Kertész leszek - vagyok!

Amikor gyerek voltam, egy óbudai lakótelepen nőttem fel, a szabad levegőt a játszótér jelentette. Volt egy kis erkélyünk, amit sajnos (nagy)anyám pakolóhelynek használt. Kis szekrény, nagy szekrény, és az ikonikus láda, ami ma is itt áll a teraszon. Úgy látszik, már akkor megvolt bennem egyfajta vágyódás a természetbe, mert suli után rendszeresen kiültem erre a ládára, ott tanultam, uzsonnáztam, és néztem a fákat, mert azok azért szerencsére voltak.

A fentiekből (panelház, velünk élő nagymama) következik, hogy sem saját kertünk nem volt, sem vidéken élő nagyszülők, akiknél lehetett volna a földet túrni. Úgy rémlik, hogy több osztálytársamnak volt nyaralója a Dunakanyarban, és én mindig nagyon irigykedtem, mikor mondták, hogy mennek a telekre.

Most emlékeimben kutatok, hogy mikor kertészkedtem életemben először, és tudom, elég siralmasan hangzik, de az évszám: 2009!!! Bizony, Máriahalom volt az első helyszín, ahol kertet alakítottunk ki. Igaz, ott csak egy aprócska, kb. 300 nm-es tér adatott meg nekünk, de már azt is széppé varázsoltuk. Emellett a Biofalu nagy közös terében egy nagyobb, Máriahalom közterületein pedig több kisebb kör-kertet is létrehoztunk.

Aztán leköltöztünk Széplakra, egy ökofaluba, és gondolná az ember, hogy ott mega-kertészkedés zajlott, pedig nem is. Az első ház az erdő szélén állt, nem volt körbekerítve, bejártak a vadak, miattuk nem vetettünk. A második háznál a lovak voltak a térben szabadon engedve, sokszor még a szárítót is felborítva, az ablakon is bekukucskálva, ide nyilván ezért nem került kert, de ott a tulaj anyukájának kertjében kaptunk egy részt, amit használhattunk.

Bécen, ahol a jurtás időszak kezdődött, a kertészkedésbe is intenzíven belevetettük magunkat. Volt ott egy nagy szőlős, közé is ültettünk, mellette is kialakítottunk több veteményest. Balaton-felvidéken megint változott a helyzet: amikor átköltöztünk Lesencére, ott csak Nikiék kertjébe segítettünk be némileg, Henyén pedig nem volt normális kert se a jurtánál, se a présháznál.

Az igazi veteményezés, amikor én terveztem meg, mit hová hogyan vetünk, ültetünk, az már itt Nógrádon következett be. Először a középső telken alakítottunk teraszos veteményeket. Aztán az északi kertet vettük birtokba, eleinte egyedi, sugaras formában, később már sávosan. Majd a következő évben már a déli kertben is megtörtént a dzsungelirtás, tereprendezés, veteményezés. Így már nagy területen termeszthettünk zöldségeket.

Ebben az időszakban tanultam meg sok mindent. Ki kellett tapasztalni, mi érzi jól magát a nyirkosabb, árnyékosabb északi részen (pl. borsó, cukkini), melyik örül a déli napfénynek (paradicsom, fűszernövények). Az igaz, hogy a lelkesedésem nagyobb volt, mint a kitartásom. Tervezgettem, alkalmaztam a növény-társításokat, ültettem védő-virágokat, aktívan kapálgattam, vetegettem. A termések betakarítása és feldolgozása (befőzés, szárítás) is a kedvemre való volt, abban eléggé aktívkodtam.

Amikor megjelentek az első gyomok, visszavonultam, mert a gazolást nagyon nem szeretem. Így a kert sokszor inkább dzsungelhez lett hasonlatos. Sajnos termő gyümölcsfáink nem voltak, és a meredek kert alja egy merő káosz lett a sok bozót meg akác miatt. Ahogy egyre nagyobb területet vettünk birtokba, úgy nőtt a fejünkre: egyre kevésbé láttam át a teendőket, egyre kevésbé éreztem, hogy itt bírni fogjuk a munkát. Nem is igazán bírtuk, a fű nem lett lenyírva, a bozót nem lett kiirtva, a veteményesen kívül nem nyújtott túl szép látványt számomra ez az összevisszaság. (Bár tény, hogy emiatt rengeteg madár és mókus lett a kert lakója.)

