2024. február 29., csütörtök

Életjel - Február

Mivel elég sokan írtatok nekem, kérdeztétek, mi van velem, elhatároztam, hogy bár szünetet ígértem, azért mégis minden hónap végén adok némi életjelet, és csak úgy zanzásítva megírom, mik történtek velem, hol tart épp az életem.

A február nagyon kemény volt számomra, mélyrepülésekkel és magaslatokkal. De először nézzük a világi dolgokat, csak azután a lelkem állapotát.

Beköszöntött a tavaszias idő, néha pulcsiban is lehet lenni a kertben. Már tudtam kintre teregetni a ruhákat. Tegnap is, szerdán is pólóban napoztunk a kertben, és a teraszon ebédeltünk. Néha eső esik, de sokszor süt a nap, lágy szellő fúj, és viszonylag kellemes a hőmérséklet.

Február második fele végig ilyen enyhe volt, ezért a természet hamar elkezdett ébredezni. Hangosan csivitelnek a madarak, főleg feketerigók és cinkék röpködnek errefelé, de sokszor látok szajkót és harkályt is.

A kertben előbújt a nárcisz, a jácint és a tulipán zöldje. Bimbózik a ringló, a cseresznyefa, megjelentek a rózsán a friss hajtások. 

Nyílik a hóvirág, az ibolya, a százszorszép, virágzik a kankalin, a faluban az aranyeső is.

Végre lehet szép ágakkal díszíteni a házat. 

Bár most az asztal legfőbb éke az az orchidea, amit Valentin napra kaptam. Mindig nagy örömmel nézek rá...

A fapakolásban Dávid (és kicsit Levi) volt segítségemre. Az összes tavalyi tűzifa eltűnt a kertből, és a sufniban felstócolva várja a következő fűtésszezont.

Mindeközben nagy rendet tettem a kertben; indákat metszettem, gallyakat gereblyéztem, összeszedtem a sok letört faágat.

Végleg eldöntöttem, hogy mivel a képzés miatt ilyen sűrűek a hétvégéim, és nem fogok tudni sok időt szánni a kertre, ezért idén parlagon hagyom a nagy veteményest. A kis ágyásokba viszont holnap beszerzem a magokat, és hétvégén el is vetjük a korai zöldségeket.

A képzésen több tárgyból írtunk dolgozatot: beszerzés és értékesítés, reklám és vásárlásösztönzés, ügyfélkapcsolatok, munkavállalói ismeretek és idegen nyelv, üzleti kalkuláció és költséggazdálkodás, turizmus marketing és protokoll tárgyakból sorakozik a Krétámban a sok ötös.

Múltkor például egy komplett egyhetes toszkánai utazást kellett megterveznünk, ami nagyon kedvemre való feladat volt, hiszen épp ide tervezek utazni a nyáron.

Az Idegenvezetők Napja alkalmából jelentkeztünk egy szombati „Budavári Naplemente” fedőnevű sétára, ami szerintem elég ellentmondásosra sikeredett. Szuper csapat jött a képzésről, hatan a csoportból, szép látnivalókat láttunk, sok információval gazdagodtunk. 

Olyan helyeken jártunk a várban, ahol még korábban sosem, és a naplementét is sikerült elcsípnünk. Ám a néni szerintem nem volt a helyzet magaslatán, kissé tétovának tűnt, nekem nem minden szempontból tetszett, ahogy vezette a túrát.

Másnap az egész csoporttal buszos budapesti városnézésen jártunk, ahol viszont Judit tanárnőnk hozta a szokásos szuper formáját: érdekesen, határozottan, viccesen, a figyelmet végig fenntartva mesélt nekünk a fővárosról.

A nyelvtanulást rendületlenül csinálom, több mint 150 napja duolingo-zom. Minden nap orosz, kb. minden 2. nap olasz. Oroszból most tartok ott, hogy tele a fejem szavakkal meg nyelvtani tudással, de a rendszer még nem egészen állt össze, ezért épp a „totál lehetetlennek tűnik a nyelvvizsga” szakasznál járok.

Ismét megrendezték Nógrádon a pingpong-bajnokságot, ahol a tavalyi ezüstérem után most aranyat szereztem. 

Az összes nő között első helyezést értem el, így megkaptam életem első kupáját.

Sajnos futni továbbra sem lehet ezeken a szar almáskerti utakon, minden csupa sár és pocsolya, de azért a tornáimat nagyjából rendszeresen csinálom, bár nagyobb hangsúlyt fektetek a pihenésre is. 

