Halottaim - Elmúlás

 

„Halottaim, betegeim, szeretteim – titeket hordozlak…”

(Ákos: Katona imája – idézet némileg megcsavarva)

 

(Figyelem, ebben az írásban érzékeny témákat fogok boncolgatni! Ez mások számára esetleg felkavaró lehet. Mindez az én egyéni hozzáállásomat, álláspontomat tükrözi. Semmiképp sem szeretnék vele senkit megbántani.)

Kezdjük azzal, hogy én igazából nem hordozok senkit. Eleve nagyon kevés halottam van, ez alatt most azokat az embereket (rokonokat, barátokat) értem, akik az én életem során haltak meg.

Kik voltak ők?

- Ferinagypapa, aki igazából nem a nagypapám volt, hanem a nagymamám húgának a férje. Nagyjából az egyetlen férfi, aki rövid ideig és nem túl hangsúlyosan jelen volt a családunk életében. Pipázós, morgós öregember emlékkép él róla bennem.

- Dédi, azaz anyukám nagymamája (Nagymi), nagymamám anyukája (Anyika), Rozália. Ő velünk élt, 15 éves voltam, mikor hosszú betegség és szellemi leépülés után itt hagyott minket. Kettejük urnája a rákospalotai temetőben van, ahová soha nem járunk.

- Köri, nagymamám húga, anyukám keresztanyja, Ilona, akit nagyon szerettem és kötődtem hozzá.

- Nana, anyai nagymamám, Klára. Nemcsak azért hagytam őt legutoljára, mert ő volt a legutolsó halott a családban 1998-ban, hanem a hozzá fűződő szoros, de nagyon ellentmondásos kapcsolatom miatt. Kettejüknek nincs se sírja, se urnája; a Köztemetőben egy nagyon szép szertartás során szétszórták a hamvaikat.

Hihetetlen, de azóta nem történt családunkban haláleset. Emlékeim szerint ez alatt a 24 év alatt mindössze két temetésen vettem részt. Volt férjem egyik legjobb barátja alig 30 évesen halt meg motorbalesetben, majd nem sokkal ez után egy tanítványom szintén motorbalesetet szenvedett.

Az ilyenre mondogatják, hogy „korán halt meg”, „túl fiatal volt”, „még élnie kellett volna”. Én soha nem mondok ilyet! Korán vagy időben, fiatalon vagy pont jókor, ezt mégis ki dönti el? Aki eldöntheti (hívjuk őt Istennek, a világegyetem rendjének, sorsnak vagy bárkinek/bárminek), az már el is döntötte és ők ennek megfelelően meg is haltak.

Mindkét szülőm él, hetvenesen is fiatalosak és egészségesek, és a párjaik is élnek. Nem kellett eltemetnem se testvért, vagy ami szerintem a legfájdalmasabb, gyermeket sem. Bár majdnem két éve annak, hogy elvetéltem, azaz meghalt bennem a kisbabám 14 hetesen. Talán ez a veszteség él még bennem valamelyest, és jön elő néha…

Kétszer történt olyan, hogy azt hittem, meg fog halni valaki, akit szeretek. Egyszer egyik lányomat olyan baleset érte, hogy pár pillanatra azt hittük, nem éli túl. Máskor pedig a volt páromat találtam a földön fekve, eszméletlenül, de néhány perc múlva magához tért.

Életemben kétszer volt olyan érzésem, hogy meg fogok halni. Egyszer totális pánik, mentő, kórház, injekció – másszor öngyógyítás, légzőgyakorlatok, kézrátétel, energia-áramoltatás.

Nagyon sokan ragaszkodnak azokhoz, akik meghaltak. Én valahogy úgy érzem, hogy nekem viszonylag könnyen megy az elengedés. Úgy hiszem, hogy ez a test egy gúnya, amit születéskor magunkra öltünk, és ha már nagyon elkopik, levetjük és a lélek tovább él. Az már más kérdés, hogy utána felveszünk-e újabb ruhát, de ezt most itt nem fogom boncolgatni. Van utána „valami”? Visszatér az, aki elment? Ki tudja. Számomra jobb érzés azt hinni, hogy nem örökre húzzák le a rolót. Bár ismerek olyat, aki számára sokkal megnyugtatóbb az a tudat, hogy a halállal a „The End” tábla jön és az örök sötétség és a nagy semmi.

