ÉletIskola - Rékásan

Bezzeg a régi szép időkben… A híres-neves ÉletIskola idején… Amikor még otthontanulósok voltak… Akkor Réka havonta felrakott egy-egy beszámolót a közös tanulásról… Tancsoport, életszerű tanulás, önképzés…

Mi maradt meg ebből? Valóban nem sok. Gyökeresen átalakult az életünk, amióta elváltam és sok-sok év „csak” anyaság után dolgozó nő lettem. Most a gyerekeim tanulnak, de másképp, iskolai keretek között (ki Nógrádon, ki Abán) – én pedig tanítok, de másképp, főállású tanárként. A saját öt, illetve a tancsoportos tucatnyi gyerek után most több mint 100 diákkal foglalkozom.

Mostanság azonban jött az ihlet a családban, hogy változtassunk. Legyen megint egy kicsit „ÉletIskola”! Jelöljünk ki egy napot a héten, amikor senkinek sincs délutáni tesije, nincs ebédeltetés meg ügyelet, hanem hamar hazaérünk, gyorsan megfőzzük és megesszük az ebédet, hogy utána együtt alkothassunk. Nemrég ugyanis pakolásztunk, és megtaláltunk egy csomó, általunk méltatlanul elfeledett képzőművészeti könyvet, többek között a „Képzelet világa” sorozatot és a „Jobb agyféltekés rajzolás-t.

Elővettük a régi rajzainkat is, amiket hol büszkén, hol nevetve mutogattunk meg a páromnak. Aztán kapott mindenki egy-egy új vázlatfüzetet, új ceruzákat és az új tanév kezdetekor nagy lendülettel bele is vágtunk a projektbe. Először a saját nevét kellett mindenkinek díszesen megalkotnia, aztán terveztünk képeslapot a füredi nyaralásunkról. Volt, aki fura őslényeket és képzeletbeli állatokat is rajzolt.

Később Egyiptomba utaztunk képzeletben; volt, akit ez piramisos-sivatagos képre inspirált, én ókori stílusban ábrázoltam embert és tájat. Aztán lerajzoltuk a mellettünk vagy szemben ülőt. Abban megegyeztek a többiek, hogy az enyémek egész jók lettek, de nem igazán hasonlítottak a modellekre. Jó alkalom ez arra, hogy egyrészt lecsendesedjünk, magunkkal foglalkozzunk, kreatívkodjunk, másrészt hogy együtt legyünk és beszélgessünk. Jövő héten jobb agyféltekésen fogunk alkotni, már nagyon várom!

Az ÉletIskola számomra mostanság azt is jelenti, hogy belekezdtem egy intenzívebb önképzésbe. Öt gyerek helyett már csak kettő van itthon a hétköznapokon, mostanra sikerült belerázódnom a tanításba és az osztályfőnökségbe, kevesebb a házimunka, nagyobb a csend és nyugalom, kicsit több a szabadidőm. Amit tanulásra fordítok.

Ez egyelőre három területen valósul meg.

SZEPTEMBER. Az első, amiről múltkor már írtam is, az a lakberendezés. Nemrégiben iratkoztam be a tanfolyamra, és mára végeztem vele. Igaz, ifjú hölgyként még azt hittem, hogy bejárós suliban fogom elsajátítani a személyesen átadott anyagot, most viszont a neten keresztül hallgattam az előadásokat.

Az Otthonkommandós Krivarics Ditta tanfolyamát végeztem el. Egyúttal bekerültem egy zárt fb-csoportba is (meg se lepődök, hogy akadt benne néhány ismerős név is), tagja lettem egy tanulói közösségnek. Ide mindenki felrakhat lakberendezési problémákat, kérdéseket, a csoport- tagok pedig igyekeznek válaszolni, segíteni. Avagy megosztják már megvalósult otthonok, lakások fényképeit, és ezekből a fotókból mind tanulhatunk, inspirálódhatunk.