Mától belefogok egy kicsit erőteljesebb edzésbe, a böjti időszak egyfajta még tudatosabb életmódról fog szólni.

A faluközösséget némileg megosztja, másfelől összekovácsolja egy olyan projekt, ami sokaknak, köztük nekem sem tetszik. Aláírásgyűjtésbe fogtunk hát néhányan, nagyon jó eredménnyel.
Barátnőmmel együtt mi is az önkéntesek között voltunk, és nemcsak sok aláírást szereztünk, de ezáltal kicsit aktívabb közösségi életet is élünk.

Megrendezték a Hesz-ben a farsangot, ahol a hagyományoknak megfelelően a nyolcadikosok keringőztek. 

A legkisebb lányom is táncolt, csodaszép ruhában; frizuráját és sminkjét a legnagyobb nővére csinálta.
Megnézte őt az összes testvére és a nagymamája is; az össztáncban a bátyjával és a történelem-testnevelés tanárával keringőzött.

Jó volt találkozni cuki volt tanítványaimmal, akik ölelésekkel köszöntöttek, és kérdezgették, nem megyek-e vissza a suliba tanítani. (Nem!)

Másnap megünnepeltük Kincső 14. és Ottó 97. születésnapját Budapesten. Szerencsére itt is össze tudott gyűlni a nagycsalád. 

Sajnos ez volt az utolsó alkalom, hogy anyukám férjét, a gyerekeim pót-nagypapáját, Ottót láthattuk, mert egy héttel később meghalt. (Lásd. édesanyám előző írását.)

Márciusban vár ránk egy szóbeli felvételi Abán (most hétfőn), valamint tripla szülinap (a hónap végén lesz megünnepelve Nógrádon). Anyukám és a két szülinapos gyerekem már jó előre megkapta az ajándékát: egy áprilisi utat Szardíniára! 

A család összedobta a repülőjegyet és a szállást, ráadásul, ami a legjobb az egészben, hogy ez egy „Nagymami – Öt unoka” utazás lesz, amire soha korábban nem volt példa. A három „kicsi” be van sózva, most fognak életükben először repülőn ülni. Anyukám persze sírt a meghatottságtól, azóta fejből tudja Szardínia földrajzát, történelmét, nevezetességeit, és alig várja, hogy ezeket élőben is láthassa.

Most egy ideje Anya-Lánya program van nálunk, ugyanis Anyukám végre ki tudott jönni Nógrádra. Párja betegsége miatt utoljára júniusban, azaz, leírni is szörnyű, 9 hónapja járt itt a nálunk.

Most pihen kint és bent, sétáltunk egy nagyot a faluban, azt főzöm-sütöm neki, amit kér, együtt eszünk, ismerkedik a barátaimmal, jókat beszélgetünk. Végre jól alszik, kikapcsolódik és feltöltődik.

Az érzelmek pedig… Nos, erről nem is tudom, mit és hogyan tudok illetve kellene írnom. Sok folyamat zajlott ebben a hónapban és továbbra is zajlik. Sok volt a hullámhegy és a hullámvölgy, mostanra némileg szelídült az intenzitás. A korábbi totális borúlátás után talán most kicsit optimistábban látom a jövőt. Pláne, hogy elhatároztam, nem igazán akarok a jövővel foglalkozni, ehelyett inkább a jelent szeretném a maga teljességében megélni.

Ugye az utóbbi időben több segítő módszert is kipróbáltam, konzultáltam pszichológussal és coach-csal, és kipróbáltam az ultrarövid terápiát is. A beszélgetések során sikerült egész jól tisztáznom a múltamat, a származási családom mintáit és a párkapcsolataim sémáit.

Most inkább barátok és barátnők segítenek, a velük való beszélgetések gyógyító hatásúak. Ezúton is köszönöm a támogatást: Kriszta, Barbi, Rita és Zsolt! Plusz olyan módszereket építettem be a mindennapi rutinomba, amivel saját magamat segíthetem, pl. meditáció, relaxáció.

Krisztától ráadásul access bars kezelést kaptam, ami nagyon megnyugtató, ellazító volt, és utána hosszú napok, sőt, hetek álmatlansága után végre sikerült rendesen kialudnom magamat. Barbitól pedig cellulit masszázst (comb és fenék, száraz kefe, koffeines krémes gyúrás, olajos csúszó-köpölyözés), ezzel fellazultak a kötőszöveteim, és beindult a méregtelenítés.

