Nyilas hava - Advent 1.

A múlt héten volt mindenféle idő, amire csak számíthat az ember novemberben. Reggeli pára és nappali napsütés, éjjeli fagy majd tavasziasan enyhe idő, köd és eső, nálunk fent a dombon sár, lent a réten dér, sőt, az alacsonyabban fekvő utcákban láttam befagyott pocsolyát is. Míg a nyugati országrészben, például őrségi ismerősöknél lehullott az első hó, nálunk csak a Börzsöny magasabb részein havazott. (A fotót nem én készítettem, de a kifehéredett Csóványost ábrázolja.)

Kincsővel nyílt napon jártunk. Róla tudni kell, ha még eddig nem mondtam volna, hogy több éve cukrásznak készül. Ezért sokat tesz is, gyakran sütöget itthon, néha recept alapján, néha csak úgy fejből kitalálva az összhatást. Lesz egy saját cukrászdája, ahol süteményeket, fagylaltot, talán pékárut is kínál majd. Mindez a Balaton partján vagy annak közelében. Nagyon céltudatos, meg van már minden tervezve, az egész épület, a vendégtér, a műhely, a felette lévő lakás, stb.

Szóval ennek okán szerdán a Dobosban jártunk (Dobos C. József Vendéglátóipari Technikum és Szakképző Iskola), ahol Kincső a cukrász szaktechnikus szakot nézte ki magának. A dolog egyik érdekessége az, hogy ő még csak hetedikes, ellenben már most meg akarta nézni ezt az általa kiválasztott középiskolát, hogy ha mégsem tetszik, akkor nyolcadikban még legyen lehetősége B vagy C tervre.

A másik az, hogy igazából nem ez a suli élt az álmaiban, hanem a balatonfüredi Szent Benedek Középiskola, azt nagyon eltervezte, térkép, kolesz, fotók, videók, minden. Ám nemrégiben fájó szívvel megtudtuk, hogy a továbbiakban már nem indul ott vendéglátóipari képzés. A harmadik érdekesség, hogy az öcsém is ebbe az iskolába járt, bár akkor valami más fedőneve volt, mindenesetre mi mindig Hubának hívtuk, mivel a Huba utcában van. Főleg a tesóm kedvéért fotóztam az épületet kívülről-belülről, de sajnos a tablók olyan festői összevisszaságban voltak a falakon, hogy nem találtam meg az övét, a 94-ben érettségizett fiú-osztályét.

A bejáratnál forró teával köszöntöttek bennünket az elegánsan öltözött fiúk-lányok. A szülők külön vonultak, ahol mindent megtudtunk a technikumi (illetve szakiskolai) képzésről. A vicc, hogy pont ugyanerről tartottam nemrég pályaválasztási szülői értekezletet, tehát mondhatni az egész képzési rendszer a kisujjamban van. Ezért számomra inkább csak a helyi jellegzetességek, a vendéglátóipari konkrétumok jelentettek újdonságot.

Tetszett a gyakorlatias képzés, a kihelyezett munkahelyek, és az Erasmus plusz program, melynek keretében akár Spanyol- vagy Olaszországba is utazhatnak a gyerekek. (Amúgy elhangzott egy kérdés (nem részemről), hogy mi van akkor, ha a gyerek nem eszik húst? Akkor is fel kell dolgoznia mondjuk a csirkét, és meg kell kóstolnia a pörköltet? Vegaként kérdem: Tényleg, mi van akkor?)

Az előadás után körbevezettek minket a földszinten. Megnéztünk a különböző műhelyeket: a felszolgálók számára berendezett mini-„éttermet”, asztalokkal, székekkel, bárpulttal, aztán a szakácsok tankonyháját és a cukrászati műhelyt.

Mindez alatt Kincsőék kiscsoportokban kaptak feladatokat a tornaterem különböző pontjain felállított standokon. Szalvétát hajtogattak, linzert díszítettek cukormázzal és szendvics-katonákat készítettek. Egy kirakós kirakásáért cserébe marcipán-figurát kapott.

A végén egyesültek a szülők és a gyerekek, és egy totót töltöttek ki. Egy kivetítőn jelentek meg a feleletválasztós vagy igaz-hamis típusú kérdések. Pl. mi az a szobaszervíz, mióta létezik vendéglátás, mi a legmagyarosabb fűszer vagy mi a Dobos-torta alapanyaga. Kincső csak 3-at hibázott, viszont nem volt elég gyors, így sajnos nem ő nyerte az ajándék-csomagot. Amúgy mindkettőnk részéről pozitív a benyomás...

