vált a futás. Viszont tényleg nem vagyok valami jó futó, nem bírok gyorsan futni, és soha nem futottam hosszú távokat sem. Tavalyig az 5 km is merész álom volt, akkor 6,7 km-rel egy addigi saját rekordot sikerült felállítanom a Dunaparton. Most háztól házig 7,4 km-t tettem meg. Ez magam számára egyéni csúcs, főleg a szokásos 3-4 kilométerekhez képest érzem nagy lépésnek.

Nem túlzás, ha azt állítom, hogy nemcsak életem eddigi leghosszabb, de talán legjobb futása is volt. Az Árpád-hídon, majd a Margit-szigeten átvezető utat úgy tettem meg, hogy komolyan mondom, gyakorlatilag észre se vettem, hogy futok. Kellemes volt az idő, pont ideális a hőmérséklet, benne voltam a flowban.

Míg odafelé a középső főút mentén haladtam a járdán, addig visszafelé a sétányt választottam, ami kicsit kanyargósabb, de változatosabb. Kora reggel csak három embercsoport néhány példánya található meg a szigeten: futók, kerékpárosok és csövesek. Utóbbiak a padokon aludtak, a többiek pedig mellettem elhaladva vagy velem szemben jőve rótták a kilométereket.

Jócskán visszafelé haladva a Palatinus táján azért kezdtem érezni, hogy futok. A Japánkertnél-Zenélő kútnál jött egy icipici holtpont, ittam egy picit egy kútból és felfrissítettem magam a vízzel.

Gondoltam, hogy ha nem bírom, majd felsétálok a szigeti bejárón, de mikor odaértem, vettem egy nagy lendületet, és felfelé is futottam a „parton” (ez egy nógrádi szó az emelkedőre).

Az Árpád-hídon szinte sprinteltem a lépcsőig, aztán beugrottam az „Átjáró”-ba anyukámnak kiflit venni, majd onnan gyors tempóban vissza a házhoz. Leszámítva a kitérőt a pékségbe kereken 40 perc alatt tettem meg a távot.

A húgom kiszámolta, hogy 5.58-as km átlagom volt, ami szerinte nem rossz. Ki is tűztem magamnak, hogy azért most már meg kellene csinálnom a 10 km-t. Hogy ez mennyire fog sikerülni, arról majd úgyis beszámolok itt a blogon.

Annyira felbuzdultam a Margitsziget látványán, hogy még aznap délután visszatértem oda. Elhéveztem a Margit-hídhoz, Budáról átsétáltam a szigetre, végiggyalogoltam rajta, és az Árpád-hídon mentem vissza Óbudára.

Ide-oda csalinkáztam a különböző látnivalók között. A Centenáriumi emlékműnél szépek voltak a virágok.

A szökőkútnál pont elcsíptem a zenélős blokkot.

Budapest felirat jelezte a sziget „bulinegyedének” bejáratát.

Megpihentem kicsit egy padon a rózsakertnél.

A Víztoronynál épp próbáltak a szabadtéri színpadon az esti koncerthez. A Japánkert szép tavaszi emlékeket idézett fel.

Persze budapesti tartózkodásom során nemcsak a Margitszigeten, hanem szokásom szerint Óbudán is sétálgattam, méghozzá reggelente, órákon át tartó telefonbeszélgetéseket folytatva a párommal. 

Sajnos a héten család meg munka miatt keveset tudtunk találkozni, viszont így is sokat kommunikáltunk a telefon segítségével.

Ilyenkor kibeszéljük az élet dolgait, megismerjük önmagunkat és egymást, és szépen összecsiszolódunk. 

Ő az az ember, akivel életem során a legtöbbet és legjobban kommunikálok. 

Ilyenkor felderengenek a múltbéli emlékek: ex-férj kommunikációra való képtelensége a számomra olyannyira őrjítő csendnapokkal, vagy volt párommal a veszekedésbe torkolló folyamatos nézeteltérések.