Most pedig új kertünk van, ami egyrészt emberléptékű, másrészt rendezett, de érett növényzetű. Jó a tájolása, arányos az elrendezése, minden szempontból a kedvemre való. Én sem egy dzsungelben, sem egy steril gyepen nem érezném magamat jól. Bezzeg itt!

Adott egy kb. 6-700 nm-es terület. Az északi részen fenyő, nyírfa (egyik nagy kedvencem), almafa, mogyoróbokrok, pár tuja, és elvileg szőlő is. (El nem tudom képzelni, hogy egy börzsönyi kert északi oldalán hogy lesz rajta termés, de majd meglátjuk.)

A keleti részen egy nagy mogyoróbokor és egy cseresznyefa áll, köztünk kis levendulás-kertek.

A nyugati rész a kert legnagyobb, egybefüggő füves területe. A kerítés mentén tuják, köztük most előbújó hagymás virágok. Itt két nagy diófa áll, egyiken madáretető.

A déli részen kettő bimbózó cseresznyefa, kettő fehéren virágzó ringló, egy rózsaszínű birsbokor. Van itt még rózsa-, orgona-, sőt: fügebokor is.

Itt alakítjuk ki a veteményest, itt van a komposztáló, és itt áll a kert legocsmányabb, ám elismerten praktikus eleme: a sufni-budi.

Ebből a jó alapból kell még jobbat kihoznom. Abszolút magaménak érzem. Már elkezdtem a metszést, inda-irtást, gereblyézést, gyújtós-gyűjtést, veteményes felásva, de a részletekkel majd később jövök. Hiszen természetesen, ahogyan azt tőlem megszoktátok, ennek a kertnek az alakulását is nyomon követhetitek itt a blogon, mind képes, mind írott formában.

(Ezt a bejegyzést régi és mostani kertes képekkel illusztráltam.)

2020. március

Online suli

Szépen belecsöppentem az események sűrűjébe. Úgy is fogalmazhatnám, hogy 2020 a kihívások éve. Úgy kezdődött, hogy válunk. Jött a pakolás, majd a költözés. És a költözés előtt EGY nappal megtudtuk, hogy bezárnak az iskolák, áttérünk a digitális oktatásra. Szuper, pont ez hiányzott még az életemből (és gondolom az összes tanár meg szülő életéből is)!

Egy hétvége kellett ahhoz, hogy utánajárjunk, milyen lehetőségeik vannak. Aztán döntöttünk. Szerintem pont jó arányban határoztunk arról, hogy némileg egységesek leszünk, de megmaradt egy bizonyos fokú szabadságunk is. Kötöttség és kötetlenség. Bemutatom, hogy megy ez nálunk a gyakorlatban.

A google classroom felületet használjuk mindannyian. Itt minden tanár virtuális tantermeket hoz létre, ahová felveszi név szerint a csoportjait, osztályait. Ehhez vagy email-cím alapján kell berakni a diákokat (először ezzel próbálkoztam, nagyon hosszadalmas volt), aztán rájöttünk, hogy elég, ha a diákok megtudják a kurzusok kódjait, azokat beírják, és máris beléptem a „terembe”.

Itt tartjuk meg virtuálisan az órát. Beírjuk az új anyagot, feladatokat adunk ki, amit a diákok megjelölnek készként. (Eleinte küldték email-ben, messenger-en, mindenfelé…) Ha tudják, a füzetük, munkafüzetük befotózott képét, vagy word dokumentumot csatolnak hozzá. Mi is küldhetünk nekik csatolmányban feladatlapot, hanganyagot, videót, stb. Határidőt is megszabunk rá, van, aki csak a napot, hogy mondjuk keddre legyen kész, de van, aki a pontos órát is megjelöli.