Jelenleg úgy érzem, hogy saját magam esetében is meg fogok annyira békélni a sorssal, hogy belenyugszom a halálomba. Persze az is lehet, hogy most csak nagy a szám és mikor én is odakerülök, majd foggal-körömmel fogok ragaszkodni nyomorult életemhez. Amit sokszor olyankor már nem is lehet életnek nevezni.

Én két embernél láttam eddig ezt a folyamatot, a fokozatos leépülést, mind testi, mint szellemi értelemben, anno dédimnél, most anyukám párjánál.

Engem már most a hideg ráz a gondolattól, hogy én is ilyen sorsra jutok, és ennyire kiszolgáltatott leszek. Semmiképp sem szeretnék a hozzátartozóim terhére lenni. Ha eljutok esetleg oda, hogy az élet számomra már inkább vegetálás, akkor megkérem őket, hogy vigyenek fel egy hegyre. Hagyjanak ott, tépjenek szét a vadak, vagy haljak éhen-szomjan. Esetleg, ha az számukra humánusabb, dugjanak be egy otthonba, ahol szép lassan elsorvadok majd.

„Egy gondolat bánt engemet, ágyban, párnák közt halni meg. Lassan hervadni el, mint a virág… Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál… Ne ily halált adj, Istenem!”

Az ember gyors halált kíván, pedig ennek a lassú haldoklásnak, a szenvedésnek is biztosan megvan az oka. Sokszor talán nem is a haldokló ember szemszögéből. Lehet, hogy pont azoknak kell ezt megélni, akik őt ápolják, gondozzák, nekik van ebből tanulnivalójuk.

Amit nagyon fontosnak tartok, az a megbocsájtás. Még ha valakivel haragban is van az ember élete során, akkor is meg kellene neki bocsájtania a valós és vélt sérelmekért, a haldokló miatt is, és saját maga miatt is. Erre láttam jó és rossz példát egyaránt: volt férjem meg tudott bocsájtani az apjának, apukám nem tudott az anyósának.

Ha meghalok, semmiképp sem szeretnék koporsót, sírt, temetőben. Egyáltalán nem járok temetőbe, szerintem nem ott vannak a halottak. Nem szeretném, ha engem a gyerekeim, unokáim egy kőtömbhöz kötnének. A halálom után tegyék azt, ami a legegyszerűbb és legolcsóbb. Hamvasszanak el, aztán szórjanak szét, mondjuk a kertbe vagy a Dunába. Nekem akkor már amúgy is teljesen mindegy, cselekedjenek majd úgy, ahogyan azt ők a legjobbnak gondolják.

Halottak Napja, ez számomra nem sokat jelent. Nem hiszek az emléknapokban. Ha van halottam, akkor ne csak egy kijelölt napon emlékezzek rá. Sokan csak megjárják a szokásos temető-kört, rohannak egyikből ki, másikba be, letudják, mert ez a hagyomány, de mélység nincs mögötte. Megveszik a virágot, a koszorút, mécsest gyújtanak, aztán mennek is tovább.

Az ősiségben november elseje azt jelentette, hogy ekkor nyílt meg a kapu az alsó világ felé. Ennek mai eltorzult változata a Halloween, amit szintén nem tartok.

Mit csinálok ilyenkor? Nincs más, csak csend és nyugalom. Külön emiatt nem gyújtok mécsest, az őszi-téli időszakban ez eleve alapkellék. Emlékezésképpen elő szoktuk venni a régi fotóalbumokat, és megnézegetjük ősanyáikat, ősapáikat, mesélem a régi történeteket, nevetünk is. Nekem ehhez már nem köthető szomorúság.