Nagyjából látom, hogy nekem min kell most dolgoznom, például a folyamatosan pörgő énemet kicsit lehiggasztani, a gyorsaságomat némileg lelassítani, a türelmet, elfogadást, empátiát sokkal magasabb fokon gyakorolni A bennem tomboló sárkány-energiákat átalakítani (lásd. aikido), az erőket igába fogni. Az erőknek nem ellenállni, semmit sem erőltetni, sürgetni. Ez zajlik most ezerrel.

És még valami: rájöttem, hogy eddig nagyon rosszul „szerettem”. Nem volt meg a belső stabilitásom, ezért kapaszkodtam másokba, a függőségi szinten is akár. Nem volt önbizalmam, hiányzott a fix pont, ezért magam helyett kívül kerestem a biztonságot.

A legfőbb irány talán most adni, nemcsak kapni, semmit sem elvárni, ami jön, annak örülni. A legfontosabb cél pedig: a feltétlen nélküli szeretet!

2024. február

2024. február 22., csütörtök

Elment Ottó

Tudom, azt mondtam, hogy nem lesz poszt nyárig, de édesanyám megkért rá, hogy tegyem fel ide a blogra az írását, amely sajnos szomorú apropóból készült. Kérésére nem raktam fel hozzá fényképeket.

 

Ez egy nagyon személyes beszámoló arról, hogy kísértem el utolsó útjára a férjemet


Úgy érzem, ki kell írni magamból.

Elment Ottó, örökre, elaludt. 97. születésnapja előtt két nappal.

91 éves korában még szervezett úttal Londonban voltunk, bírta az iramot a csoporttal. Ezután kezdődött el a hanyatlás. Szép lassan, fokozatosan épült le.

Tevékeny, mindig izgő-mozgó ember volt. Régebben mindig mentünk valahova, színház, opera, ebéd, vacsora, cukrászda, barátok, utazás. 23 év van köztünk, de sokszor jobban bírta, mint én. Mondtam is neki, nem baj, ha egy estét itthon töltünk néha.

Dolgozott, szervezett, műsorokat állított össze, hangfelvételeket hallgatott. Bocsánat, azt mondta, ő csak akkor dolgozott, mikor rövid ideig osztályvezető volt, a többi szórakozás. Szerencsés ember volt, mondogatta: A munkája a hobbija.

Elegáns volt, mindig jól-öltözött. Társaságban sztorizott, vicceket mesélt. Biztatták a barátok, írja le a történeteket, de nem állt kötélnek, mondván, úgysem érdekel senkit.

Szinte soha nem volt beteg, nem emlékszem, hogy valamikor lázas lett volna, vagy köhögés, megfázás gyötörte volna.

És látni, ahogy leépül az, akit szeretünk! Szellemileg, fizikailag. Lassan, fokozatosan. Ki dönti el, min múlik, hogy valaki évekig húzza, más meg egyszer csak leesik a székről, minden előzmény nélkül, sokkolva a családot?

Először csak feledékenység, aztán mindent sokszor elmondani, és újra, és újra, türelemmel, néha türelmetlenséggel, amit persze utána megbánok, lelkiismeret-furdalásom van. Mindig mindent ő intézett, nem is nagyon tudtam, mit, hogyan, azután fokozatosan át kellett vennem, már nem értett semmit, nem tudott hivatalos telefonokat intézni, tárgyalni. Nekem kellett mindenben döntenem, átszervezni az életünket.

Aztán a mozgás sem ment már úgy, mint rég. Egyszer az úttesten esett el, nem bírta a lába. Kedves fiatalok segítettek, kísérték egészen hazáig. Nagyon megijedtem. Aztán az esések a lakásban. Egy alkalommal úgy beütötte a fejét, hogy vérzett. Beragasztottam, de később sem állt el, jött a mentő, összevarrták a kobakját. Vettem egy rolátort, gondoltam, azzal sétálhatunk néha. Nem tudta, nem akarta használni. Végül a tolószék! El tudjátok képzelni egy ilyen embernek? Mit jelenthet ez lelkileg?

Fulladás, köhögés, láb-dagadás, vizesedés, kórház, katéter. Másnap saját kérésre haza kellett hoznom, borzasztóan kiborult. Újabb trauma.