Ezt kiegészítik az élő órák. Sok idő volt, míg kikísérleteztem ennek a mikéntjét. Messenger videóval kezdtem. Eleve volt a szülőkkel egy facebook-csoportunk, most pedig messenger beszélgetős csoportot hoztam létre a gyerekekkel. Logikus volt tehát, hogy itt próbálkozunk, de aztán rájöttünk, hogy nyolcnál több ember nem tud beszélgetni, mi meg velem együtt 26-an vagyunk. Néhány gyerek ajánlotta a discord programot. Letöltötte mindenki. Csináltunk egy próbahívást – szörnyű volt. Azt a sípolást, recsegést! Semmit se hallottunk egymásból… A harmadik, végleges megoldás a skype lett. Ezt is sokaknak le kellett tölteni, fiókot létrehozni, de megérte. Itt mindannyian egyszerre láthatjuk, hallhatjuk egymást. Azt nem mondom, hogy olyan, mint élőben, de majdnem.

Hogyan zajlik a számonkérés? A fiam írt már online magyar- meg matekdolgozatot, a lányom pedig fizika- illetve földrajz TZ-t. Velem majd csak egy hét múlva jutnak el a témazárókig, de addig is szóban kértem már számon. Skype-on élőben feleltek a gyerekek, nagyon pozitívak voltak a tapasztalataim. A hét utolsó napját én az egyéni konzultációkra jelöltem ki: akinek bármilyen kérdése, problémája akad, az ír, hív, és megbeszéljük.

Nemcsak a tanárok, de a szülők részéről is nagy felkészülést igényelt az átállás. Több háztartásban nem volt elég laptop vagy számítógép, hiányzott a webkamera vagy a mikrofon. Másutt az internettel akadtak gondok. Ez egy szuper falu (írtam már pár ezerszer, igaz?): mind az iskola, mind az önkormányzat segített annak, akinek kellett.

Az eszközök megléte azonban csak az alap volt. Le kellett tölteni a programokat, profilokat létrehozni, fiókokat kreálni, és persze meg is kellett vele ismerkedni a gyerekeknek, szülőknek úgy, hogy még mi is tanultunk a rendszert. Sokan otthonról kényszerülnek most dolgozni, ott vannak a kistesók, a háztartás. És közben segíteni is kellene a gyereknek, mind a technikai dolgokban, mind a tananyagban. Le a kalappal előttük! (És előttünk is, veregetem most magamat vállon.)

Azon poénkodtunk ismerőseimmel, némileg keserédesen: épp most akarták teljesen ellehetetleníteni az otthontanulást - erre hirtelen, egyik napról a másikra több mint egymillió gyerek lett otthontanulós. 

Az első hét nagyon nehéz volt. Örülök, hogy egyesek úgy gondolják, a tanároknak most úgyis több szabadidejük van; én (és kollégáim is) azonban kétszer annyi időt töltöttem a munkámmal most, mint alapesetben. Nagyjából reggeltől estig a gép előtt ültem, vagy annak közelében voltam, mert folyton jött üzenet. „Réka néni, ez most mi, hogy, küldje át, nézze meg, segítsen…!” És Réka néni (valamint országszerte sok néni meg bácsi) segített, ahogy tudott.

Most már két hét tapasztalat van magunk mögött. A gyerekek kezdik magabiztosabban használni az eszközöket és a programokat. A feladatokat a többség határidőre megcsinálja, és jól is oldják meg őket. Amikor kérdezem őket, hogy voltak-e gondok, nehézségek, nagyjából nemmel válaszolnak. Kezdünk tehát belerázódni. Azért még így is vannak nehézségek: elfelejtik megjelölni késznek a feladatot, kidobja őket a skype vagy elmegy a UPS-s internet. De alapvetően jól megy.

Erősít minket az a sok pozitív visszajelzés, amit a szülőktől kapunk. Azt tudjuk, hogy a környéken, sőt, szerintem országos szinten is jól csináljuk. Hallani ezt is, azt is, hogyan csinálják az ország különböző pontjain. Van, ahol minden tanár más felületet használ, és a diákok ide-oda ugrálnak a különböző programok között. Máshol annyi feladatot kapnak a gyerekek, hogy az egész napjukat a gép előtt ülve töltik. Van, ahol a tanárok teljesen magukra hagyják a családokat, boldoguljanak úgy, ahogy tudnak. Megint másutt nincs is semmiféle digitalizáció: a gyerekek hetente egyszer bemennek egy iskolába, kinyomtatva megkapják a feladatot, amit egy hét múlva kell visszajuttatniuk. Mondjuk el sem tudom képzelni, egy borsodi vagy szabolcsi, mélyszegénységben élő család hogyan tudna mondjuk skype-olni, vagy GC-ot használni. De azt sem, hogy az egy heti feladatot tanári segítség nélkül, semmilyen, vagy minimális szülői segítséggel hogyan sajátítja el…