Pedig sokáig nem voltam megbékélve az elmúlással. A három „istenség” vagy energia közül dühös voltam Sivára, aki csak pusztít, rombol, lebont, véget vet mindennek, ami szép és jó. Nehéz volt számomra megbarátkozni az elengedéssel.

A természetben élve kezdtem el megérteni, és szép lassan elfogadni ezt a folyamatot. Meghaltak kutyáink, elpusztultak macskáink, eltemettünk kismadarakat. Őket látva valahogy olyan egyszerűnek tűnt ez az egész. Volt - nincs, egy pillanat műve az egész.

Ez az egész egy körforgás, és ahhoz, hogy új szülessen, meg kell halnia a réginek. Jelen pillanatban is emberek halnak meg, de emberek születnek is, és ez pontosan így van jól.

Sokáig utáltam az őszt, pláne a novembert. Mindig azt kívántam, legyen újra nyár, ahelyett, hogy megbékéltem volna azzal, ami van. Mostanában egyik kedvenc mondásom: Örülj, ha esik az eső, mert ha nem örülsz, akkor is esik.

Aztán azt kívántam, legyen akkor rögtön tél. Most már tudom, hogy a változás nem megy szempillantás alatt, szükségesek az átmenetek. Végül is jó, hogy nem hirtelen történik meg a váltás, hanem hosszabb a folyamat. Milyen lenne már, ha a meleg nyár után egyik napról a másikra jönne a hideg tél? Jó így, hogy szép lassan elszínesednek, majd lehullanak a levelek, lehűl a levegő, rövidülnek a nappalok, hosszabbodnak az éjszakák.

Így fokozatosan megtanulunk elengedni. Elengedni mindent: szerelmet, házat, munkahelyet, barátot.

Amilyen könnyű volt elengedni Érdet vagy Kállót, olyan nehezemre esett búcsút venni Máriahalomtól vagy a Balaton-felvidéktől. Megválni a Biofalu pirostéglás házától vagy a faháztól a Hajnalka utcában. Az ember ilyenkor talán azt siratja, hogy a sok energia, idő, munka, amit beleteszünk egy házba vagy egy kapcsolatba, az egyik pillanatról a másikra elillan. Pedig az ember a „haldoklást” itt is érzi a szíve mélyén, a tudatalattijával tudja, hogy vége, csak nincs ereje bevallani, kimondani.

Így van ez a párkapcsolatokban is. Csak szerintem embertől függ a gyász-folyamat. E téren nők és férfiak között is vélek felfedezni különbséget. Van az a jól ismert mém: a szakítás napján a nő bőg – egy hónap múlva önfeledten bulizik; a férfi a szakítás után vidám – egy hónap múlva depresszióban fetreng. Ennek oka talán az, hogy mire a nő kimondja, hogy vége, addigra már belül rég megtörtént a gyász-folyamat, a feldolgozás.

48 éves vagyok. Megtanultam elengedni. Tárgyakat, helyeket, embereket. Megbékélni, belenyugodni, elfogadni.

A lányaim végre úgy döntöttek, hogy lemennek a Bakonyba az apjukhoz pár napra (utoljára nyáron Kincső volt nála két hetet, Tündér egyet, Csillag semennyit). Ezt a négy napos hosszú hétvégét a női körön kívül tehát egyedül töltöttem. Nem mentem sehová (csak futni), nem találkoztam senkivel (csak telefonon beszélgettem barátokkal). Az elején kitakarítottam és rendet raktam, és végig megmaradt a tisztaság és a rend. A mozgáshoz hallgattam hangosan pörgős zenéket, de a csend volt a leghangsúlyosabb. Volt torna és szépségápolás, sütés-főzés és filmnézés. De főleg: írás, írás, írás.

Ákos idézettel kezdtem, Kowával fejezem be:

„…ha ma lenne a napod
Hogy el kellene menni
Békével mondanád e
Hogy ez szép volt, ez ennyi?”

Én, azt hiszem, igen!

 

2022. november

(A babás fotókat Dávid Barbara készítette. Az utolsó négy fénykép Paulinyi Zoltán oldaláról való.)