Szó volt a burkolatokról és tárolásról, a színekről és világításról, tervezésről és kivitelezésről, stílusokról és harmóniáról, majd végigvettük a lakás különböző helyiségeit. Most kettős érzés kavarog bennem. Egyrészt sok eddig már sejtett vagy tudott dolog került helyre bennem, másrészt viszont olyan sok új tudással lettem gazdagabb, aminek még idő kell, hogy leülepedjen. Hálás vagyok, hogy a ház felújítása előtt találtam rá Dittára, így remélem, hogy profibban megy majd a lakberendezés (amihez azért eddig is volt némi érzékem), és szép otthont tudok majd teremteni.

OKTÓBER. A második lépés az önképzéshez a nyelvtanulás lett. Angolul már jól tudok (legalábbis fogjuk rá J, ha már tanítom), oroszul csak kicsit. Kortársaimhoz hasonlóan én is kilenc évig tanultam a suliban, az általánosban Bánsági Ildikó színésznő orosz származású édesanyjától, a nemrég elhunyt Natasa nénitől. Ő olyan alapokat adott számomra, hogy az egyetemi időszakban néhány magánóra és kis otthoni gyakorlás után le tudtam tenni az alapfokú nyelvvizsgát. A többségtől eltérően én egyáltalán nem utáltam az oroszt, utóbbi időben pedig kifejezetten megszerettem.

Pozitív megerősítés volt, mikor egyik utazásunk alkalmával orosz turistákkal elegyedtem szóba, és direkt megkértem őket, hogy ne angolul, hanem oroszul beszélgessünk. Abszolút megértettem őket és megértettem magamat velünk mindenféle témában és igeidőben. Ekkor döntöttem el, hogy az orosszal valamit kezdenem kell. Eleinte duolingó-ztam, ami igen nehézkes volt cirill betűs billentyűzet híján, ráadásul angolul tudtam csak oroszozni. Aztán tavaly vettem egy könyvet munkafüzettel ("Kljucs" azaz kulcs), és nyáron szorgosan tanultam belőle, csináltam a feladatokat. Aztán a tanév kezdetekor parkoló-pályára került a dolog, mígnem a minap szembejött velem egy hirdetés a neten. Ingyenes orosz próbaóra! Ugyan, mit veszíthetek? Jelentkeztem! Jövő héten lesz a nagy esemény, amikor is életem első online oroszóráján fogok részt venni. Drukkoljatok!

NOVEMBER. A harmadik önképzés mi más lenne, mint az írás. Ezt mindezidáig „csak” műveltem, novellákat és regényeket írtam, de a blogon és az ÉletIskola könyvön kívül még sehol nem jelentek meg írásaim. 7-8 éve volt egy fellángolásom, amikor megvettem a „Kezdő írók kézikönyvé”-t, és azon jó alaposan átrágta magamat, minden gyakorlati feladatot elvégezve. Ilyen jellegű tanfolyamokat is nézegetek már régóta, ezeket neves vagy általam nem ismert írók tartják, vannak éves hosszúságúak, de akadnak egy hétvégés gyorstalpalók is. Amire a választásom most esett, az az Íróképző, méghozzá egy öt alkalomból álló kiscsoportos online tanfolyam.

Itt tanulhatok alkotói módszertant, szakmai és piaci ismereteket egyaránt. Világokat teremtünk, párbeszédeket írunk, karaktereket tervezünk. Talán jobban eligazodom majd a műfajok világában, és profibban szövögetem a cselekmények szálait is.

Az is lelkesít, hogy tucatnyi hozzám hasonló írópalántával fogok együtt tanulni, lesznek találkozók és táborok, tehát itt is egy közösség részévé válhatok. Alig várom, hogy amit már évtizedek óta nagyjából autodidakta módon csinálok, azt most szakmai alapokra helyezzem!

 

2020. szeptember

Őszi "Mizu?"

Szeretem az őszt! A gyerekkorom után, amikor persze a vakáció okán a nyár volt a nagy kedvenc, sokáig a tavaszt szerettem a legjobban. Még ugyan most is a kikelet áll a képzeletbeli lista első helyén, de az ősz egyre szorosabban követi őt a második helyen.