Néha kifakadt, legszívesebben véget vetett volna az életének, máskor némán tűrt. Az idegei teljesen kikészültek, gyógyszert szedett, az sem sokat segített.

Csak én kellettem, belém kapaszkodott, én tartottam benne a lelket. Ha elmentem vásárolni, rohantam haza, ne legyen egyedül. Később gondozó jött hozzá, amikor el kellett mennem, vagy vásárolt helyettem. De akkor rám telefonált sokszor, hol vagyok, mikor jövök már? Ha egyedül hagytam, azért izgultam, hogy bírja, ha volt vele a gondozó, az sem sokat segített. Senkinek sem kívánom.

Sokan biztattak, adjam be idős-otthonba. Párat megnéztem, inkább elfekvők voltak, el nem tudtam képzelni, hogy ilyen helyen élje le a hátralévő életét. És otthon akart meghalni!

Tiszta pillanatokban próbáltam felidézni a sok szép emléket, utazásainkat, milyen szép volt. „De csak VOLT”, mondogatta. Hiába érveltem, sokaknak a negyede sem jutott, nem segített.

Az utolsó hónapok, amikor már csak a nappali és az ágy között tudott mozogni járókerettel, segítséggel. Majd végül úgy sem, maradt pár napig az ágyban fekvés. Nem fájt semmi, csak nagyon gyenge volt. Már nem nagyon kívánt senkit, csak én legyek mellette.

Szombaton még összejött a család, legfiatalabb unokám is februári, mindig együtt köszöntöttük őket. Még örült az ajándékoknak, valamennyire felfogta, miket kapott. Párszor mondogatta: „Sok szép helyen jártunk”. Csütörtökön már nem tudott felkelni. Alig evett, ivott. Nem emberhez méltó élet volt már, csak vegetálás. És nem tudok segíteni rajta!

Én azt akartam, amit ő, itthon jöjjön a vég, fogjam a kezét. Sokan csodálkoztak, a háziorvos is megkérdezte, ha akarom, beutalta volna. NEM!

Fogalmam sem volt, hogyan megy el végül, hogy fogom bírni, átélni? Még megrendeltem egy kórházi ágyat, ígérték, hétfőn délelőtt hozzák. Hétfőn délután katétercsere, mentőt kértem hozzá. Szombaton már alig kommunikált, ha etettem, nem rám nézett, hanem az ablak felé, nem itt járt már. Tudtam, nem sok van hátra.

Vasárnap nem reagált már semmire, próbáltam itatni, nem nyitotta a száját. Nyomkodtam a flakont, hogy pár korty menjen a szívószálból, ezt kénytelen volt nyelni. Pici fagyit adtam, a hideg talán jólesik, reméltem.  Zihálva vette a levegőt, szinte mozdulatlanul feküdt. Törölgetem az izzadt homlokát.

Este lefeküdtem mellé, nagyon hideg volt a keze, de zihált erősen. Fogtam, melengettem. Próbáltam aludni, persze nem ment. És akkor feltűnt, hogy csend van, nincs zihálás. Néztem a pulzust semmi, nem emelkedett a mellkas. A szája kicsit nyitva, félig a szeme is. 11 óra volt.

Írtam a lányomnak, de már nem volt a Messenger-en. Felhívtam a fiamat Kanadában, azonnal hívjam a mentőket! A telefonnál a kedves hang megnyugtatott, már el is indultak, próbáljam a mellkasát nyomogatni. Csont és bőr volt, féltem, eltöröm a bordáját. És tudtam, nem segít már semmi sem.

A mentősök megerősítették. Küldték az ügyelet, ők is, majd a szállítókat. Közben megöleltem, megpusziltam sokszor, elbúcsúztam tőle. Nem volt egyáltalán kellemetlen érzésem, mint ahogy gondoltam, hogy halott. Éjjel 2 órakor vitték el.

És úgy lett, ahogy akarta, itthon, és fogtam a kezét. Egyszer azt mondta, 97 éves koráig akar élni. 28 évet éltünk együtt.

2024. február

2024. február 8., csütörtök

Belehalok...

Ez egy nagyon rendhagyó bejegyzés lesz több szempontból is. Legelőször is: tudatosan nem rakok fel hozzá semmilyen fényképet. Emlékeim szerint ilyen egyetlenegyszer fordult elő, amikor meghalt a kisbabám. Most is meghalt valami bennem, és én most tényleg úgy érzem, hogy ebből nem fogok tudni ép ésszel kilábalni.