Mi, ha ritkán akadnak is problémáink, azokat teljesen normálisan meg tudjuk beszélni és oldani.

Szerencsére azért két rapid randira nyílt lehetőségünk, egyre Óbudán, egyre pedig Nógrádon. 

Mindkettő fergetegesre sikeredett, a többi napon pedig maradt a telefon.

Mindeközben bejártam az óbudai belvárost. 

Szentlélek tér és Fő tér, templom és zsinagóga. 

Fakapuk, osztott ablakok, kőoszlopok, kovácsoltvas erkélyek, kandeláberek, szobrok, díszek, macskakövek és árnyas fák. 

Mindez kedvenc budapesti kerületem: Óbuda.

Itt töltöttem a múlt hetet, hiszen ez is a „Csengő-bongó” táborról szólt. Némi „száműzetés” után végre visszatérhettünk a Római strandra.

A csoportban most sokkal több volt az óvodás, mint az iskolás, emiatt sokkal fárasztóbb volt a munka. A Héven nehezebb volt a közlekedés, lassabb a gyaloglás. 

Sokszor kellett segíteni öltöztetésben, pakolásban – ilyenkor érzem, mennyire elszoktam én már ettől.

Volt úszásoktatás és kézműveskedés, a gyerekek virágot nemezeltek, csörgőt készítettek, szitakötőt csináltak, lufit dekoráltak. A játszós foglalkozáson színes kendővel játszottak, limbó-hintóztak, óriási szappanbuborékot fújtak.

A fiatal korosztály miatt sokat voltunk a gyerekmedencénél, ahol az alacsony vízben pancsoltak, a kis csúszdákon csúsztak.

Néha azért átmentünk a nagymedencébe is: itt a kicsik a nagyobb csúszdán csúszhattak, a nagyok pedig bemehettek a sodró-forgóba.

A hűvösebb időben a kötetlen szabadidőt a mozgás töltötte ki. Volt zsákban ugrálás, kötélhúzás, petanque (golyó-gurigálós játék) és persze játszótereztünk is sokat.

Az ennivaló ismét isteni finom volt. Mindenféle nyami péksütemény, medvesajtos párna, spenótos burek, kakaós csiga, fahéjas tekercs, barackos-túrós rúd, almás háromszög. Az ebéd nekem vegának meggyleves, vagy sárgaborsóleves, rántott sajt, padlizsán, vagy rakott zöldség volt.

A szettekben türkizes-kékes volt a meghatározó színvilág. 

Viszont később annyira lehűlt a levegő, hogy hiába nem vagyok fázós, nem mertem bevállalni a trikó-rövid szoknya kombinációt.

Hirtelen felindulásból anyukámtól kértem kölcsön a ruháit. 

Tényleg abszolút nagymamisak és nem igazán passzolnak hozzám, de érdekes volt egy tőlem teljesen eltérő stílust kipróbálni.

Mindeközben a lányaim hatalmas teljesítményt nyújtottak: körbebiciklizték a Balatont! Összességében kb. 260 km-t tettek meg. Útvonaluk: 1. nap: Pázmánd - Akarattya, 2. nap: Akarattya - Zánka, 3. nap: Zánka- Fonyód, 4. nap: Fonyód - Siófok, onnan vonattal Velence, majd kerékpárral Pázmánd. Négyen mentek, elhagyott partszakaszokon vagy szabadstandokon aludtak függőágyban. Ezalatt unokaöcsém Örményországban áll helyt derekasan a magyar kosárlabda-válogatott tagjaként. Már hat meccset játszottak le Jerevánban az U20-as EB-n.

Lelassulással kezdtem, de a hét vége felé rájöttem, hogy nem megy ez nekem. Az egész hetes táborozás után belefért egy karaoke-buli, egy tour és egy fesztivál is. Tudom, hogy nem vagyok normális, de leírom nektek, hogy alakult a péntek-szombatom.

Délután 5-kor végeztem a táborral. Pihentem egy kicsit, aztán találkoztam a párommal. Este 9-re értünk Vácra a Sutiba, ahol 1-ig mulattunk a karaoke partin. 

