Sok vagy!

Sok… Ezt a jelzőt ma reggel kaptam meg egy kedves barátnőmtől, arra célozva, kicsit túltoltam a fb-ra felrakott fényképeim mennyiségét. Kinek mi a túlzás, ugyebár. Nekem az utóbbi időben egész jól kialakult egy számomra megfelelő rendszerem a közösségi médiában való jelenlétemet illetően. Havonta teszek fel egy-egy fotó-válogatást és új profilképet. Nagyjából hetente írok egy-egy bejegyzést a blogomra, a „Réka útjá”-ra.

Ma az emberek a gyorsaságot értékelik, nem szeretnek sok időt tölteni semmivel. Tisztában vagyok vele, hogy valakinek sok ezt a 90-100 fotót végignézni, valakinek sok ezt a 2-3 oldalt végigolvasni. Én viszont ilyen vagyok! Nem láthattok tőlem naponta sztorikat, nem mutatom meg napi szinten, mit ettem, milyen ruhát vettem fel, hol jártam, kikkel voltam és mit csináltam. Heti egy írás, havi egy fotó-album. Ennyi.

Számomra ez egyfajta lelki folyamat is. Sőt, tulajdonképpen csakis az. Hétvégente leülök, nyugodtan átgondolom, miket csináltam azon a héten, mik történtek velem, a családommal, az iskolámban, a barátaimmal. Miközben megírom a blog-bejegyzést, átértékelődnek bennem dolgok, leülepednek indulatok, felértékelődnek mondatok, helyzetek. Havonta leülök, átnézem és átválogatom a hónap fényképeit. Ezzel szinte újraélem az élményeket, eltöprengek a mögöttem álló időszaknak a pozitívumaim-negatívumain, levonom belőlük a tanulságokat.

Sok vagy!

De sokszor, de sokaktól megkaptam én már ezt a mondatot! Megértem, hogy az embereknek különböző a temperamentumuk. Aki nyugodt és higgadt, az nem tud mit kezdeni egy ilyen energia-bombával, mint én.

A vérmérséklet egyébként szerintem nem egy fix alap, hanem különböző életkorokban, életszakaszokban változik. Kamaszkoromban rajtam a melankólia hatalmasodott el: sokat szenvedtem, szomorkodtam. Bizonytalan voltam és érzelmeim hullámzottak: hol az egekben jártam, hol mély depresszióban. Fiatal (kolerikus) felnőttként hirtelen haragú voltam és lobbanékony, nagyon türelmetlen és ideges, mindig nekem volt igazan (legalábbis azt hittem), és nem voltam másokkal szemben toleráns.

Mostanra szerintem szelídültem, és inkább szangvinikusnak érzem magamat. Vidám vagyok és optimista, lelkes és kíváncsi. Szeretem az embereket, könnyen alakítok ki kapcsolatokat, és szeretek társaságban lenni. Sokat beszélek, sokat cselekszek. Lelkes vagyok, motivált, és másokat is motiválok, legalábbis erre törekszem. Negatívumaim, hogy hangos vagyok, olykor türelmetlen és indulatos, naiv és alkalmanként felszínes. És néha túl sok!

Újra leírom: én ilyen vagyok! Pörgős, temperamentumos. Bizony, nem is száz, inkább ezer fokon égek. Mindent a maximális erőbedobással csinálok. Nem vagyok képes csak úgy tessék-lássék működni, hanem csakis a lehető legtöbb energiát beletéve.

Ezt többféle módon lehet kezelni. A számomra legkellemesebb persze az, ha elfogadnak olyannak, amilyen vagyok és kész. A legszörnyűbb viszont az, amikor erőnek erejével próbálnak meg visszahúzni, úgy fékeznek, hogy az már fáj. Lenyesegetik a szárnyaimat, belekényszerítenek ketrecekbe. Korábban ezt birkaként tűrtem, hagyva, hogy szinte más személyiséggé alakítsanak. 

