Őszi "Mizu?"

Szeretem az őszt! A gyerekkorom után, amikor persze a vakáció okán a nyár volt a nagy kedvenc, sokáig a tavaszt szerettem a legjobban. Még ugyan most is a kikelet áll a képzeletbeli lista első helyén, de az ősz egyre szorosabban követi őt a második helyen.

A forróság után kellemes a meleg, a tűző napsütés után simogatóak a napsugarak. Hűsek a reggelek, itt a hegy lábánál még hűsebbek, mint mondjuk az Alföldön, de ez így pont jó. Hiszen én vagyok az, akin mindig minimum egy réteggel kevesebb a ruha, mint másokon. A suliban a bukóra állított ablakot szélesre tárom. A teremben az összes gyerek pulcsiban – Réka néni trikóban. Mindez persze napközben - reggel azért már bejátszik egy vékonyabb hosszúujjú, mert ugyebár kerékpárral suhanok suliba, és átsüvít rajtam az ellenszél.

Apropó: kerékpár. A balesetem után nagyon lassan tudtam csak visszaszokni a normál bicajozásba. Viszonylag hamar felültem a járgányra, de nagyon óvatosan hajtottam csak, és volt több olyan szakasz is, ahol inkább leszálltam, és toltam a gépet (eléggé bénának érezve magamat). Aztán kaptam egy kerékpárt, ami nagyon jól megy; egyetlen hátránya, hogy vékony a kereke, így itt az almáskerti murvás földutakon nem igazán praktikus, mert a kövek eléggé megdobják. Mindenesetre amióta megvan, azóta bátrabban, és nagyobb élvezettel tekerek. A nagy áttörés nemrég következett be: végre újra le mertem gurulni a régi utcánkon, a Hajnalkán. Amúgy ez nem egy különösen meredek lejtő, pláne egy gyakorlott sportembernek, csak keresztbe esővíz-elvezető árkokat építettek rá, ahol jókat tud huppanni az ember. Jelzem, ez az az utca, ahol Kende állva (!), a kormányt nem fogva (!!), fékezés nélkül (!!!) gurul le (de hát ő egy extrém lény). Egyetlen olyan utca van Nógrádon, ahová soha többé kerékpárral: ahol a balesetem történt, ott (félelemből, babonából, tudom, hülyeség, de) azóta se jártam biciklivel.

De térjünk vissza az őszre. Nyáron sokszor már jobb volt a hűsebb házban tölteni az időt, mint kint a kánikulában, pedig a terasz teteje itt jócskán árnyékol. Most újból több időt töltök kint: letelepszek a kényelmes kanapéra, fogok egy magazint és olvasgatok, beszélgetek a családommal meg a barátaimmal – és most is itt írom ezt a blogbejegyzést. Napközben még pólóban és mezítláb vagyok, de késő délutánra, kora estére már elkél a lábra a zokni, testre a kardigán. (Este a kedvesem már paplanozna, én még takaróznék.)

Tavasszal tele volt a kert madarakkal és mókusokkal, akik nyáron valamerre másfelé röpködhettek-járkálhattak, mert ritkábban látogattak meg. Most újra visszatértek vörösesbarna bundás, lompos farkú barátaink, akiket valószínűleg a most érő mogyoró vonzott ide. Gyakran látjuk, hogy mozognak a fák ágai, egyikről a másikra ugrálnak át, sokszor szédítő mutatványokkal. A fák törzsén pedig megint gyakrabban kopácsol a harkály. Egyre jobban hullanak a levelek, az avar pedig hol itt, hol ott zörög: a feketerigók zörgetik.

Az avart a szomszéd bőszen gereblyézi (ebben a pillanatban is). Ez az a kerti munka, amit emlékeim szerint soha nem végeztem, és nem is fogom. És nem lustaságból, mert amúgy gereblyézni, mondjuk kora tavasszal a letöredezett gallyakat, kifejezetten szeretek. Viszont én az avar látványát is szeretem, ráadásul a természet egyensúlya is így tartható fenn. A falevelek komposztálódnak, így termékenyebb lesz a talaj, alóla kinőhetnek a gombák. Avarral fogom a rózsa téli védelmét megoldani. Az avarnak örülnek az állatok is, behúzódhat alá a süni, oda vackolódhat a béka, és a már említett madárkák is örömmel bogarásznak benne.

Feltűnhet, hogy sokat írok a kertről, a házról, utazásokról, a gyerekekről viszont egyre kevesebbet, a páromról pedig szinte semmit. Egyik barátnőm meg is jegyezte, hogy aki most kezdi el olvasni a blogot, annak fogalma sem lehet arról, hogy nekem öt gyerekem van. Az ok az, hogy egyre nagyobbak már, és ahogy nőnek, egyre jobban utálják, ha róluk írok, pláne ha fotót rakok fel róluk: mindent szigorúan cenzúráznak. Azért nem bírom ki, hogy néhány információ-morzsát ne csepegtessek, egy-egy fotót meg ne jelentessek róluk.

Virág, aki nemsokára 20 éves lesz, a felnőttek életét éli. A barátjával lakik albérletben Fehérváron, ott dolgozik és egy budapesti rajziskolában tanul.