A forróság után kellemes a meleg, a tűző napsütés után simogatóak a napsugarak. Hűsek a reggelek, itt a hegy lábánál még hűsebbek, mint mondjuk az Alföldön, de ez így pont jó. Hiszen én vagyok az, akin mindig minimum egy réteggel kevesebb a ruha, mint másokon. A suliban a bukóra állított ablakot szélesre tárom. A teremben az összes gyerek pulcsiban – Réka néni trikóban. Mindez persze napközben - reggel azért már bejátszik egy vékonyabb hosszúujjú, mert ugyebár kerékpárral suhanok suliba, és átsüvít rajtam az ellenszél.

Apropó: kerékpár. A balesetem után nagyon lassan tudtam csak visszaszokni a normál bicajozásba. Viszonylag hamar felültem a járgányra, de nagyon óvatosan hajtottam csak, és volt több olyan szakasz is, ahol inkább leszálltam, és toltam a gépet (eléggé bénának érezve magamat). Aztán kaptam egy kerékpárt, ami nagyon jól megy; egyetlen hátránya, hogy vékony a kereke, így itt az almáskerti murvás földutakon nem igazán praktikus, mert a kövek eléggé megdobják. Mindenesetre amióta megvan, azóta bátrabban, és nagyobb élvezettel tekerek. A nagy áttörés nemrég következett be: végre újra le mertem gurulni a régi utcánkon, a Hajnalkán. Amúgy ez nem egy különösen meredek lejtő, pláne egy gyakorlott sportembernek, csak keresztbe esővíz-elvezető árkokat építettek rá, ahol jókat tud huppanni az ember. Jelzem, ez az az utca, ahol Kende állva (!), a kormányt nem fogva (!!), fékezés nélkül (!!!) gurul le (de hát ő egy extrém lény). Egyetlen olyan utca van Nógrádon, ahová soha többé kerékpárral: ahol a balesetem történt, ott (félelemből, babonából, tudom, hülyeség, de) azóta se jártam biciklivel.

De térjünk vissza az őszre. Nyáron sokszor már jobb volt a hűsebb házban tölteni az időt, mint kint a kánikulában, pedig a terasz teteje itt jócskán árnyékol. Most újból több időt töltök kint: letelepszek a kényelmes kanapéra, fogok egy magazint és olvasgatok, beszélgetek a családommal meg a barátaimmal – és most is itt írom ezt a blogbejegyzést. Napközben még pólóban és mezítláb vagyok, de késő délutánra, kora estére már elkél a lábra a zokni, testre a kardigán. (Este a kedvesem már paplanozna, én még takaróznék.)

Tavasszal tele volt a kert madarakkal és mókusokkal, akik nyáron valamerre másfelé röpködhettek-járkálhattak, mert ritkábban látogattak meg. Most újra visszatértek vörösesbarna bundás, lompos farkú barátaink, akiket valószínűleg a most érő mogyoró vonzott ide. Gyakran látjuk, hogy mozognak a fák ágai, egyikről a másikra ugrálnak át, sokszor szédítő mutatványokkal. A fák törzsén pedig megint gyakrabban kopácsol a harkály. Egyre jobban hullanak a levelek, az avar pedig hol itt, hol ott zörög: a feketerigók zörgetik.

Az avart a szomszéd bőszen gereblyézi (ebben a pillanatban is). Ez az a kerti munka, amit emlékeim szerint soha nem végeztem, és nem is fogom. És nem lustaságból, mert amúgy gereblyézni, mondjuk kora tavasszal a letöredezett gallyakat, kifejezetten szeretek. Viszont én az avar látványát is szeretem, ráadásul a természet egyensúlya is így tartható fenn. A falevelek komposztálódnak, így termékenyebb lesz a talaj, alóla kinőhetnek a gombák. Avarral fogom a rózsa téli védelmét megoldani. Az avarnak örülnek az állatok is, behúzódhat alá a süni, oda vackolódhat a béka, és a már említett madárkák is örömmel bogarásznak benne.

Feltűnhet, hogy sokat írok a kertről, a házról, utazásokról, a gyerekekről viszont egyre kevesebbet, a páromról pedig szinte semmit. Egyik barátnőm meg is jegyezte, hogy aki most kezdi el olvasni a blogot, annak fogalma sem lehet arról, hogy nekem öt gyerekem van. Az ok az, hogy egyre nagyobbak már, és ahogy nőnek, egyre jobban utálják, ha róluk írok, pláne ha fotót rakok fel róluk: mindent szigorúan cenzúráznak. Azért nem bírom ki, hogy néhány információ-morzsát ne csepegtessek, egy-egy fotót meg ne jelentessek róluk.