Nagyon személyes lesz az egész, nagyon-nagyon. Végül is eddig is személyes dolgokról írtam mindig, hiszen ez a Réka útja, és minden megtudhattatok rólam, az életemről; épp mit tanulok a gyerekekkel, hol élek, hogyan élek, hogyan rendezem be a házat, milyen koncertre megyek, mit ültetek a kertbe és merre látok világot.

Ez tehát egyfajta internetes napló, mégis más, mint egy igazi napló, hiszen arról, hogy a mélyben igazán mik zajlanak, néhány, hozzám közel álló emberen kívül nem tudott senki. Sőt, a legbensőmről csakis én tudtam, és ez talán így is van jól. Ti olvashattatok eseményekről, de igazán komoly érzésekről nem, főleg mostanában nem.

Az utóbbi időben egy témát tudatosan hanyagoltam a blogon, és ez a párkapcsolat, a szerelem. Ez a bejegyzés abból a szempontból is rendhagyó, hogy most ez a témája. Úgy, hogy semmiről sem írok, mégis mindenről.

Reménytelennek tűnő várakozás, nem várt fordulatok, félreértések, gonosz gondolatok, volt is, van itt most minden. Mostanában már kezdtem azt hinni, a Nagy Ő nem is létezik; mikor pedig tudatosodott bennem, hogy van, hogy Ő az, akkor meg összetört minden.

Ez itt a „Réka útja”. Réka útja mindig nagyon kacskaringós volt és küzdelmes, akadályokkal és nem várt meglepetésekkel tarkítva. Sosem tudtam, utam során mi vár rám a következő kanyarban. Ez az út, amin most járok, két totálisan ellentétes irányba vezethet. Vagy a Paradicsomba, vagy a szakadékba.

A facebook azt kérdezi, hogy mi jár a fejemben. Ez jár benne, Ő jár benne éjjel és nappal, folyamatosan kattog itt belül ez az egész, és úgy érzem, tényleg belehalok.

A facebook azt kérdezi, milyen a hangulatom. Azok a szavak, hogy „borzalmas, szörnyű, katasztrofális”, nem képesek tökéletesen leírni a jelenlegi lelkiállapotomat.

Az agyam szétrobban, a szememből ömlik a könny, a torkomban gombóc, a szívem zakatol és a hasam egy merő görcs. Így vagyok most testi szinten, a lelkit meg egyszerűen képtelen vagyok jellemezni.

Kérlek, ne írjátok, hogy sajnáljátok, mert én is sajnálom. És teljesen megbénultam, tehetetlennek érzem magam. Ne kérdezzétek, hogy vagyok, mert szarul vagyok. Ne kérdezzétek, miben segíthettek, mert ebben a helyzetben nem segíthet senki. Ezt nekem, neki, nekünk kell megoldanunk. Sőt, egyáltalán ne is írjatok semmilyen kommentet most kivételesen, erre kérlek titeket.

Ha valaki megkérdez engem, mi a két legrosszabb tulajdonságom, azt mondom neki, hogy türelmetlen és naiv vagyok. Most pont hogy a türelmet kell gyakorolnom és tökélyre fejlesztenem, és várnom Rá úgy, hogy azt sem tudom, mi lesz a vége. De megéri, azt biztosan tudom. 

Ráadásul naiv vagyok, reménykedő és bizakodó természet, a szívem mélyén mindig hiszek abban, hogy a dolgok jóra fordulnak. Másképp a sok szarból képtelen is lettem volna kilábalni. Most pedig egyik pillanatban ott pislákol az alagút végén egy halvány fénysugár, a másikban meg teljes a reménytelenség.

Tudom, a nagy bölcs azt mondta, az a rossz hír, hogy semmi sem tart örökké, és az a jó hír, hogy semmi sem tart örökké. Szomorkodjunk, mert elmúlik, és örvendjünk, mert elmúlik. És ha én azt akarom, hogy csak ez a pocsék érzés múljon el, ha azt akarom, hogy ez a szenvedés ne tartson örökké? És ha én azt akarom, hogy Vele sose múljon el és mindig együtt legyünk?

Most kb. öt hónapig nem fogok felrakni egyetlen blogbejegyzést sem. A legközelebbi a születésnapomon (születésnapunkon) fog megjelenni. Vagy egy nagyon boldog vagy egy teljesen összetört Réka fog akkor jelentkezni.