Hogy élem ezt meg én? Egyrészt nagyon büszke vagyok arra, hogy ilyen jó a hírünk, hogy ilyen klassz csapattal dolgozom együtt. Mi messenger-en, skype-on is tartjuk egymással a kapcsolatot. Sokat segítünk egymásnak, konkrét dolgokban csakúgy, mint lelkileg. Jó látni egymást a képernyőn, jól esik beszélgetni, viccelődni, oldani a heti feszültséget.

Azonban rengeteg személyes nehézséggel kellett megküzdenem, közülük van, ami még most is fennáll. Először is ki kellett találni, ki milyen gépet használ itthon. Új saját laptop, sulis laptop, régi laptop, szomszédtól kapott laptop. Ez négy, és mi hatan vagyunk. A nagyok többnyire az okostelefonjukról kommunikálnak.

Meg kell szervezni, ki mikor ül melyik gépnél, ki mikor skype-ol, melyik helyiségben. Hozzátenném, hogy az új házban van egy nappali tér, fent pedig kettő egymásba nyíló szoba, mi pedig vagyunk, újra írom: hatan. Persze jó időben ki lehet menni a teraszra is, sőt, én feleltettem már a fürdőszobából is…

Szenvedek a programokkal is. A skype például egy ideig működött, aztán úgy döntött, hogy magától kidob, majd nem akart beengedni. Az informatikus kollégával órákat küzdöttünk – most végre újra tudom használni.

A legnagyobb nehézség az internet - volt. Mielőtt költöztem, utána érdeklődtem a Telecomnál a vezetékes internet bekötéséről, megnyugtattak, hogy persze, lehetséges. Mikor azonban a tettek mezejére léptem volna, megtudtam, hogy ez csak az elv, gyakorlatilag nálunk annyira túlterhelt a rendszer, hogy ide az utcánkba már nem vezetik be. Talán két hónap múlva. Legyünk türelemmel.

Türelemmel? Amikor online tanítok, és öt gyerekem tanul itthonról online? Eleinte a gyerekeim osztották meg (nagy szívességet téve) a netet az okostelefonról, de annyian használtuk, hogy vagy eleve nem is tudtunk rácsatlakozni, vagy közben dobott ki. Most végre anyukám vett nekem egy rootert és kiküldte hozzánk Nógrádba (Szeretünk, Nagymami!), így már végre zökkenőmentes lehet a tanítás a részemről.

És hogy milyen a tanulás a gyerekek részéről? A sajátjaimnál nagyon hullámzó. Van, amikor alig tudják rászánni magukat. Sokáig alszanak és nehezen másznak ki az ágyból. Ha a technika engedi, a skype-os órákon részt vesznek, ahogy hallgatózom, viszonylag aktívan. Az önálló feladatok beosztását hasonlóképpen csinálják, mint eddig házi feladatokat. Elhúzzák az időt minden hülyeséggel, és este jönnek rá, hogy ez vagy az még nincsen készen. Sokszor borul a napirendjük, úgy érzem, szétfolynak a napjaik.

Hogy élik ezt meg a gyerekek az osztályomban? Erről beszélgettünk a legutóbbi (skype-os) osztályfőnöki órán. Van, aki azt mondja, hogy ez annyira szuper, hogy mindig így kellene tanulni. Örülnek, hogy nem kell annyira korán kelni, hogy pizsamában vehetnek részt az órán, hogy az ágyból felelhetnek. A fegyelem sokkal jobb. eleinte persze volt néhány belecsevegés, belenevetés, de összességében fegyelmezettek. A legproblémásabb gyerekek is figyelnek és dolgoznak.