Azonban ahogy telik az idő, egyre kevésbé (jelenleg nagyjából semennyire) tudom tolerálni, egyre hamarabb felismerem, mert egyre inkább megismerem magamat, és egyre jobban tudom, mi a jó nekem – és mi az, ami nagyon nem.

A legideálisabb módszer pedig a szelídítés. A kölcsönös és pozitív változás és változtatás, ami lassú és kellemes folyamat. Amikor a másik szeret és elfogad, de tiszta tükörként megmutatja a hibáimat is, és arra ösztönöz, hogy én magam akarjam azokat leküzdeni. Hogy az ő ösztönzésére akarjak még jobb ember lenni.

Sok vagy kevés... Ezek persze legalább annyira relatív szavak, mint hogy kinek mi a szép meg a csúnya. Nekem spec. palacsintából már kettő is sok, valaki meg tízet be tud falni egy ültő helyében. (A világrekord: egy óra alatt 73 palacsinta!) Sok a gyerekem, a 2022-es viszonyokhoz képest mindenképp; 100 évvel ezelőtt ez a szám (5) átlagos lett volna. Sok az ismerősom – de kevés az igazán jó barátom.

Pedig amúgy ha az élet más egyéb területeit nézzük, akkor meg nagyon nem vagyok sok. Kis házban élek, kevés pénzt keresek és költök, keveset eszek. Nem azért, mert direkt diétázom, egyszerűen nem kívánok többet. Amikor egy asztalnál ülök másokkal, akkor biztos, hogy ők kétszer akkora mennyiséget tesznek a tányérjukra, mint én. (És mivel lassan is eszek, ezért mire ők már végeztek is, én még a saját kis adagom felénél se tartok.)

Kedves Olvasók, Követők! Titeket egyáltalán nem megbántva írom: a blogomat elsősorban a magam kedvére hoztam létre, a fb-oldalamat a saját örömömre gazdagítom képekkel. Ha valakinek a fotókban gyönyörködve feldobom a napját, annak persze nagyon örülök. Annak még inkább, ha valakinek hatással is vagyok az életére: az enyémet látva módosít az életmódján, szokásain, hozzáállásán, életfelfogásán, és pozitív irányba változik az élete.

A hetem egyébként főleg a kerttel, természetjárással, gyűjtögetéssel, dekorálással telt. Sok dolgozatot állítottam össze, irattam és javítottam ki, valamint projekt-munkákat olvastam és értékeltem. 

A diákokkal Balassagyarmaton jártunk pályaválasztási kiállításon, Tündérék a Bakonyba kirándultak. 

Tegnap Bettinél a Ráchegyen tartottuk meg az októberi női kört, egy kis kirándulással egybekötve. Ezekkel a fotókkal illusztráltam ezt a bejegyzést.

Most pedig itt a hosszú hétvége, rend és tisztaság, csend és nyugalom. Kint helyett bent: ez az elmélyülés időszaka. A következő bejegyzés erről fog szólni.

2022. október

(A nógrádi légi-felvételt Paulinyi Zoltán készítette.)

Skorpió hava

Elérkezett az igazi ősz, holnaptól hivatalosan itt a Skorpió hava! Nem bánom, igyekszem ebben is meglátni, mi a szép, mi a jó.

Hajnalban a nullához erősen közelít a hőmérséklet. Jól be kell öltözni reggelente, elkél a vastag pulcsi. Most először gyújtottam be idén!

Múltkor az ujjaim majdnem odafagytak a bicikli fékjéhez, úgyhogy ha marad ilyen az idő, akkor jövő héttől már kesztyű kell a kerékpározáshoz.

Pára helyett ködös a rét, harmat helyett dér ül a füvön. Csodálatos, sejtelmes reggel a táj.

Így néz ki a rét, amikor kora reggel munkába indulok.

És így néz ki a tó a felkelő nappal, ahogyan az iskola felől nézi az ember.

A falevelek fele lehullott, a másik fele sárgán-barnán még tartja magát az ágakon.

Azért még vannak vadvirágok a réten, ezekből sokszor teszünk csokrot a vázába.

