Balatoni nyár

Az előző bejegyzés végén már utaltam arra, hogy meglepetésszerűen lett rendes nyaralásunk (is). Hogyan? Hát úgy, hogy: NYERTÜNK! Bizony, a családunk a nagycsaládos egyesület jóvoltából (pontosabban hazánk legismertebb és legvagyonosabb gázszerelője támogatásával) lehetőséget kapott egy balatoni nyaralásra.

Pénteken jött a hívás, hogy miénk az üdülés. Volt nagy öröm! 7 éjszaka, szállás kempingben, mobilházban, félpanzió, azaz reggeli és vacsora, mindannyiunknak összesen 1000 forintért (nem írtam el a nullákat: egy darab ezres – regisztrációs díj)!

Egy szépséghibája volt a dolognak, hogy a nyaralás augusztus utolsó hetére szólt, amikor is a tanáremberek már javában dolgoznak. Tehát Anya a hétből öt napra kilőve. Ki kísérje akkor el az én magzataimat? Micsoda szerencse (a szerencsétlenségben), hogy a kedvesem akkor még épp nem dolgozott, így nagy merészen bevállalta a csapatot. (Szerintem akkor még nem tudta igazán, mit vállal J)

Tehát míg a családom a Balcsiban pancsolt, én értekeztem, tanmeneteket írtam, termet pakoltam, stb. Esténként messenger.en meg skype-on beszámoltak a napi történésekről, küldték az aktuális fotókat, videókat.

A szállás nagyon tetszett nekik – tényleg menő egy ilyen mobilház. Anno az Everness-en csóró sátorozóként csak kívülről csodáltuk meg, most belülről élvezhettük a kényelmét.

Volt benne egy nappali tér konyhával, étkezővel és kihúzható kanapéval (mi itt aludtunk), kettő hálószoba (egyikben Csillag és Tündér, másikban Kende és Kincső), és egy fürdő.

Hozzá egy nagy terasz, ott ettünk és beszélgettünk. Két nyugágy is tartozott hozzá, ahol kényelmesen pihenhettünk.

Hogy mennyire jól érezték magukat, azt Kende esete szemlélteti a legjobban. Először úgy volt, hogy keddig marad (utána dolgozik), aztán úgy, hogy csütörtökig, végül szombaton távozott, akkor is csak egy pesti buli kedvéért. Ráadásul meglátogatta őt hol egy, hol kettő, hol négy barátja, akikkel együtt fürdött meg sportolt.

Egyik napon a család is tovább bővült. Az unokákat meglepve (mi persze tudtunk róla) reggel megjelent a kempingben Nagymami és Ottó. Hoztak egy kondérnyi lecsót, és míg Ottó a teraszon pihent, Nagymami fürdött meg labdázott velünk. Délelőtt Virág és Dávid is megérkezett, a balatoni fürdésen kívül kipróbálva a csúszdát és a röplabdát is.

Azért azt sejthetitek, hogy egy ilyen nyaralás valójában mégsem igazából ingyenes, hiszen az utazást meg az ebédet meg kellett oldani. Az enyémek vonattal, hátizsákokkal utaztak le, nagycsaládos jeggyel, a vacsora meg olyan bőséges volt, hogy sok maradt belőle másnapra, ezért legfeljebb egy kis nasira vagy jégkrémre kellett költeni.

A maradék költőpénzt pedig sportolásra fordítottuk. Voltak persze ingyenes lehetőségek, például a tó vizén kívül egy medencében is meg lehetett mártózni.

Volt vízi kosárlabda és strandröplabda a homokban.

Fizetős volt a minigolf, ahol én is játszottam egy menetet, és meglepően jól ment.

A lányoknak nagyon tetszett a lábbal hajtható gokart.

Kende pedig kipróbálta a wakeboard-ot. Ez a vízisíhez hasonlít, csak sí helyett deszkára kell állni, és nem motorcsónak húzza az embert, hanem egy gépezet.

A kemping strandján volt egy sekély, lassan mélyülő homokos rész, ahol a kisgyerekek pancsolhattak.

Mellette a vízibicikli-kölcsönző, ahonnan kétszer is kivett a csapat járművel, persze olyat, ami csúszdás, hogy bent a vízben csúszhassanak, ugrálhassanak róla.

Állt a parton egy vízicsúszda, három lehetőséggel. A puhányok, mint elsőnek én is, a kanyargós, ámde rettentően lassú kéken csúszhattak, a merészebben, mint később én is, a szivárványoson. Az őrült fiúk, azaz a párom és a fiam természetesen fejjel előre nyomták. A piros volt a kamikaze, na, ez már nekem soknak tűnt, de a gyerekek közül még Kincső is kipróbálta.

Úszott a vízen egy felfújható gumiból készült játszótér, de annak olyan borsos volt az ára, csakúgy, mint a trambuliné, hogy azt inkább kihagytuk. A homokos részen a strandröplabdán kívül, amit én is kipróbáltam, focizni, tollasozni és petanque-ozni (golyózni) lehetett.