Hiányolják az élő beszélgetéseket, közös programokat, illetve a csapat-sportokat. A kommunikációt egymással megpróbálják megoldani az interneten, de az ugyebár nem olyan, mint egy valós beszélgetés. Ösztönzöm őket, hogy minél többet menjenek ki a kertbe, és mozogjanak – ez persze sajnos nem helyettesítheti a fociedzést vagy az osztálykirándulást.

Ez az egész helyzet embert próbáló, és most nemcsak magáról az online suliról írom, hanem a korona-szitu egészéről. Van sok hátránya, de előnye is. Ezekről fogok majd a következő bejegyzésben írni nektek. Addig is: Maradjatok otthon!

2020. március

Hóvirág utca

Azt nem mondom, hogy minden rendben van most körülöttünk, de a nehezén túl vagyunk. Rögtön egy érdekes történettel kezdem a bejegyzést.

A hatodikosoknak télen volt egy olyan projektfeladatuk, hogy képeslapot kellett írniuk angolul, bárkinek címezve. Az egyik kislány nekem írt, és a címzés helyére véletlenül Hajnalka utca helyett Hóvirágot írt. Kijavítottam, mert akkor még nem sejtettem, hogy mire eljön a tavasz, a Hóvirág utcában fogok élni a gyerekeimmel. (A lányka úgy látszik tudat alatt jóstehetség.)

Nos, ugyebár a múltkor csak rövid mondatokat írtam a költözésről, mert hulla voltam, néhány fotót kattintottam, mert a holmik áthurcolásával és elpakolásával voltam elfoglalva. Hát igen, gyakorlatilag az elmúlt hét csak erről szólt. Bár ha jobban belegondolok, inkább másfél hónap.

Az előkészületek ugyanis már több hete elkezdődtek. Szinte rögtön, amint kimondtuk a válást, nekiálltam pakolászni. Valahogy nálam így megy ez, a tér leegyszerűsítése segít a folyamatban. Amint fokozatosan csupaszodott le körülöttem minden, úgy lett egyre könnyebb az elválás attól az háztól, amit addig a biztos pontnak, életem végleges otthonának tekintettem. Lekerültek a függönyök, a növények, a fotók, és élettel teli otthonból pusztán csak házzá vált számomra.

Aznap, amikor kiderült, hogy elválunk, rögtön felraktam a mi szuper kis helyi csoportunkba, hogy kiadó házat keresek. Nem mondom, hogy sokan tudtak segíteni (pedig ez a falu híres a segítő közösségéről). Mindenki azt írta, hogy képtelenség, itt Nógrádon nincs albérlet, lehetetlenre vállalkozom. Pedig nekem semmi kedvem nem volt elköltözni a faluból, de még Almáskertből sem, annyira a szívemhez nőtt.

És akkor beugrott nekem egy kedves itteni barátunk, akivel még télen utaztunk együtt a kis piros vonaton. Ekkor mesélte, hogy vett magának egy kis házat a Dunakanyarban, így nemsokára kiköltözik az addig bérelt házából. Nem tudok-e valakit a helyére? Nos, akkor még nem tudtam, bezzeg most! Hol is van az a házikó? Nógrád, Almáskert – Hóvirág utca!

Vasárnap: válás. Kedd: háznézés. Csütörtök: telefonos egyeztetés a tulajdonossal. Következő vasárnap: személyes találkozó, megegyezés. Egy hét telt el, és sikerrel találtam magunknak új házat! Szerencse, mondhatják egyesek, de én nem tudom értelmezni ezt a szót. Bevonzás, teremtés, mondják azok, akik hisznek az ilyesmiben.

Közben a régi házban folyamatosan zajlott a pakolás. Kétszer anyukám is ki tudott jönni, örök hála neki ezért. Nem is a fizikai segítség volt fontos, bár nyilván az is jelentős, még inkább a lelki támasz, amit nekem, nekünk nyújtott. (Tudom, hogy olvasod, Nagymami, szeretünk!!!) A gyerekek miután hazaértek az iskolából, nem a leckének álltak neki. Nekik más házi feladatuk volt: holmikat selejtezni, dobozokba, zsákokba rakni. A nagy közös tér is eléggé kaotikussá vált, de megmaradt számomra a saját kis kuckóm, amit a régebbi hálószobából alakítottunk ki. Ez volt számomra a béke szigete, ahová el tudtam vonulni, ha akartam.