Emellett dísztökökkel dekorálom a házat. 

Tanítványaim szüleitől vettem őket, jutott belőlük a benti étkezőbe, a teraszra, még virágcserepekbe is.

Nagyon tetszik, hogy ilyen változatos méretűek, érdekes színűek-mintájúak és különleges formájúak.

Érdekes, ahogyan egyre jobban megyünk a megnyugvás, a bekuckózás felé, bennem most valahogy erősebb a késztetés a sportra. Örömmel futok egy nagy Almáskert kört vagy ugrabugrálok idehaza pörgős zenékre.

Egy kedves hölgy, aki januárban ellátogatott a nyílt napomra, ideköltözik Almáskertbe. Vett egy telket, ahová egy menő mobilház kerül.

A lánya az én legkisebb lányom osztálytársa lett, aminek kölcsönösen örülnek. Én meg a jó szomszédságnak örülök, Kriszta!

Hármas számú gyerekem nagyon kidőlt a héten. Köhögés, orrfolyás, minden, ami „kell”. Csillag a hét nagy részét Nagymaminál töltötte, mindenféle vitaminkúrákkal.

Most már itthon gyógyulgat. Kötelező a forró mézes tea saját gyűjtésű és szárítású gyógynövényekből (hárs, útifű, bodza).

Nekünk pedig az október 23-i ünnepség jegyében telt a hét.

Már jó előre kitaláltam a műsor menetét, megírtam szövegét. A felkészülés számomra tulajdonképpen egy tömény történelemóra volt. A gyűjtőmunka során döbbentem rá ugyanis, hogy mennyire nem tudok semmit erről a korszakról. 

Ugyebár mi vagyunk az a nemzedék, akik már nem tanultak 56-ról mint ellenforradalomról, de még nem is volt bent a tananyagban forradalomként sem. Nálunk érettségin a második világháború volt az utolsó töritétel.

Rengeteget olvastam, korabeli fotókat, videókat nézegettem. A műsorunk eleje és vége is egy-egy 1956-os dal volt, az egyik az East-től, a másik Ákostól. Erre vonultak be illetve ki a gyerekek, miközben a közönség korabeli filmelvételeket nézhetett meg.

Volt még egy videóbetét, méghozzá riport egy szemtanúval. Anyukám vállalta, hogy mesél saját gyerekkori, illetve párja ifjúkori emlékeiről. Arról, hogyan égett a Levéltár, hogyan dübörögtek a tankok fel a Várba, hogyan lövöldöztek az utcákon. Elmondta, hogyan lőtték szét a Corvin köznél azt a házat, amiben Ottó régen lakott, és aminek új épületében jelenleg is laknak.

Három vers is elhangzott: egyik a tüntetésről, másik a pesti srácokról, harmadik a forradalmi ifjúságról.

Próbáltunk, amikor csak időt tudtunk rá szakítani. A végére egész olajozottan ment a szöveg és rendezetten a koreográfia. Az osztályom derekasan helyt állt.

A látványt korabeli tárgyak színesítették. Ehhez helybéliek segítségét kértem. Néhány nógrádi kölcsönzött számunkra kommunista relikviákat. A bordásfalról Lenin és Sztálin képe lógott egy vörös csillagos címer társaságában, valamint egy eredeti munkásőr zubbony és kettő KISZ-es zászló („Hűség a néphez, hűség a párthoz.”)

A kisebb tárgyakból egy padon rendeztünk kiállítást. Ide különböző érmek, kitüntetések kerültek, még egy párt-tagkönyv is, a középpontba pedig egy Lenin-szobor. Persze volt lyukas zászlónk is.

Végre lett egy normális hétvégém (nem egy másfél napos kis vacakság), amikor el tudtam jutni Vácra. Kincsővel a piacon rengeteg zöldséget vásároltunk.

Ezek egy részét itthon szépen el is tettem télire a fagyasztóba. Szokásomhoz híven ismét zöldséges-csomagocskák készültek belőlük. Jó érzés a tudat, hogy a hideg időben finom forró leveseket tudunk majd enni.