Virág, aki nemsokára 20 éves lesz, a felnőttek életét éli. A barátjával lakik albérletben Fehérváron, ott dolgozik és egy budapesti rajziskolában tanul.

Kende nyáron ásatáson és építkezésen is dolgozott, jogosítványra gyűjt. Sajnos a fesztiválok, ahová önkénteskedni illetve bulizni ment volna, mind elmaradtak, de Füred, ahová a barátai is lejöttek, némileg kárpótolta. A nagy hír, hogy sok év után megvált a hosszú hajától! Egy ideig copfban hordta, aztán saját maga (horgolótűvel!) rasztává varázsolta. Az utóbbi időben már teher volt neki, így végül rövid hajú lett a fiam. Kicsit sajnáltam, mert nekem nagyon tetszett a hosszú raszta haja, de szép lassan majd csak meg is szokom az új külsejét.

Csillag életében gyökeres a változás: új iskola, új osztálytársak, új tanárok, kollégium – teljesen új élet. Nyáron tartottak elő-ismerkedést Fehérváron, aztán volt evezős fecsketábor Dunaszigeten, napközben folyamatosan valamelyik újdonsült barátnővel chattelt. Most fel van pörögve, élvezi, lelkes és kivirult – aminek én anyaként (főleg az előző, meglehetősen magányos és befelé fordult korszak után) nagyon örülök!

Tündér 13 évesen a legtipikusabb kamaszkorban van. Tudjátok: semmihez sincs kedve és minden hülyeség. Velünk egyébként egész jó fej. Sokszor begubózik: olvas vagy videókat néz Az animékkel együtt a japán kultúra szippantotta magával, de magyar ifjúsági regényeket is olvas. Elkezdett kézilabdára járni, amit nagyon szeret, és ügyesen véd. (Amikor Kende ide járt, ő is a kézilabdacsapa tagja volt - kapusként).

Kincső, aki immáron ötödikes, szintén kézilabdázik. Bizony, felsős lett a „pici” lányom, ennek örömére ő is levágatta a szép hosszú haját. Olyan hátul felnyírt bubifrizurája lett, mint amilyet én hordtam alteros kamaszkoromban. Azt látom rajta, hogy egyre felszabadultabb a társaival, egyre inkább az osztályközösség része. Néha „kissé” nagy a szája, és nem mindig érzi, hol a határ - viszont tök jól szaval. (Amikor Kende ide járt, minden ünnepségen verset mondott.)

A kedvesemről továbbra sem fogok ide írni, még a nevét sem. Olyan fotót sem fogtok róla látni, ahol közelről látszódik az arca. Ő is kérte, én is úgy láttam jónak, hogy sokkal kevésbé teregetem ki a magánéletünket, mint ahogyan azt korábban tettem. Itt van velünk, jelen van az életünkben, és ez jó. Ennyi. 

Beiratkoztam egy lakberendező tanfolyamra! Aki régről ismer, az tudja, hogy én már tizenévesen alaprajzokat rajzolgattam kockás papírra, és ha bátrabb lettem volna, akkor a belsőépítész szakra jelentkezek. Ami késik, nem múlik: több mint 25 év után egyik nagy álmomat váltom épp valóra ezzel a tanfolyammal. Online előadásokat hallgatok, olvasok, kutatok, jegyzetelek. Nehogy bárki is azt higgye, hogy hivatást változtatok, hiszen nagyon szeretek itt tanítani. Aki szeretné, annak persze szívesen segítek otthona berendezésében, de ezt az egészet főleg a saját magam örömére csinálom, és a saját otthonom felújításakor szeretném az itt megszerzett ismereteket hasznosítani.