Egy ideig, mivel egy újabb nagy balhé után el kellett otthonról jönnünk. Egy hetet úgy csináltunk végig, hogy szó szerint hajléktalanok voltunk. Hol anyukám lakásában aludtunk Budapesten, hol barátnőmék nógrádi házában. (Ezúton is hálás köszönet Heninek és Marcinak!) Ingáztunk három hely között: Bp. Vág utca, Nógrád Nárcisz utca – és a Hesz Mihály Általános Iskola. Remek volt 5-kor kelni ahhoz, hogy fél 9-re ott legyünk a suliban…

A gyerekek amit csak tudtak, bent hagytak a padban. Mindig két napra előre kellett gondolkodnunk, hogy miket is vigyünk magunkkal. A hátizsákban ott volt a váltás ruha, a pipere-holmik, ennivalók – egyszóval: hurcoltuk magunkkal ide-oda az életünk legfontosabb tárgyait.

Kemény volt, de végképp segített abban, hogy el tudjak búcsúzni a régi helytől. Szép lassan a saját szobám is katasztrófa-sújtotta övezetté vált: először az ágyneműk, majd fokozatosan a ruháim is nagy fekete kukazsákokban landoltak.

A költözés maga több szakaszban történt. Szombaton lezajlott a szerződéskötés, kaució és bérleti díj átutalása, a ház átadása-átvétele. Andris egész hétvégén (úgy, hogy szegény közben totál beteg volt), hordta el a cuccait, mi meg közben hoztuk át a mienket.

Vasárnap Marci négy fordulóval zsákokat, dobozokat szállított át. Az ötből négy gyerek ekkor már itt is aludt, mert a ház tartozéka volt egy dupla, és két szimpla fenyőágy. Mivel az én kanapém és Csillag ágya még nem került át, mi aznap még a Hajnalkában aludtunk – utoljára.

Hétfőn megjött a várva várt Balázs és Bendi, Kendével együtt ők cipelték a nagy és nehéz bútorokat, és egy óriási utánfutón vitték át őket a Hóvirágba, három fordulóval. Az ágy az ablakon került ki, majd durva módon, de az emeleti ablakon került be (!!!) a házba. A lépcsőfordulónk ugyanis nagyon szűk, ott hiába próbálkoztunk. Tehát Csillag, Tündér és én toltuk felfelé, először a földről, majd székekre állva, odafönt pedig Kende és Kincső emelték be. Sikerült!

Ezen a napon érkezett még Dezső (Börzsönyi Nektár Méhészet, ez itt a reklám helye), a platón egy hűtővel, amit Anettől kaptam Diósjenőről, és egy mosógéppel, amit Petiék adtak kölcsön. Dezső, Adri és Hunor még egy fordulónyi cucc elhozatalában, illetve két asztal A pontból B pontba való átszállításában is segített. Az asztalokat egyébként Krisztától kaptam. 

Aztán Kata is jött a terepjárójával, kétszer fordult, és átkerültek a könyvek meg a konyhai dolgok. Ezúton is nagyon köszönöm mindenkinek, aki segített a szállításban, bútorok adományozásában!

És most hogy állunk? Bútorok a helyükön, számomra klassz elrendezésben. Könyvek a polcon, személyes tárgyak a komódban.

Sajnos lőttek a saját szobának, sőt, a saját ágynak is – mostantól a kanapén alszom a nappaliban.

Ruháim egyelőre a régi festett kék szekrényben (régi szép jurtás idők), bár rajta vagyok a témán, hogy vegyek egy fenyő ruhásszekrényt.

A cserépkályha szuper, többször begyújtottunk, lassabban melegszik fel, mint a régi csikótűzhely, de sokkal tovább tartja a hőt. A meleg feljut a tetőtérbe, nem fázik senki sem. Ráadásul örököltünk jó sok száraz tűzifát, úgyhogy megfagyni nem fogunk, még ha most egy hétig újra tél is lesz.