Imádom a krémleveseket! Mára zeller-karalábé krémlevest főztem. Készítettünk egy nagy családi pizzát. Igaz, macerásabb, mit beülni a Mona Lisába, viszont négyőnk pizzája kevesebből jött ki, mint az étteremben egy.

Elcsábultam, így a virágboltból egy rozsdaszínű krizantém került az asztalra, ezzel lett tökéletes a házikóban az őszi dekoráció.

A hétvége hátralévő részében pihenni szándékozom, bár erre kevés esélyt látok. Egyrészt három lányom visítozik itthon. Másrészt össze kell raknom a dolgozatokat az új tankönyvsorozat minden részéhez. Éljen az egyedülálló nagycsaládos pedagógus nyugalmas élete! (Erre szoktam mondogatni, hogy halmozottan hátrányos helyzetű vagyok. J )

 

2022. október

Ki minek gondol...

 

„Ki minek gondol, az vagyok annak…”

(Weöres Sándor)

Az ismert idézet valahogy arra utal, hogy hiába van az embernek egyfajta kialakult énképe, az mégiscsak másokon múlik, hogy róla mit gondolnak az emberek. Függ a neveltetésüktől, életszemléletüktől, beállítódásuktól.

 „Gyors vagyok a lánynak, a zsarunak személy,
Moszkvában gazdag, de idehaza szegény.
Törpének óriás, óriásnak törpe,
Playboynak téboly, egyenesnek görbe.”

(Rapülők)

Azaz: senkinek sem elég jó. Minden viszonylagos, mondotta Einstein, mindenkinek megvan a maga igazsága. Nem is tudom, létezik-e egyáltalán egyetemes egyetlen igazság. Minden attól függ, hogyan lépünk interakcióba másokkal, a minket körülvevő világgal.

„Hiába fürösztöd önmagadban,

Csak másban moshatod meg arcodat.”

„Szemem tavában magadat látod:

Mint tükröd vagyok leghűbb barátod”

(József Attila)

Rengeteg szerepben éljük az életünket, amit lehet egészségesen is kezelni. Az iskolában tanár vagyok, itthon háziasszony, a gyerekeim anyja, a szüleim gyereke, a barátaim barátja, a női kör alapköve, a faluközösség tagja, magyar állampolgár – és csak úgy egyszerűen: nő. Ezek között az adott helynek, helyzetnek megfelelően lehet rugalmasan lavírozni.

Sokakra viszont sajnos annyira ráolvadt a jelmezük, hogy azzal szinte teljesen azonosultak. A nők számára hatalmas nyomást jelent az, hogy ezekben a különböző szerepekben egyformán maximális teljesítményt várnak el tőlük. Kik? A párjuk, a szüleik, a munkatársaik, a lakóközösség, a társadalom egésze. Akit érdekel, ki mit mond vagy akár csak gondol róluk, azok összeroppannak e mázsás súly alatt.

Imént arról olvastam egy cikket a Nők Lapjában, hogy szabad-e ma egy nőnek szórakoznia. Maga a kérdés is sértő szerintem. Mégis: hányadik században élünk? Nehogy már 2022-ben bárki megszabhassa, hogy egy nő mit vehet fel, hová mehet el, hogyan kapcsolódhat ki és kinek a társaságában!

Botrányt okozott nemrégiben, hogy Finnország miniszterelnöke, Sanna Marin bulizik (!), énekel (!!), táncol (!!!). Rengetegen felháborodtak ezen, mert úgy gondolták, hogy egy miniszterelnöknek, egy anyának, egy nőnek nem illene így viselkednie.

Nekem spec. már az is nagyon tetszik, hogy egy ország élén állam- vagy kormányfőként egy fiatal nő áll, csakúgy, mint Dániában vagy Izlandon, Észtországban vagy Litvániában, sőt, Koszovóban és Moldovában is. Másrészt marhára bírom a bőrdzsekis-bakancsos vagány szettjét, harmadrészt szimpatikus, hogy igenis mer egy ország vezetőjeként, pláne nőként laza lenni, kikapcsolódni.