A diákjaim is rendületlenül járnak nyílt napokra, ezért hol kisebb, hol nagyobb csapatok hiányoznak az iskolából. Remélem, hasznos információkra tesznek így szert, és felelősségteljesen tudják majd meghozni a döntést a továbbtanulásról. Osztályfőnökként a héten amúgy a központi felvételire való jelentkezést szerveztem, a lapokat ellenőriztem, ma postára is kerültek. Szeretek osztályfőnök lenni – ez a sok adminisztráció viszont a munkám nagyonnemszeretem része. Viszont húztunk! Mármint az osztályommal, neveket, amiket kis sárga cetlikre írtam fel. Ez már az első lépés a karácsonyi bulihoz.

Abán Katalin-napot tartottak. Az Atilla Király Gimnáziumban ez inkább a lányokhoz kapcsolódó ünnep (míg az áprilisi Szent György nap a fiúké). Tündérék előző este palacsintát sütöttek az osztállyal a kollégiumban.

Szent Katalin napján az iskolát népies díszekkel dekorálják ki.

A lányok magukat is kicsinosítják, a hajakat befonják és szoknyát öltenek.

Hagyományos étek ilyenkor a rétes, amit maguk nyújtanak ki.

Mindenféle töltelék kerül beléjük, aztán persze mind befalták.

Közben azért a fiúk sem tétlenkedtek. Bográcsban főztek és rappel dicsőítették a lányokat.

Az adventi készülődés Nógrádon elkezdődött. Ilyenkor szép lassan dekorációk jelennek meg a falu különböző pontjain, például masnik a művelődési ház ablakában.

A Flórián parkba kirakták Mikulás postaládáját. Ide rajzokat dobhatnak be a gyerekek, amikből később kiállítást rendeznek a művház ablakában.

Kikerült a falu központjába a hatalmas adventi koszorú is, amin az első gyertyát szombat este már meg is gyújtották.

Ezen az ünnepségen nem tudtam részt venni, hiszen jelenésem volt az iskolánál, ugyanis mi nyitottuk meg az adventi esemény-sorozatot. Idén minden hétvégén más intézmény fogadja a falu lakóit, a suli után az evangélikus illetve a katolikus templomnál, illetve a községházán is lesz hétvégi adventi rendezvény.

A szülői és a falusi közösség süteménnyel, forralt borral és teával fogadta az ide látogatókat. A diákok furulyáztak, verset mondtak, azután mi tanárok gitárkísérettel elénekeltük az Edda „Ünnep” című számát, aminek a refrénjébe a végén a többiek is bekapcsolódtak.

Lassan itt is megjelennek az ünnepi dekorációk: a bejáratnál a hóemberek, az ajtón a fényfüzér, az aulában az asztaldísz és a karácsonyi faliújság.

Az iskolában ma gyújtották meg az adventi koszorú első gyertyáját. Ma kezdődött nálunk az adventi vásár is.

A lányaim már hetek óta nyúznak, hogy tegyük már fel a karácsonyi dekorációt, én meg húzom-halasztom, mert szerintem mindennek megvan a maga ideje. Tegnap végre elérkezettnek láttam az időt, levettem a dobozokat, és felaggattam néhány díszt a kilincsekre és fogantyúkra. Úgy szoktuk, hogy minden nap felkerül néhány dísz a ház különböző pontjaira, majd ezek közül a kisebbeket rakjuk aztán át a karácsonyfára.

Tündér eddig a kollégiumban használta a karácsonyi fényfüzért, most az ünnepekre hazahozta. Tegnap este egy filmet néztem a kanapén, amibe szépen be is szundítottam. Amikor hajnalban felébredtem, meglepetés várt: színes fények! Míg ugyanis aludtam, a lányok felaggatták az ablakra a füzért.

Hosszas időhúzás után végre megszületett idén is az adventi koszorúnk - ma. Nálunk hagyomány, hogy ezt mindig a lányaim csinálják. A hagyományt viszont idén több a szempontból is megtörtük. Eddig például mindig fenyővel burkoltuk be a koszorú-alapot, de a meleg házban hamar lehullottak a tűlevelek. Ezért azt találtam ki, hogy tiszafát használunk inkább, az nem hullik, viszont könnyebben hajlik. Egyik szomszédunktól kaptunk hozzá ágakat. (Ezúton is köszönöm Klárinak!)