Rájöttem, hogy a helyi augusztus 20-i programról még nem is írtam. A gyerekek dodzsemet vezettek, és körhintára ültek, mi meg versenyautóba. Szende barátném eljött Nógrádra székely meséket előadni, és eskü nem volt előre megbeszélve, de engem is kihívott szereplőnek – székely asszonynak.

Múlt hétvégén ismét Visegrádra utaztunk. A párom édesanyja ott üdült néhány napot, hozzá ruccantunk át látogatóba. Kora reggel keltünk át a Dunán komppal. A belvárosban elgyalogoltunk addig a részig, ahol az autóút felkanyarodik a Fellegvárhoz. Itt található az általam és otthontanulós berkekben ismert Apátkúti Erdei Iskola is.

Itt rátértünk az erdei ösvényre, és egy patak mentén haladtunk tovább. A patak egy helyen kiszélesedett s víztározó lett belőle. Másik helyen kövek között magasról zúgott alá a vízesés. Szép kis kirándulás volt, és a végén még fagyiztam is egyet Nagymaroson.

A mostani hétvégén pedig megmutatom a kedvesemnek a Csóványost. Akár hiszitek, akár nem, én még a kilátóból sosem láttam semmit, pedig voltam fent párszor, csak mindig ködös őszi vagy felhős téli időben. Alig várom, hogy elénk táruljon a magasból a Börzsöny és a Dunakanyar!

U.i.: Képzeljétek, a fb-on is rendrakást végeztem: kiléptem egy csomó csoportból, leállítottam egy csomó ember követését. Van ez annyira felszabadító érzés, mint egy őszi nagytakarítás! 

 

2020. szeptember

A Szűz jegyében

Amikor a Nap a Szűz jegyébe lép, azt én valahogy minden évben egyre nagyobb megnyugvással és egyben lelkesedéssel élem meg. Augusztus elején-közepén nekem már sok lesz a melegből és a tűző napsütésből, az energiaszintem egyre csökken, nem sok mindenhez van kedvem és erőm, egész nap nem tudok más csinálni, csak punnyadni. Ámde amikor elérkezik augusztus huszonvalahányadika, akkor valami átkattan bennem, újra lendületet kapok. Készülök a sulira, tervezgetem az életemet – és rendezem magam körül a teret.

A tér rendezése az iskolára is vonatkozik. Nagyon szeretem a tanévkezdés előtt pakolgatni a termünket! Tavaly egyedül voltam erre, idén viszont nemcsak rám hárult egyedül ez a feladat, akadtak segédeim is. Bejött az osztályomból két lány és két fiú, valamint a párom és a legkisebb lányom is. 

Egy óriási szekrényt ürítettünk ki, és tüntettünk el a sarokból, a megmaradt szekrényeket öntapadós tapétával borítottuk be (a rönk-mintát az osztállyal szavaztattam meg). A sarokba egy szép terítővel leterített szentély került. Így némileg tágasabb lett a tér, és mindenképp otthonosabb a hangulat.

De térjünk rá a házunkra, aminek egy nagy hibáját a nagy nyári zivatarok idején tapasztaltuk meg. Az utcának pont a legalacsonyabb részén van telkünk, tehát az esővíz balról is, jobbról is épp a kapunk előtt gyűlik össze, majd beárad a kertünkbe, és lezúdul a házunkhoz. Csak reménykedünk benne, hogy nem süllyed meg emiatt a ház. A kedvesem most azon töri a fejét, hogyan és hová lehetne ezt a rengeteg vizet elvezetni, hogy megússzuk szárazon. 

A pince nem úszta meg, egyszer sikerült beáznia úgy, hogy az alját utána több centi iszap borította. Az egy dolog, hogy micsoda szag volt ott bent napokig-hetekig, de amit a földön tároltunk, az szépen szét is ázott. Az áradat áldozatául esett rengeteg könyv, amik pedig még anno a jurtás időszakot is túlélték. A gyerekkönyveket ugyanis ideiglenesen még a pincében tároltuk, ami öreg hiba volt. A sok pöttyös és csíkos könyvem odalett, amik végigkísérték ifjúságomat, és bíztam benne, hogy majd az unokáim is olvasgatni fogják őket. Hát ezeket már nem, szinte mind az enyészeté lettek L

Sajnos kicsit későn, de végre cselekedtem, és vettem egy használt polcot. Tegnap óta a lépcső alatti kuckóban áll, gyerek- és ifjúsági könyvekkel megrakodva. Még napokig füstölni kell itt, hogy eltűnjön belőlük az ázott szag. Viszont újra átlátom a könyveinket, minden rendszerben van.