Az őt bírálók azon problémáztak, hogy biztosan alkoholt fogyasztott vagy drogozott. Egy ember nem is szórakozhat alkohol vagy drog nélkül? Személy szerint kereken 30 éve nem fogyasztok alkoholt, mégis kiválóan tudok bulizni. Mások ezt feszültségoldónak használják, de vannak, akiknek erre semmi szükségük nincs. Egyszerűen nyitottak és felszabadultak mindenféle tudatmódosító nélkül.

„Egy nő szerencsés, ha szórakozhat, mert elengedi őt a férje/párja.” Micsoda? Ez számomra olyan, mintha a másik tulajdona volnánk. Ez az egész a bizalomról szól, ami sajnos még manapság is nagyon sokakból hiányzik. Az elengedésről és elfogadásról, ami még mostanság is kínaiul hangzik rengeteg embernek.

Régen egy nő csakis férfitársaságban (férjével vagy férfirokonával) mehetett el otthonról. És ha különböző a hobbijuk, az ízlésük? Hogy passzol össze egy metálos meg egy jazz-rajongó? Hogyan tölti a szabadságát egy csendes, nyugodt illetve egy társaságkedvelő, zajos szórakozást szerető ember? Nem egyszerűbb, ha alkalmanként hagynak egymásnak időt és teret arra, hogy külön-külön élvezzék a számukra legmegfelelőbb kikapcsolódást?

Lehet ezt barátokkal, barátnőkkel, kollégákkal vagy akár egyedül is. Igen, egy nő teljes természetességgel elmehet egyedül moziba, befizethet egy utazásra, részt vehet egy tanfolyamon vagy tagja lehet egy jóga-klubnak.

Írásommal semmiképp sem célom szítani az ellentétet a két nem között, csupán egyenlőségért kiáltok. Hadd érvényesüljön a kölcsönösség elve! Teljesen egyértelmű, hogy a férfiaknak is kell az én-idő, csakhogy a társadalom sokkal nagyobb elfogadással kezeli, ha ők focimeccsre mennek, megisznak egy sört a kocsmában, vagy elrobognak motorozni a hegyekbe.

Miért nem ugyanilyen egyértelmű, hogy egy nő elmegy sportolni, művelődni, tanulni, szórakozni? Újra írom: a XXI. században élünk. Nyugodt szívvel lehet futni, hangversenyre menni, továbbképződni vagy csatlakozni egy kézműves-körhöz. Valamint ugyanolyan nyugodt szívvel, szabadon lehet fesztiválokra járni, világot látni, partikon mulatni, koncerteken tombolni.

Ha kisgyereke van, akkor is jár a nőnek a kikapcsolódás, és semmiféle lelkifurdalást nem kellene éreznie, amikor alkalmanként nem ő van a gyerekével, hanem a gyerek apukája, nagyszülei, más rokon, szomszéd, barát vagy akár egy baby-sitter.

Nyilván vannak extrém esetek, amikor egy nő semmibe veszi a munkáját, a háztartást, a családját, és csak a bulizásnak él. De ha valaki tisztességesen dolgozik, elvégzi a házimunkákat, neveli a gyerekeit, ápolja a kapcsolatát a párjával, akkor abszolút jár neki alanyi jogon az élet élvezete is.

Kicsit elkanyarodtam az eredeti mondandómtól, de mégis benne volt a különböző szerepekkel kapcsolatos elvárás, a mások külső megítélése. Ha valakinek problémája akad ilyen helyzetekben, egy nagyon hasznos orvosságot tudok ajánlani. Én is sűrűn alkalmazom, sőt, egyre sűrűbben. Ez nem más, mint a lesz@rom tabletta.

Ebben az írásban nem volt most semmilyen aktuális történés, elmélkedés annál inkább. Most valahogy ilyen nem (teljesen) rólam szóló bejegyzéshez volt kedvem. Szeretettel, nektek.

2022. október