A másik változás a gyertyák tekintetében történt. Eddig voltak már kicsik és tömzsik, hosszúkásak és vékonyak, de mindig színesek. Volt már sárga és zöld, lila és narancsszínű, de legtöbbször piros. Idén azonban törtfehér gyertyákat vettem a letisztulás jegyében, a koszorú is visszafogottabb lett. Végül, mivel az időhúzás a gyerekeim hobbija, a koleszosok elmentek, így elvileg Kincső díszítette fel, gyakorlatilag pedig a barátnője. (Köszönjük, Blanka!)

Felkerült a lépcső korlátjára az adventi naptár, a zsebeibe az „adventi manócska” becsempészte a finomságokat. Furcsa, hogy idén mennyire laposak a zsebek, hiszen már csak egy gyermek van itthon a mindennapokban.

A gimisek is kaptak zsákocskákat Nagymamitól, amiket a kollégiumi szobában függesztettek fel. Mától minden nap húznak egy kis csemegét, ez talán motiválja őket arra, hogy reggel ki tudjanak kászálódni az ágyból.

A vasárnapot amúgy az utolsó saját szedésű és szárítású (sokszor saját termesztésű) gyógynövények lemorzsolásával és befőttesüvegbe tevésével töltöttem. Megnyugtató, hogy ha a közismert értelemben vett gyógyszert nem is tartok itthon, mégis ha valakinek esetleg valami baja van, akkor meg tudom itthon gyógyítani. Ilyenek például: bodza – láz, nátha, útifű – torok, hárs – köhögés, akác – gyomor, cickafark, pásztortáska – női dolgok.

Vannak saját szárított fűszereim: pl. bazsalikom, tárkony, kakukkfű, medvehagyma, szurokfű (oregánó). Plusz van üdítő mentám és citromfüvem, valamint frissítő és immunerősítő teakeverékeim. Igazi boszorkánykonyhám van, már csak arra várok, hogy ez a pici konyhafülke is megújuljon végre (erre amúgy a közeljövőben látok végre tényleges esélyt).

Az advent tehát a mai nappal végérvényesen elkezdődött. Indul a várakozás a Fény születésére! Már csak 25 napig rövidülnek a nappalok, aztán eljön a Téli Napforduló. Aki olvas, aki ismer, az tudja, hogy számomra december 21.-22. a „karácsony”. A családi ünneplés, ajádékozás és menü még szervezés alatt.

Ti is átkattantatok már ünnepi üzemmódba? Nálam inkább úgy van, hogy a szívem mélyén vagyok napról napra egyre boldogabb, és nem feltétlenül gondolom, hogy ez az advent miatt van. Karácsonyi nálatok a fíling vagy semmi hangulatotok az egészhez? Nálunk Kincső már felvett egy Mikulás-sapkát és a „Last Christmas”-t hallgatja…

 

2022. november

Csúcson túl

 

„Nincs megállás, csak félidő van,
Van még ebből egy második kör…”

Majka – A csúcson túl

Nem hazudok magamnak, tudom, hogy már csak másfél évem van az ötvenig, és nemsokára fél évszázados leszek. Nem vagyok vak, látom a ráncokat, a kevésbé feszes bőrt, az ősz hajszálakat. Azaz: a csúcson túl vagyok. De hol volt a csúcs?

Az eszemmel tudom, hogy ez már a B-oldal, a szívemmel mégsem érzem úgy, hogy a csúcson túl vagyok. Sőt: ahogy telnek az évek, minden időszakot, kort egyre inkább úgy élek meg, hogy az a csúcs, ahol épp tartok.

Nemrég láttam egy vicces mémet, ahová valami ilyesmi volt írva: „Nemcsak az órát, de az éveket is vissza szeretném tekerni.” Én ugyan nem! Minek?

Nyilván jó lenne az akkori kockahasamat látni a tükörben, mert visszagondolva szuper alakom volt fiatalként (ellenben önbizalmam nulla). Örömmel vennék a mostaninál jóval kevesebb ráncot is, de… Vajon jó lenne ugyanahhoz a szakaszhoz lelkileg is visszatérni? Én nem akarok többé az lenni, aki régen voltam. Az akarok lenni, aki most vagyok!

Azért valamiféle változás elindult bennem a mélyben, aminek a felszínen is egyre több jele látszódik. Történt nálam egyfajta stílusváltás, ami kevesebb hippis cuccot, több vagány szettet jelent.

