Csúcson túl

 

„Nincs megállás, csak félidő van,
Van még ebből egy második kör…”

Majka – A csúcson túl

Nem hazudok magamnak, tudom, hogy már csak másfél évem van az ötvenig, és nemsokára fél évszázados leszek. Nem vagyok vak, látom a ráncokat, a kevésbé feszes bőrt, az ősz hajszálakat. Azaz: a csúcson túl vagyok. De hol volt a csúcs?

Az eszemmel tudom, hogy ez már a B-oldal, a szívemmel mégsem érzem úgy, hogy a csúcson túl vagyok. Sőt: ahogy telnek az évek, minden időszakot, kort egyre inkább úgy élek meg, hogy az a csúcs, ahol épp tartok.

Nemrég láttam egy vicces mémet, ahová valami ilyesmi volt írva: „Nemcsak az órát, de az éveket is vissza szeretném tekerni.” Én ugyan nem! Minek?

Nyilván jó lenne az akkori kockahasamat látni a tükörben, mert visszagondolva szuper alakom volt fiatalként (ellenben önbizalmam nulla). Örömmel vennék a mostaninál jóval kevesebb ráncot is, de… Vajon jó lenne ugyanahhoz a szakaszhoz lelkileg is visszatérni? Én nem akarok többé az lenni, aki régen voltam. Az akarok lenni, aki most vagyok!

Azért valamiféle változás elindult bennem a mélyben, aminek a felszínen is egyre több jele látszódik. Történt nálam egyfajta stílusváltás, ami kevesebb hippis cuccot, több vagány szettet jelent.

Megmaradtak az élénk színek, de ezek mellé újra bejött a régi kedvenc, a fekete, hozzá a fehér és a szürke, meg olyan letisztultabb színek, mint a vajszín vagy a mályva. Vannak minták is, de kevesebb. Megmaradtak a hosszú szoknyák, de többször viselek rövidet is.  A bő gatyáim mellé hordok szűkebb farmereket is.

Az ikonikus bőrdzseki indította el a külső változást, aztán vettem egy fekete bakancsot, amilyenem kb. 30 éve volt utoljára, majd egy fekete hosszúszárú csizmát is.

Búcsút mondtam a régi drappos dzsekimnek, amit évekkel ezelőtt a lányomtól örököltem, és vettem a turiban egy klassz bordó szövetkabátot. Igazán nőiesnek érzem magam így. Persze ha bejön a hó, a jég, az igazi hideg börzsönyi tél, visszatérek a régi jó bundás eszkimó-kabátomhoz és a bélelt indiános mokaszinomhoz.

Az elmúlt időszakban egyfajta természetességet éltem meg. Nem festtettem a hajam, hagytam nőni, és alig sminkeltem. Most (vissza)váltottam. 5 hónap után ismét befesttettem a hajam az eredeti (nagyon sötétbarna) színére, és 3 hónap után levágattam. Szeretem ezt a felnyírt, tépett fazont. Hosszú kihagyás után újra ellátogattam a kozmetikushoz, aki az arcbőrömet és a szemöldökömet is rendbe rakta.

Ennek az egész folyamatnak a végeredménye, egyfajta megkoronázása lett most egy fénykép-sorozat (aki régóta olvas, emlékezhet rá, hogy utoljára pontosan 8 éve történt ilyen), profi sminkessel és fotóssal.

Ha egy nő külsejét megdicsérik, illik úgy reagálni, hogy „Á, nem is!”, vagy gyorsan hozzátenni valami negatívumot („Hát igen, most egész jó lett a melír, viszont híztam pár kilót.”), egyszóval valamivel hárítani a dicséretet. Aki ezt elismeri, azt beképzeltnek, önteltnek szokás nevezni. Pedig ez egyszerűen kellő önbizalom és egészséges önértékelés kérdése. Szerintem ha egy nő dicséretet kap, elég érte annyit mondani: „Köszönöm!”.

Nem mondom, hogy nekem nem esik jól, hogy (nagyjából) fiatalos vagyok, (viszonylag) helyes, és (egész) jó az alakom. De ez csak a külső. Nekem ennél jóval fontosabb az életérzés. Hogy belülről legyen fiatal(os). Persze hiába kapom meg, hogy „Tanárnő, maga annyira fiatalos!” Nincsenek illúzióim; tudom, hogy a „fiatalos” és a „fiatal” nagyon nem ugyanazt jelenti.

Nyilván nem vagyok olyan, mint kamaszkoromban. Isten óvjon is mindenkit attól az önbizalom-hiányos, hisztis, depressziós, féltékeny, összességében szörnyű kiscsajtól! Szerencsére sok mindenben változtam azóta, érzéseim szerint pozitív irányba.

Oximoron: Tudom, hogy rengeteget fejlődtem életem 30 felnőtt éve során, mégis úgy érzem, a lelkem mélyén ugyanaz az ember vagyok, mint rég. Habár értelmes, felelősségteljes felnőtté érettem az elmúlt évtizedek során, azért a lelkem mélyén nagyon is fiatalosnak, sőt, ahogy telik az idő, egyre inkább annak érzem magamat.

Hallgatom a 80-as, 90-es évek zenéit, meg a hozzájuk kapcsolódó maiakat – visszavisznek a múltba, de ez nem puszta nosztalgia, hogy de jó volt akkor, és hogy a „90-es években mindenki táncolt”. Inkább úgy: De jó volt akkor, és most még sokkal jobb!

Már írtam hasonlókról korábban, a „B-oldal” című bejegyzésemben. Tök jó ez a B-oldal, tök jó a „csúcson túl” lenni. Ez a középkorú lét egyáltalán nem gáz, sőt! Ez az igazi „leszarom-korszak”, amikor összességében nem kell megfelelni senkinek, csak magamnak. Egyik kedvenc mémem: „Akik úgy élték le az életüket, hogy ’mit szól majd a falu népe’, végül mit szóltak?”

Némileg függetlenedik ilyenkor az ember a klasszikus szerepektől, bár nyilván ez nem jelent totális káoszt. Továbbra is anya, tanár, háziasszony vagyok, de egyre inkább önálló, szabad nő.

Amikor egyre fontosabbá válik az én-idő, és egyre másodlagosabbá mások véleménye. Persze nem tojom le az embereket, de többnyire úgy élem az életemet, ahogyan az nekem tetszik. Mindenféle szégyenérzet, bűntudat vagy lelkifurdalás nélkül. A cél: tárgyak helyett élményeket gyűjteni, és valódi tartalommal megtölteni az életet.

Ez az írás, mivel ez itt a „Réka útja” természetesen rólam (is) szólt, de a hozzám hasonló középkorú nőről, nőnek is. Ha inspiráltalak vele, annak nagyon örülök!

 

„…Míg mások áztak, én felnőttem
…A fejembe vettem, most itt vagyok
És évek óta nem enyhül a tempó
A csúcson túl, ez a rögeszmém…”

Majka – A csúcson túl

2022. november