„Nem látom tisztán a holnapot, Lehet, hogy ebbe én ma még belehalok…”

„Nézd meg, hogy mit adott most az Isten. Mert semmim sincsen. Összedőlt minden. Megszűnt, amiben hittem!

„Szólj rám, ha egyszer véletlen, Összefutnánk egy másik életben.

(Majka: Belehalok)

Én ebben az életben szeretném. Július 1. Onnantól fogva örökké…


2024. február

Brazil szappanopera 123. évad 456. rész

Ez most egy nagyon nem megszokott stílusú és hangvételű Réka-bejegyzés lesz. Öveket bekapcsolni, felkészülni és start!

Te, aki leülsz a kanapéra, hogy bekapcsold a tévét és kikapcsold az agyadat, hozzád szólok most. Te, akinek a férje már kopaszodik és sörhasat eresztett, aki atlétatrikóban üvöltve nézi a Fradi-meccset, te, aki körül ordít egy-két-három gyerek, aki túléled a geci főnöködet, a kollégádat, aki lefelé tapos, felfelé nyal, a rosszindulatú szomszédodat, túléled a sorban állást, a dugókat, a hivatalokat, a tülekedést, napról napra túléled az egész életed.

Bekapcsolsz egy brazil szappanoperát, hogy bekapcsolódj. Másnak az életébe, amiben bármi megtörténhet. Bekapcsolod a műsort, mert rohadtul tudsz azonosulni a sanyarú sorsú főhősnővel. Amikor feltűnik a színen a bájos Rosalinda és a sármos Fernando, te az első perctől érzed, hogy egymásnak teremtette őket az ég.

Mindeközben kikapcsolsz, hogy elfeledkezz végre a férjedről, a gyerekeidről, a főnökről, szomszédról, a komplett emberiségről, az egész világról, és elhidd pár percre, hogy neki, még Rosalindának is járhat a boldogság, neki is összejöhet az élet.

Rosalinda persze fülig szerelmes lesz, Fernando szíve is lángol, de ő Esmeraldával van együtt. Bonyolult helyzet. Nyilván, hiszen a producerek sok évadra terveznek. Szóval semmi sem olyan egyszerű, semmint gondolná az ember. Pedig amúgy minden pofonegyszerű, csak összekuszálódnak a szálak, méghozzá az emberek maguk kuszálják össze.

Ezután már rutinszerűen huppansz le a kanapéra, csipsz, kóla, nézzük, mi a szitu Brazíliában. Azt látod, hogy hosszas várakozás és szenvedés után Rosalinda és Fernando útjai végre különválnak. Rosalinda a jóképű Armando karjában talál vigasztalásra, Fernando meg, hogy tovább bonyolódjon minden, a szépséges Luceliának udvarol.

Ám amikor egy fárasztó nap után nap megint lerogysz a kanapéra, kibontasz egy újabb csomag csipszet, töltesz magadnak még egy pohár kólát, és bekapcsolod a brazil szappanopera 123. évadjának 456. részét, akkor azt látod, hogy ezek ketten, mi a fasz, a képernyőn szerelmes csókban forrnak össze!

Na, ekkor dühösen kinyomod a tévét, sőt, mérgedben még a falhoz is vágod a távirányítót, szidod a forgatókönyvíró anyját, és azt kiáltod:

- Hát ilyen nincs! – Azt gondolod, az egész egy nagy kamu, az életben ez egyszerűen nem történhet meg.

Azonban 1988 óta tudjuk, Szöul óta tudjuk, Egerszegi óta tudjuk, hogy: „Ilyen nincs, és mégis van”! És az „Oscar” film ikonikus mondata is a fejedben kattoghat: „Tudtam, de nem sejtettem.”

Innentől kezdve senki máson, csakis rajtad áll, hogy annyi nap, hét, hónap és év után továbbra is a kanapén éled az életed, vagy feltápászkodsz végre, összekapod magadat, otthagyod a francba a köcsög férjedet, a hülye főnöködet, és elkezdesz igazán élni.

Te válsz végre a saját életed forgatókönyvírójává, rendezőjévé, és olyan filmet írjál már, basszus, hogy azt aztán kedved is legyen megnézni.

Mert ilyen, ha hiszed, ha nem, mégiscsak nagyon is VAN!

2024. február

(A képek a Duna-gátnál készültek.)