Megmaradtak az élénk színek, de ezek mellé újra bejött a régi kedvenc, a fekete, hozzá a fehér és a szürke, meg olyan letisztultabb színek, mint a vajszín vagy a mályva. Vannak minták is, de kevesebb. Megmaradtak a hosszú szoknyák, de többször viselek rövidet is.  A bő gatyáim mellé hordok szűkebb farmereket is.

Az ikonikus bőrdzseki indította el a külső változást, aztán vettem egy fekete bakancsot, amilyenem kb. 30 éve volt utoljára, majd egy fekete hosszúszárú csizmát is.

Búcsút mondtam a régi drappos dzsekimnek, amit évekkel ezelőtt a lányomtól örököltem, és vettem a turiban egy klassz bordó szövetkabátot. Igazán nőiesnek érzem magam így. Persze ha bejön a hó, a jég, az igazi hideg börzsönyi tél, visszatérek a régi jó bundás eszkimó-kabátomhoz és a bélelt indiános mokaszinomhoz.

Az elmúlt időszakban egyfajta természetességet éltem meg. Nem festtettem a hajam, hagytam nőni, és alig sminkeltem. Most (vissza)váltottam. 5 hónap után ismét befesttettem a hajam az eredeti (nagyon sötétbarna) színére, és 3 hónap után levágattam. Szeretem ezt a felnyírt, tépett fazont. Hosszú kihagyás után újra ellátogattam a kozmetikushoz, aki az arcbőrömet és a szemöldökömet is rendbe rakta.

Ennek az egész folyamatnak a végeredménye, egyfajta megkoronázása lett most egy fénykép-sorozat (aki régóta olvas, emlékezhet rá, hogy utoljára pontosan 8 éve történt ilyen), profi sminkessel és fotóssal.

Ha egy nő külsejét megdicsérik, illik úgy reagálni, hogy „Á, nem is!”, vagy gyorsan hozzátenni valami negatívumot („Hát igen, most egész jó lett a melír, viszont híztam pár kilót.”), egyszóval valamivel hárítani a dicséretet. Aki ezt elismeri, azt beképzeltnek, önteltnek szokás nevezni. Pedig ez egyszerűen kellő önbizalom és egészséges önértékelés kérdése. Szerintem ha egy nő dicséretet kap, elég érte annyit mondani: „Köszönöm!”.

Nem mondom, hogy nekem nem esik jól, hogy (nagyjából) fiatalos vagyok, (viszonylag) helyes, és (egész) jó az alakom. De ez csak a külső. Nekem ennél jóval fontosabb az életérzés. Hogy belülről legyen fiatal(os). Persze hiába kapom meg, hogy „Tanárnő, maga annyira fiatalos!” Nincsenek illúzióim; tudom, hogy a „fiatalos” és a „fiatal” nagyon nem ugyanazt jelenti.

Nyilván nem vagyok olyan, mint kamaszkoromban. Isten óvjon is mindenkit attól az önbizalom-hiányos, hisztis, depressziós, féltékeny, összességében szörnyű kiscsajtól! Szerencsére sok mindenben változtam azóta, érzéseim szerint pozitív irányba.

Oximoron: Tudom, hogy rengeteget fejlődtem életem 30 felnőtt éve során, mégis úgy érzem, a lelkem mélyén ugyanaz az ember vagyok, mint rég. Habár értelmes, felelősségteljes felnőtté érettem az elmúlt évtizedek során, azért a lelkem mélyén nagyon is fiatalosnak, sőt, ahogy telik az idő, egyre inkább annak érzem magamat.

Hallgatom a 80-as, 90-es évek zenéit, meg a hozzájuk kapcsolódó maiakat – visszavisznek a múltba, de ez nem puszta nosztalgia, hogy de jó volt akkor, és hogy a „90-es években mindenki táncolt”. Inkább úgy: De jó volt akkor, és most még sokkal jobb!

Már írtam hasonlókról korábban, a „B-oldal” című bejegyzésemben. Tök jó ez a B-oldal, tök jó a „csúcson túl” lenni. Ez a középkorú lét egyáltalán nem gáz, sőt! Ez az igazi „leszarom-korszak”, amikor összességében nem kell megfelelni senkinek, csak magamnak. Egyik kedvenc mémem: „Akik úgy élték le az életüket, hogy ’mit szól majd a falu népe’, végül mit szóltak?”