Az étkezőrészben ma ettünk először együtt, hiszen tegnap érkeztek meg az asztalok. Eddig a tányért az ölünkbe fogtuk, illetve a gyerekek kreatív módon a két fonott bárszéket alakították át asztalkává. Ma viszont megtörtént az első normális családi étkezés. Ez lesz az alkotós asztal, Virág is itt festett ma. Kreatív cuccok a kredencben.

Számomra a konyha a ház legkevésbé kedvenc része: pici tér, ronda fehér bútorok. Ha már ketten vagyunk benne, akkor folyton összeütközünk, három ember a konyhában kész tömegnyomor. De legalább a holmink nagyja befért, aztán lesz itt még további változtatás.

A fürdőszoba is pici, de cuki. Itt is van kád, nem olyan hatalmas, mint a Hajnalkában, de azért menő sarokkád. A mosógépet ma üzemeltük be, jól szuperál. A dekoráció a megszokott türkiz, tengeres, kagylós.

A lépcső alá kerültek a háztartási holmik, cipők, meg olyan dolgokat dobáltam be egyelőre, amiknek még nem találtam helyet.

A tetőtér kb. akkora, mint a Hajnalka utcában, csak most négy mini-szoba helyett kettő van, ráadásul egymásból nyílnak, és az egyiknek nincs ajtaja sem. Itt lesz mostantól öt gyerek (10 és 19 között) birodalma. A gyerekek odafent már kábé háromszor rendezték át, hogy ki hol alszik.

Sokáig full káosz volt odafent, folyamatos veszekedés hallatszódott le, csak zsákokon és dobozokon átkelve lehetett feljutni; nem is dugtam fel az orromat egy ideig. Most elvileg elsimultak a viták. Kincső (direkt) nem ágyon alszik, hanem szivacsokon, a tető és a kémény közötti kuckóban. Virág és Kende keleties textilekkel borították a ferde falakat. 

A hatalmas, faltól falig beépített szekrény nagyjából sikerrel elnyelte a ruháikat. Megkapták az éjjeliszekrényeket, ott tartják a személyes holmikat. Azt el nem tudom képzelni, hol lesznek a játékos kosarak, babaágyak, plüssök, legók és hasonlók.

A ház nagyon klassz része a tágas terasz, ami most éppen tele van mindenféle vicek-vacakkal. Az ősrégi ágyat már sikerült innen tovább ajándékozni, de található itt autósülés, pad, plédek, virágcserepek, ki tudja még mi. A kiszuperált kanapé lesz a kinti pihenőhelyünk. Alig várom, hogy eltűnjön ez a sok minden, végre körbe lehessen ülni az asztalt, és kint lehessen enni.

Az új otthonunknak élő tartozéka is van, egy macska személyében. Hál istennek ez amolyan félvad jószág, nem engedi magát felvenni, a házba eszébe sem jut beslisszolni. Összevissza kóborol a környéken, néha megpihen a teraszon, tesz pár kört a kertben, eltűnik, majd másnap megint itt alszik nálunk.

Végre képzeletben kijutottunk a kertbe. Ami nagyon szuper! Van benne három cseresznyefa, két diófa, három mogyoróbokor, egy almafa, egy ringló, egy birs, nyírfa, fenyők, és még sok tuja (ami nem igazán a kedvencem, de ez van). A gyerekek rögtön belakták, felkerült a függőágy (én eddig kb. 5 percet pihentem meg benne), a hinták, kötéllétrák, stb. A nagy melegben kint napoztak polifoam-okon.

A déli részen található néhány már összetöppedt magas-ágyás. A talaj szuper, Kende tegnap fel is ásta őket, most jön rá a jó kis csapadék, aztán ha visszatér a tavasz, kezdődik végre a vetés.

Van pince és sufni, ez utóbbi rettenetesen ronda, bár az szuper, hogy jók lesznek rakodóhelynek (jelenleg szintén tele vannak mindenféle vicek-vacakkal).

Hát ilyen ez a Hóvirág utca, amit egyelőre bérlünk, de elárulom nektek, hogy hosszú távú terveim is vannak vele. De ez majd a jövő zenéje.

Ez a hét életem egyik legkeményebb hete volt. Gondolom tudjátok, még milyen kihívással kellett tanárként szembenéznem. A digitális suliról, az online oktatás nehézségeiről és szépségeiről később írok majd nektek.

2020. március