A kemping hatalmas, olyan, mint egy falu, csúcsidőszakban Nógrádnál is többen „élnek” benne. Állnak itt kőházak, a miénkhez hasonló mobilházak, és rengeteg lakókocsi is. Sétáink során megcsodáltuk a menőbbnél menőbb járműveket, de az egyik mellett, ami akkora volt, mint egy busz, nem tudtunk elmenni szó nélkül. Németül megkérdeztük a tulajokat, hogy mennyibe kerül egy ilyen, mondták, hogy potom 300.000 euró (Több mint százmillió forint!).

A férfi úgy-ahogy beszélt angolul, felajánlotta, hogy megmutatja nekünk belül is, és el is magyarázza a sok trükköt. Ámultunk-bámultunk, a tágas, minden kényelemmel felszerelt, full automatizált lakókocsin, ami, most kapaszkodjatok meg, a pár állandó otthona is volt! 

10 éve ugyanis eladták a házukat, feladták munkájukat, azt mondták, idézem „F…ck the system”, és azóta járják Európát. Nyáron északabbra mennek, télen le délre. A hab a tortán, hogy nyolc gyerekük és hét unokájuk van. Nagy élmény volt velük a találkozás! (Bánom, hogy nem készítettünk róla-róluk fényképeket.)

Első napomat a kempingben töltöttem, és fürödtem, sportoltam, pihentem, de második napon már vágytam egy kis kiruccanásra. Egyik gyereket sem tudtuk meggyőzni arról, hogy kimozduljanak velünk, még Tihany sem vonzotta őket (hiába Tihanyiak), hiszen idén már többször is voltak ott az apjukkal (aki Tihanyi, de nem tihanyi).

Ketten mentünk hát kirándulni. Reggeli után kisétáltunk a főúthoz, és vártuk a 10.07-es buszt. Amit a netről néztünk ki. És a táblára is fel volt írva. De nem jött. J Réka a jól bevált megoldást javasolta: stoppolás! Azt tudom, hogy kis eldugott mellékutakon sokkal inkább veszik fel az embert, mint főúton; pár éve pont Tihanynál stoppoltunk több mint egy órán át, mellettünk autók százai suhantak el, hiába. Most azonban kb. 10 perc múlva megállt nekünk egy kocsi, a két jó fej nő pont a tihanyi strandra ment.

Így persze borult az eredeti terv, miszerint felfelé busszal, lefelé gyalog. A hegy oldalában kellett felfelé sétálnunk, amihez a lendületet a páromnak egy kis borkóstolóban elfogyasztott nedű adta. Már ekkor nagyon meleg volt, de a látvány megérte a kaptatást.

Rögtön a Visszhang-dombra jutottunk, ahol Echó tündér fogadott bennünket.

Az apátságot ezúttal csak kívülről láttuk.

Mentünk egy kört, gyönyörködtünk a szép régi, felújított házakban.

Mindenütt árultak valami kézműves portékát: kerámiákat, fonott árut, de a legtöbb helyen levendulás dolgokat. Természetesen volt levendulás fagyi, sőt, levendulás sör is.

Az apátság melletti téren pihentünk le, ahol egy fiatal srác HANG-on játszott (más néven handpan, számunkra a máriahalmi időkből már ismerős hang-szer; aki nem ismeri, járjon utána).

A busszal visszafelé nem a kempingig, hanem Füred belvárosáig mentünk, ahol tettünk egy nagyobb körsétát.

Nem hagyhattuk ki a Tagore sétányt, ahol Nobel-díjasok szobrait, és híres emberek által ültetett fákat láttunk.

Eljutottunk a szívkórházig.

Az előtte lévő téren áll a Kossuth-forrás, aminek vizét nem kóstoltuk meg. (Gyerekkoromban ittam belőle, én akkor nagyon nem ízlett.)

Utána kimentünk a parti sétányra, ahol éppen a környékbeli borászatok tartottak kóstolókat.

A móló bejáratánál rózsalugas fogadott bennünket.

Kisétáltunk a hajókikötőbe, de végül nem sétahajókáztunk, hanem gyalog jutottunk vissza a kempingbe. Onnan pedig másnap haza, összesen 7 (!) óra alatt, áj láv MÁV, azaz éljen a lekésett csatlakozás L).

Közben pedig elérkezett a szeptember, a tanévkezdés. A kollégisták leköltözése, évnyitó Nógrádon és Abán, Virág rajzsulijának kezdete, első tanítási nap, stb. A hétköznapokat tehát már az iskola határozza meg, ami a gyerekeknek tanulást, nekem tanítást jelent. A hétvégén viszont pakolás, kert-rendezés, zöldség-eltevés, befőzés zajlik. Erről fog szólni a következő bejegyzés.

 

2020. szeptember