Némileg függetlenedik ilyenkor az ember a klasszikus szerepektől, bár nyilván ez nem jelent totális káoszt. Továbbra is anya, tanár, háziasszony vagyok, de egyre inkább önálló, szabad nő.

Amikor egyre fontosabbá válik az én-idő, és egyre másodlagosabbá mások véleménye. Persze nem tojom le az embereket, de többnyire úgy élem az életemet, ahogyan az nekem tetszik. Mindenféle szégyenérzet, bűntudat vagy lelkifurdalás nélkül. A cél: tárgyak helyett élményeket gyűjteni, és valódi tartalommal megtölteni az életet.

Ez az írás, mivel ez itt a „Réka útja” természetesen rólam (is) szólt, de a hozzám hasonló középkorú nőről, nőnek is. Ha inspiráltalak vele, annak nagyon örülök!

 

„…Míg mások áztak, én felnőttem
…A fejembe vettem, most itt vagyok
És évek óta nem enyhül a tempó
A csúcson túl, ez a rögeszmém…”

Majka – A csúcson túl

2022. november

22-es csapdája

Megtartottuk a novemberi női kört. A Boróka-ház régi formájában megszűnt, azaz Diósjenőről áttelepült Berkenyére. Ott már jó ideje nem gyűlünk össze a hölgyekkel. Amikor jó az idő, Adriék jurtája ad otthont a körnek, de a jurtát már eltették télire.

Viszonylag újabb keletű szokás, hogy meglátogatjuk valamelyikőnket az otthonában. Jártunk már Ágotánál és Bettinél, most pedig Beához voltunk hivatalosak. Ennek apropója, hogy nemrég költözött be egy hiper-szuper parasztházba, amit két évig újított fel.

Elég sok egyedülálló van körünkben, akik szinte kivétel nélkül maguk vásárolták, újították fel és tartják fenn házikójukat. A beszélgetésen kívül megcsodáljuk ezeket az otthonokat, és persze csenünk is némi lakberendezési ötletet.

Péntek este kilencen gyűltünk össze, ami, mint közismert, isteni szám. Miközben mogyorót ropogtattunk, mákos sütit majszoltunk, szőlőt csipegettünk, megbeszéltük az épp aktuális gondokat, kérdéseket.

Egy férfiismerősöm a minap, a lányaim pedig épp ma tudakolták, hogy mi a csudát csinálunk mi egy ilyen női körön. Férfiembereket és gyerekeket nem engedünk be magunk közé, de azért, természetesen név nélkül, le tudom írni, milyen témák szoktak felmerülni.

Idősödő szülők ápolása, kapcsolat az édesanyával illetve anyóssal, gyermeknevelési kérdések, kis gyerek, kis gond, nagy gyerek nagy gond, egészség testi és lelki értelemben, gyógyítás, életmódváltás, fejlődés, önfejlesztés. A végére az örök klasszikus, soha ki nem meríthető témát hagytam: párkapcsolat.

A sok ködszitálás meg eső után végre kiderült az idő hétvégére, tökéletes alkalom volt kertészkedésre. Hogy mit lehet csinálni ilyenkor ősz végén a kertben? Nagyon is sok mindent. 

Például felszedtük az utolsó répákat a veteményesből.

Kaptunk egy adag paprikát ajándékba. A képet nézve az ember elgondolkozik a természet változatosságát. Ilyenkor jöhetünk rá, hogy a zöldpaprika nagyon nem csak zöld, hanem sárga, narancsszínű és piros is lehet.

Leszedtem az utolsó virágokat. Ezek egy ideig még a házat díszítik vázában, de aztán jön az örökzöldek korszaka. A lányok már úgyis nyúznak, hogy kezdjük el karácsonyi stílusban kidekorálni a házikót.

Az ágyásokat (magas-, virág-, fűszer) lehullott falevelekkel borítottam be. Én a lombot nem szoktam amúgy összegereblyézni, ott hagyom a földön, hadd táplálja a talajt.

Megmetszettem a rózsát, a tövéhez avar-kupacot raktam, hadd óvja a téli fagytól.

A kinti dézsás virágokat behoztam a teraszról. Jól is tettem, éjszaka már majdnem fagyott.

A muskátlik most a benti teret díszítik.

A tüzifa között volt néhány, amelyiket nem, vagy csak félig hasogattak fel, így nem fért be a cserépkályhába. Tündér vállalta, hogy felvágja ezeket. Oldalról mostanra elfogytak a hasábok, már a teraszról hordjuk be őket.