A Szűz jegy nagyon kedvez a pakolásnak, selejtezésnek, rendrakásnak. Ezt a hullámot meglovagolva csináltunk egy jó nagy selejtezést. A gyerekszobák a tetőtérben így sokkal szellősebb és átláthatóbbá váltak.

Ha szeptember, akkor lomtalanítás! A helyi „imádott” hulladékkezelő cégnek köszönhetően a lehető legbonyolultabb módon. Nem úgy van ám, hogy kiírják, lomtalanítás ekkor meg akkor, oszt viszik, nem ám! A cég honlapján ki kell tölteni egy igénylőlapot, meg kell becsülni, mennyi lomunk van. (Honnan a búsból tudjam én megsaccolni a köbmétereket?)

Továbbá: valakinek itthon kell maradnia, érkezés valamikor reggel 7 és déli 1 óra között, addig egy valaki a családból nem dolgozik, hanem a házban malmozik, hogy aláírjon egy papírt, hogy elvitték a lomokat. (Minek?) Előre megírták, mit visznek el, és mit nem, de aztán csak itt hagytak dolgokat. Mert sok. Mert ilyen meg olyan anyagból készült. De azért „van annyi pénz”, hogy ők elvigyék… Dühítő! A lényeg, hogy a tulajdonos és az előző bérlő rengeteg cuccától sikerült megszabadulnunk, és ez igen felszabadító érzés.

A korábbi mobil komposzt-vécénk megszűnt létezni! Az eddig holmikkal telezsúfolt budit végre használatba tudtuk venni. Azt nem mondom, hogy varázslatosan szép lett, de legalább rendezett és jól használható. (Plusz információ azoknak, akik nem régóta olvassák a blogot: környezetvédelmi okokból immáron tíz éve tudatosan nem használunk hagyományos angol-vécét!)

Ebben az apró helyiségben találtunk konyhapultot és konyhabútor-ajtókat. A párom fel is szerelte őket, így ha nem is szebb, de kényelmesebben használható lett a konyha. Lett több lerakó-felület, és tisztábban tarthatók az edények.

A kedvesem fából és tetőcserepekből összeeszkábált egy postaládát is; már csak azt kell kiötölnie, hogyan rögzítse a gyenge drótkerítésre a nehéz dobozt.

Hátra van még a téli ruhák-cipők átnézése, amit nemsokára meg kell ejtenünk, hiszen állítólag a héten megérkezik az ősz, aztán ahogy a Börzsönyt ismerem, nemsokára jönnek a fagyok is. Reggelente már így is fázik a kezünk, ahogy kerékpáron gurulunk lefelé a lejtőn a suliba menet. (Bezzeg mikor hazafelé a dombra toljuk fel a bicajt, akkor izzadunk rendesen!)

Ha már télre készülés, akkor tűzifa-projekt, utolsó fejezet. Van nekünk ugye egy nagyobb fatárolónk a bejárat közelben, kerítés tövében, jól megrakodva fával. Azonban az épp aktuálisan használt fa-kupac a teraszon áll. Jó is az, ha esőben-hóban nem kell kibotorkálni a nagy tárolóhoz, hanem az ember csak kilép a teraszra, és behoz pár hasábot. 

Volt itt néhány jó nagy farönk is, a párom ezeket felhasogatta, a fát Kende felkupacolta, most már tényleg 100%-os készültségben várjuk a fűtés-szezont. Az eddigi kupac a nyugati oldalon állt, ahová sajnos a hevesebb eső néha becsapott. Most a fa átkerült a teljesen száraz déli oldalra. 

Emiatt a teraszt is átrendeztük. Arrébb került az étkezőasztal, ahol még ezen a meleg kora-őszön kint tudunk enni.

