Elment Ottó

Tudom, azt mondtam, hogy nem lesz poszt nyárig, de édesanyám megkért rá, hogy tegyem fel ide a blogra az írását, amely sajnos szomorú apropóból készült. Kérésére nem raktam fel hozzá fényképeket.

 

Ez egy nagyon személyes beszámoló arról, hogy kísértem el utolsó útjára a férjemet

Úgy érzem, ki kell írni magamból.

Elment Ottó, örökre, elaludt. 97. születésnapja előtt két nappal.

91 éves korában még szervezett úttal Londonban voltunk, bírta az iramot a csoporttal. Ezután kezdődött el a hanyatlás. Szép lassan, fokozatosan épült le.

Tevékeny, mindig izgő-mozgó ember volt. Régebben mindig mentünk valahova, színház, opera, ebéd, vacsora, cukrászda, barátok, utazás. 23 év van köztünk, de sokszor jobban bírta, mint én. Mondtam is neki, nem baj, ha egy estét itthon töltünk néha.

Dolgozott, szervezett, műsorokat állított össze, hangfelvételeket hallgatott. Bocsánat, azt mondta, ő csak akkor dolgozott, mikor rövid ideig osztályvezető volt, a többi szórakozás. Szerencsés ember volt, mondogatta: A munkája a hobbija.

Elegáns volt, mindig jól-öltözött. Társaságban sztorizott, vicceket mesélt. Biztatták a barátok, írja le a történeteket, de nem állt kötélnek, mondván, úgysem érdekel senkit.

Szinte soha nem volt beteg, nem emlékszem, hogy valamikor lázas lett volna, vagy köhögés, megfázás gyötörte volna.

És látni, ahogy leépül az, akit szeretünk! Szellemileg, fizikailag. Lassan, fokozatosan. Ki dönti el, min múlik, hogy valaki évekig húzza, más meg egyszer csak leesik a székről, minden előzmény nélkül, sokkolva a családot?

Először csak feledékenység, aztán mindent sokszor elmondani, és újra, és újra, türelemmel, néha türelmetlenséggel, amit persze utána megbánok, lelkiismeret-furdalásom van. Mindig mindent ő intézett, nem is nagyon tudtam, mit, hogyan, azután fokozatosan át kellett vennem, már nem értett semmit, nem tudott hivatalos telefonokat intézni, tárgyalni. Nekem kellett mindenben döntenem, átszervezni az életünket.

Aztán a mozgás sem ment már úgy, mint rég. Egyszer az úttesten esett el, nem bírta a lába. Kedves fiatalok segítettek, kísérték egészen hazáig. Nagyon megijedtem. Aztán az esések a lakásban. Egy alkalommal úgy beütötte a fejét, hogy vérzett. Beragasztottam, de később sem állt el, jött a mentő, összevarrták a kobakját. Vettem egy rolátort, gondoltam, azzal sétálhatunk néha. Nem tudta, nem akarta használni. Végül a tolószék! El tudjátok képzelni egy ilyen embernek? Mit jelenthet ez lelkileg?

Fulladás, köhögés, láb-dagadás, vizesedés, kórház, katéter. Másnap saját kérésre haza kellett hoznom, borzasztóan kiborult. Újabb trauma.

Néha kifakadt, legszívesebben véget vetett volna az életének, máskor némán tűrt. Az idegei teljesen kikészültek, gyógyszert szedett, az sem sokat segített.

Csak én kellettem, belém kapaszkodott, én tartottam benne a lelket. Ha elmentem vásárolni, rohantam haza, ne legyen egyedül. Később gondozó jött hozzá, amikor el kellett mennem, vagy vásárolt helyettem. De akkor rám telefonált sokszor, hol vagyok, mikor jövök már? Ha egyedül hagytam, azért izgultam, hogy bírja, ha volt vele a gondozó, az sem sokat segített. Senkinek sem kívánom.

Sokan biztattak, adjam be idős-otthonba. Párat megnéztem, inkább elfekvők voltak, el nem tudtam képzelni, hogy ilyen helyen élje le a hátralévő életét. És otthon akart meghalni!

Tiszta pillanatokban próbáltam felidézni a sok szép emléket, utazásainkat, milyen szép volt. „De csak VOLT”, mondogatta. Hiába érveltem, sokaknak a negyede sem jutott, nem segített.

Az utolsó hónapok, amikor már csak a nappali és az ágy között tudott mozogni járókerettel, segítséggel. Majd végül úgy sem, maradt pár napig az ágyban fekvés. Nem fájt semmi, csak nagyon gyenge volt. Már nem nagyon kívánt senkit, csak én legyek mellette.

Szombaton még összejött a család, legfiatalabb unokám is februári, mindig együtt köszöntöttük őket. Még örült az ajándékoknak, valamennyire felfogta, miket kapott. Párszor mondogatta: „Sok szép helyen jártunk”. Csütörtökön már nem tudott felkelni. Alig evett, ivott. Nem emberhez méltó élet volt már, csak vegetálás. És nem tudok segíteni rajta!

Én azt akartam, amit ő, itthon jöjjön a vég, fogjam a kezét. Sokan csodálkoztak, a háziorvos is megkérdezte, ha akarom, beutalta volna. NEM!

Fogalmam sem volt, hogyan megy el végül, hogy fogom bírni, átélni? Még megrendeltem egy kórházi ágyat, ígérték, hétfőn délelőtt hozzák. Hétfőn délután katétercsere, mentőt kértem hozzá. Szombaton már alig kommunikált, ha etettem, nem rám nézett, hanem az ablak felé, nem itt járt már. Tudtam, nem sok van hátra.

Vasárnap nem reagált már semmire, próbáltam itatni, nem nyitotta a száját. Nyomkodtam a flakont, hogy pár korty menjen a szívószálból, ezt kénytelen volt nyelni. Pici fagyit adtam, a hideg talán jólesik, reméltem.  Zihálva vette a levegőt, szinte mozdulatlanul feküdt. Törölgetem az izzadt homlokát.

Este lefeküdtem mellé, nagyon hideg volt a keze, de zihált erősen. Fogtam, melengettem. Próbáltam aludni, persze nem ment. És akkor feltűnt, hogy csend van, nincs zihálás. Néztem a pulzust semmi, nem emelkedett a mellkas. A szája kicsit nyitva, félig a szeme is. 11 óra volt.

Írtam a lányomnak, de már nem volt a Messenger-en. Felhívtam a fiamat Kanadában, azonnal hívjam a mentőket! A telefonnál a kedves hang megnyugtatott, már el is indultak, próbáljam a mellkasát nyomogatni. Csont és bőr volt, féltem, eltöröm a bordáját. És tudtam, nem segít már semmi sem.

A mentősök megerősítették. Küldték az ügyelet, ők is, majd a szállítókat. Közben megöleltem, megpusziltam sokszor, elbúcsúztam tőle. Nem volt egyáltalán kellemetlen érzésem, mint ahogy gondoltam, hogy halott. Éjjel 2 órakor vitték el.

És úgy lett, ahogy akarta, itthon, és fogtam a kezét. Egyszer azt mondta, 97 éves koráig akar élni. 28 évet éltünk együtt.

2024. február