Eddig kétnaponta gyújtottam be, mostanra nappal 5-10 fok körüli a hőmérséklet, éjjelre meg nulla közeli, elérkezett a mindennapos fűtés ideje.

A mai nap ünnep, ma lett a legnagyobb lányom 22 éves. 2000. november 20-án lettem édesanya. Több mint két évtizede meghatározó szerepe életemnek az anyaság.

Virágom nagyon szereti a Marlenka-sütit, szülinapjára Marlenka-tortát kért. A szülinapi tortákat általában Nagymami szokta elkészíteni, de most nagy vakmerőn bevállaltam, hogy majd én megsütöm. 

Aztán elolvastam a receptet, amely szerint külön kell megsütni a mézes tortalapokat, a krémhez pedig karamellizált sűrített tej kell. Ekkor „kissé” elbizonytalanodtam, és B-tervként megkértem anyukámat, hogy vegyen egy bolti marlenkát is, hátha elbénázom.

Végül is az elkészítése nem volt annyira nehéz, inkább csak hosszadalmas. A linzer jellegű tésztát egész vékonyra kellett a formába simítani, a sűrített tejet pedig lábasba állított befőttes üvegben kellett karamellizálni.

Ahogyan öcsém tanára mondta anno a vendéglátóipari középiskolában: „A végeredmény: íz ötös, külalak kettes”. Bár egy kicsit szárazak maradtak a lapok, nem teljesen szívták be a krémet, szóval íz inkább négyes. Végül ettünk házit is, boltit is.

Vasárnap Budapesten gyűlt össze a család, ott ünnepeltünk meg Virág szülinapját. Kapott kreatív dolgokat és smink-cuccot, kozmetikai szert és dekorációt a lakásba, valamint némi édességet. A Marlenka mellé.

A menü pedig a következő volt: rizsgolyócskák, krumplipüré, meggyszósz, sárgabarack és vegyes saláta. Aztán Marlenka.

Már tegnap bementünk Budapestre, ahol a Westendben szem- és fültanúi voltunk egy balhénak. Egy nagyobb darab férfi és két transzvesztita esett egymásnak, repültek a táskák, később a székek is. Ment az ordítozás, hajtépés, lökdösődés. Meglepő és szomorú is volt, hogy mennyire érdektelennek tűntek az emberek. Voltak, akik tőlük egy méterre halálos nyugalommal ettek tovább, és csak egyetlen ember próbálta végül szétválasztani őket. A biztonsági őrök jó sokára érkeztek csak meg. Elgondolkoztunk a lányokkal: vajon ha velünk történne bármi hasonló, a segítségünkre sietne egyáltalán bárki?

Tegnap volt a fiam szalagavatója Abán. Ahol ő, a nyolcadikos farsangi keringőhöz hasonlóan, nem táncolt.

Tulajdonképpen egyáltalán nem vett részt a műsorban, csak lement a szalagtűzésre, utána pedig jót bulizott a barátaival.

Mi nagyon le akartunk menni az Atilla Király Gimnáziumba, de ő kötötte az ebet a karóhoz, hogy semmi értelme se volna.

Így aztán mindannyian kimaradtunk Kende szalagavatójából…

És hogy mi volt a nógrádi suliban? Címszavakban: pályaválasztási szülői értekezlet, bemutató óra, nyílt napok a középiskolákban és jelentkezési lapok a központi felvételire. Valamint újabb kihívás: gyökeresen megváltozott az órarend, úgyhogy át kell majd állnunk erre az új rendszerre.

Vettem magamnak egy új átmeneti kabátot és egy új átmeneti csizmát. Átmeneti kabátom saját nem is volt, a lányomtól örököltem meg az övét sok éve, de most eljött az ideje, hogy boldog tulajdonosa legyek egy bordós szövetkabátnak. Ha jönnek a mínuszok, akkor váltok át a bundás eszkimó-kabátomra. 

Ehhez passzol az indián mokaszinom = drapp bélelt csizma. (Egyesek szerint úgy nézek ki ebben a szettben, mint egy lappföldi cserediák.) Viszont erre a nem fagyos időre vette egy sima hosszú szárú fekete csizmát, ami jól passzol majd nadrághoz, szoknyához, hosszúhoz, rövidhez egyaránt. Stílusváltás folytatódik.

 

2022. november