Kende nyáron ásatáson és építkezésen is dolgozott, jogosítványra gyűjt. Sajnos a fesztiválok, ahová önkénteskedni illetve bulizni ment volna, mind elmaradtak, de Füred, ahová a barátai is lejöttek, némileg kárpótolta. A nagy hír, hogy sok év után megvált a hosszú hajától! Egy ideig copfban hordta, aztán saját maga (horgolótűvel!) rasztává varázsolta. Az utóbbi időben már teher volt neki, így végül rövid hajú lett a fiam. Kicsit sajnáltam, mert nekem nagyon tetszett a hosszú raszta haja, de szép lassan majd csak meg is szokom az új külsejét.

Csillag életében gyökeres a változás: új iskola, új osztálytársak, új tanárok, kollégium – teljesen új élet. Nyáron tartottak elő-ismerkedést Fehérváron, aztán volt evezős fecsketábor Dunaszigeten, napközben folyamatosan valamelyik újdonsült barátnővel chattelt. Most fel van pörögve, élvezi, lelkes és kivirult – aminek én anyaként (főleg az előző, meglehetősen magányos és befelé fordult korszak után) nagyon örülök!

Tündér 13 évesen a legtipikusabb kamaszkorban van. Tudjátok: semmihez sincs kedve és minden hülyeség. Velünk egyébként egész jó fej. Sokszor begubózik: olvas vagy videókat néz Az animékkel együtt a japán kultúra szippantotta magával, de magyar ifjúsági regényeket is olvas. Elkezdett kézilabdára járni, amit nagyon szeret, és ügyesen véd. (Amikor Kende ide járt, ő is a kézilabdacsapa tagja volt - kapusként).

Kincső, aki immáron ötödikes, szintén kézilabdázik. Bizony, felsős lett a „pici” lányom, ennek örömére ő is levágatta a szép hosszú haját. Olyan hátul felnyírt bubifrizurája lett, mint amilyet én hordtam alteros kamaszkoromban. Azt látom rajta, hogy egyre felszabadultabb a társaival, egyre inkább az osztályközösség része. Néha „kissé” nagy a szája, és nem mindig érzi, hol a határ - viszont tök jól szaval. (Amikor Kende ide járt, minden ünnepségen verset mondott.)

A kedvesemről továbbra sem fogok ide írni, még a nevét sem. Olyan fotót sem fogtok róla látni, ahol közelről látszódik az arca. Ő is kérte, én is úgy láttam jónak, hogy sokkal kevésbé teregetem ki a magánéletünket, mint ahogyan azt korábban tettem. Itt van velünk, jelen van az életünkben, és ez jó. Ennyi. 

Beiratkoztam egy lakberendező tanfolyamra! Aki régről ismer, az tudja, hogy én már tizenévesen alaprajzokat rajzolgattam kockás papírra, és ha bátrabb lettem volna, akkor a belsőépítész szakra jelentkezek. Ami késik, nem múlik: több mint 25 év után egyik nagy álmomat váltom épp valóra ezzel a tanfolyammal. Online előadásokat hallgatok, olvasok, kutatok, jegyzetelek. Nehogy bárki is azt higgye, hogy hivatást változtatok, hiszen nagyon szeretek itt tanítani. Aki szeretné, annak persze szívesen segítek otthona berendezésében, de ezt az egészet főleg a saját magam örömére csinálom, és a saját otthonom felújításakor szeretném az itt megszerzett ismereteket hasznosítani.

Rájöttem, hogy a helyi augusztus 20-i programról még nem is írtam. A gyerekek dodzsemet vezettek, és körhintára ültek, mi meg versenyautóba. Szende barátném eljött Nógrádra székely meséket előadni, és eskü nem volt előre megbeszélve, de engem is kihívott szereplőnek – székely asszonynak.

Múlt hétvégén ismét Visegrádra utaztunk. A párom édesanyja ott üdült néhány napot, hozzá ruccantunk át látogatóba. Kora reggel keltünk át a Dunán komppal. A belvárosban elgyalogoltunk addig a részig, ahol az autóút felkanyarodik a Fellegvárhoz. Itt található az általam és otthontanulós berkekben ismert Apátkúti Erdei Iskola is.

Itt rátértünk az erdei ösvényre, és egy patak mentén haladtunk tovább. A patak egy helyen kiszélesedett s víztározó lett belőle. Másik helyen kövek között magasról zúgott alá a vízesés. Szép kis kirándulás volt, és a végén még fagyiztam is egyet Nagymaroson.

A mostani hétvégén pedig megmutatom a kedvesemnek a Csóványost. Akár hiszitek, akár nem, én még a kilátóból sosem láttam semmit, pedig voltam fent párszor, csak mindig ködös őszi vagy felhős téli időben. Alig várom, hogy elénk táruljon a magasból a Börzsöny és a Dunakanyar!

U.i.: Képzeljétek, a fb-on is rendrakást végeztem: kiléptem egy csomó csoportból, leállítottam egy csomó ember követését. Van ez annyira felszabadító érzés, mint egy őszi nagytakarítás! 

 

2020. szeptember