Ha már kijutottunk a teraszra, térjünk rá a kertre, ahol az utolsó betakarítások zajlanak. Az idei termés röviden szólva pocsék volt. Persze ha jobban átgondolom, azért valami csak volt, termett itt retek, többféle saláta, de a tökfélék területén siralmas volt a helyzet: folyamatosan szép sárgán virágzottak, de alig néhány termést tudtam róluk leszedni.

A kertben a legszebbek a körömvirágok és a büdöskék; ha már a kártevőket nem igazán riasztották el, legalább mindig díszíti valami az ágyásokat meg a vázákat.

A paradicsom egyik fele nemhogy nem érett be, de egyáltalán nem is virágzott. A másik felén szép nagy termések vannak, de a nagyja még mindig zöld. Eddig néhány pirosat tudtunk csak leszedni. Paprikából alig pár szem lett. L

Próbálom elemezni az okokat: a száraz és szeles április, az esős és szeles június, a vacak talaj, valamint a kései palántázás és kiültetés mind ludasak lehetnek az ügyben.

Mindezek ellenére nem panaszkodom, mert lett nekünk zöldségünk máshonnan. Például az egyik szomszédunktól, de az ő történetéhez vissza kell mennünk időben egészen decemberig. Karácsony előtt nagyon sok élelmiszer-csomagot kaptunk nagycsaládosként, a végén már úgy éreztünk, ezt szinte meg sem érdemeljük. Jött az ötlet, hogy ha kapunk, akkor adjunk is. Kerestünk egy nehéz anyagi körülmények között élő embert a faluban, telepakoltunk egy nagy dobozt élelmiszerrel, és titokban odacsempésztük hozzá a csomagot. Utólag jött rá, hogy mi voltunk a titokzatos adományozók, így cserébe hozott nekünk körtét, paradicsomot és zöldbabot.

Persze ettük nyersen meg főzeléknek is, de aztán különbözőképpen dolgoztam őket fel. A paradicsom ment a lecsóba (szó szerint), a körtéből kompót lett, a zöldbab a fagyasztóba került. Tettem még el fejtett babot is. 

A mélyhűtőbe idén is raktam el a szokásos zöldség-csomagokat, de ezekhez mindent a piacon szereztünk be, ugyanis gyökérzöldség idén nálunk nuku. A csomagokba sárga- és fehérrépa, karalábé meg zeller került. 

Ha már karalábé: a sajátjaim siralmasan kicsik lettek, a karfiolnak meg csak levele nőtt, virága semmi.

Amiből viszonylag sok lett, az a hagyma, fel is szedtük, nem is kellett a lecsóhoz venni semennyit.

Paradicsomot meg paprikát viszont igen, be is főztünk egy jó nagy adagot. Paprikából kaptunk még anyósomtól finom alföldi piros kápiát is.

A ringlónk leérett, a szőlő már lilul és édesedik, Almáskertben mindenütt lehullott almákat szedegetünk úton-útfélen. 

De csereberéltünk is már almát: régi ágyért kaptunk cserébe egy adagot. 

A mogyoró egyre nagyobb intenzitással potyog a bokrokról, szedjük is, a dió viszont még a fán érik fent.

A gyógynövény-szezon nálam véget ért. Amit a kertből be lehetett gyűjteni, azt begyűjtöttem. Folyamatosan szedtem, csokorba kötöttem őket, aztán mikor nagyjából megszáradtak kint, felapróztam, lemorzsoltam őket, és bent kosarakban tovább szárítottam. 

A teljesen száraz gyógy- és fűszernövények most befőttesüvegben várják, hogy télen tea készüljön belőlük, vagy beleszórjam őket az ételbe. 

A cserepes növények maradtak, így most is frissen szedhetem a bazsalikomot, mentát vagy a kakukkfüvet.

Hullanak a cseresznyefa levelei, egyre vastagabb az avar. Vettünk egy csomó virághagymát, rengetegféle krókuszt, nárciszt, jácintot és tulipánt. Októberben duggatjuk el őket a földbe, remélem, hogy kora tavasszal színes virágok pompáznak majd a kertben. Szintén októberben szántatjuk majd fel az új veteményes-részt, de erről úgyis beszámolok majd nektek. 

 

2020. szeptember