Végre mindegyik nógrádi barátnőm el tudott jönni. Énekeltünk egyedül, párban, hárman-négyen, nagyobb csapatban. Rengeteget táncoltunk, a hangom pedig totál elment a végére.

Az eklektikus palettán rajta volt a Tankcsapda (B+, azaz Bazdmeg című száma), Azahriah, Follow the Flow, Bikini, Kowa… Vonatoztunk a Szerelemvonatra, és énekeltünk, hogy „Zene nélkül mit érek én”. 

Éjjel 2-re értem haza, de csak 3 órát tudtam aludni, hajnali 5-kor ugyanis kelnem kellett. 

Szombatra elvállaltam egy egész napos tour-t. 7 óra idegenvezetés egy privát túrán, és 2-2 óra utazás töltötte ki a napot.

A tour-on egy idős amerikai házaspár volt a vendégem. 

A Four Seasons Hotelben (Gresham Palota) találkoztunk. 

Innen egy kombinált autós és gyalogos városnézés terveztem.

Benne volt kezdetnek a Hősök tere és a Városliget.

A Szent István Bazilika (belülről is) és a Parlament (csak kívülről). 

A Nagycsarnokban nemcsak körbenéztek és szuveníreket vettek, hanem itt is ebédeltünk. 

Az utolsó állomás a Budai Vár volt. Mivel ők előző nap már látták a Mátyás-templomot és a Halászbástyát, velem a Palotanegyed került sorra. 

Pont elcsíptük az őrségváltást.

A hazafelé úton már nagyon fáradt voltam, a dögmeleg busz és a szétrázós kispiros erre még rátett egy lapáttal. Annyira kidőltem, hogy aznap éjjel 10 (!!!) órát aludtam, és fogjuk rá, hogy kipihentem magam.

Másnap kettesben voltunk Tündérrel. Megcsináltuk az összes házimunkát, de csak szép komótosan. Vásároltunk, mostunk, teregettünk. Közösen főzőcskéztünk: krumplifőzelék készült és rántott (saját!) cukkini. Desszertnek csokicsipszet sütöttünk.

Délután újra dinamitot éreztem a hátsó felemben, és útnak indultam, ezúttal Vácra. 

Az itteni Vigalom egy háromnapos rendezvény, aminek keretében minden évben júliusban Vác különböző helyszínein (Fő tér, Dunapart, templomok, múzeumok, stb.) koncerteket tartanak, kiállításokat rendeznek, de van kirakodóvásár és vidámpark is.

Erre az alkalomra Tündértől kértem kölcsön a nadrágját, amivel az első lendülettel sikerült egy rágógumiba beleülnöm. 

Barbival és Krisztával találkoztam a városban, velük töltöttem az estét.

Együtt buliztunk, először a Fő téren a Balkan Fanatikra. Népi(es) dalok, balkáni hangzásvilág, modern hangszerelés, és fergeteges hangulat jellemezte a koncertet.

A Dunaparton a Bikini lépett színpadra. Eljátszották az összes ismert slágert: Mielőtt végleg elmegyek, Adj helyett magad mellett, Közeli helyeken, Ahogy ti zenéltek, Nehéz a dolga a katonának, Szeretlek, Fagyi, stb. 

Jó volt velük énekelni („Nyalni csak úgy lehet, ha élvezzük az ízeket…”), a zenékre táncolni, ugrálni. (A hangomnak ismét annyi…)

A bulit tűzijáték zárta.

A vigalomban a legkisebb lányom is ott volt, aki mostanra már útnak is indult Kapolcsra, a Művészetek Völgyébe, a nagyobbak pedig nógrádi barátnős bulikat tervezgetnek-szervezgetnek épp.

Számomra hét elején Vác és Diósjenő, hét végén meg - ha az időjárás is kegyes lesz hozzánk - a Velencei-tó és a Balaton lesznek a helyszínek.

 

2025. július