Tánc = Élet

Őszi szünet! Ja, nem… Négynapos hosszú hétvége, aztán iskola. A héten csak három napot tanítottunk, és ez a nagy ősz végi fáradtság idején pont jó is volt így. Megírattam az utolsó nagydolgozatokat, kijavítottam az utolsó projekteket, lezártunk témákat. Jövő héttől csupa új dologba vágunk bele a diákokkal. Novemberben beindulnak a felvételi előkészületei: továbbtanulási szülői értekezlet, jelentkezés a központi írásbelire, nyílt napok a középiskolákban. Nem fogunk unatkozni.

A fotózás színesítette a hetünket. Elkészültek az osztályképek és a tanári csoportkép. Az osztályommal ez az utolsó ilyen (majd tavasszal jön még a tablókép), a kollégákkal remélem, sok hasonló lesz még.

A héten rengeteget mozogtam, ha jól számolom, legalább tíz órát. Háromszor mentem el futni, kétszer jógáztam, háromszor tornáztam, és persze kerékpároztam meg gyalogoltam. Aztán gondoltam, nem elég a mozgásból, kell még egy kis tánc is.

Ha meg már úgyis Budapest, akkor táncház előtt moziba is elmentem. Ősszel ez volt a harmadik olyan esemény, ami 56-tal és/vagy a rendszerváltással kapcsolódott össze. Szeptember végén a továbbképzés Mezőkövesden, októberben az osztályom 23-i műsora, most pedig a Blokád. Amikor valami háromszor megjelenik az ember életében, az olyan erős jel, amivel valamit kezdeni kell. Hogy ezzel mit, azt még nem tudom.

A lényeg, hogy a film tetszett. Benne pont kellő egyensúlyban volt a fiatal (ifj. Vidnyászky Attila) és az idősebb (Seress Zoltán) Antall József élete, azaz 1956 és 1990. Nem vizsgálom, mennyire valósághű a történet, engem mindenesetre megérintett. Egyrészt mert emberileg közelebb hozta hozzánk az akkori közélet szereplőit, másrészt mert sok korabeli eseményről eredeti filmfeltételeket vágtak be.

Sok háttérinformációval lettem gazdagabb, és tagadhatatlan sok párhuzam az akkori kor és a most között. Néha nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek. Érdekes volt a korabeli politikusokat látni, és furcsa, hogy az én fiatalkorom mára tulajdonképpen már történelemmé vált. Ennek apropóján öcsémmel fel is emlegettük, amikor a taxisztrájk idején a lezárt Árpád-hídon bicikliztünk.

A táncház pedig igazi felüdülés volt testnek, léleknek. Ismert hely (Eötvös 10), ismerősnek tűnő arcok, valamint lelkes, a népzenét, a mozgást és a közösséget szerető emberek. Tázló moldvai csángó táncház. Már a tánctanításra odaértem. Három táncot tanultunk, ebből egyet ismertem, egy némileg ismerős volt és egyet most tanultam meg. A szünetben csujjogatókat és Márton-nap kapcsán libás éneket tanultunk.

De a lényeg: a TÁNC! Körtáncok és párostáncok vegyítve. És végre akadt táncpartnerem is. Egy idősebb úr, aki hozzám hasonlóan szintén egyedül érkezett, megkérdezte, leszek-e a párja a párosokban. Igent mondtam és nem bántam meg. Az illető nagyon jól, engem pont ideálisan vezetve táncolt.

Ez kapcsán hazafelé jövet el is kezdtem elmélkedni az élet dolgain. Vezetésről, behódolásról, akarat érvényesítésről. Mert az élet pontosan olyan, akár a tánc. Nem jó teljesen alávetni magunkat a másiknak, de nem jó erőszakkal hatni a másikra sem.

Az ember lát valamilyen mintát gyerekként. Aztán kamaszként, fiatal felnőttként eldönti, hogy ő egészen biztosan nem ezt fogja követni. A tudatalattiban azonban olyan szépen elraktározódnak a beidegződött minták, hogy nagyon nehéz velük ellentétesen cselekedni. Nem mondom, hogy lehetetlenség átformálni ezeket magunkban, mindenesetre nagyon tudatos munka, hosszú idő, és sok belefektetett energia kell hozzá.

Én, sok nőtársamhoz hasonlóan, alapvetően az alárendelődés mintáját hozom. Azt láttam, hogyan kell a másiknak megfelelni, a békesség jegyében tűrni, sokszor akár megalázkodni is. Mint amikor a táncban úgy rángatják az embert, akár egy rongybábut. Akármennyire is nem ezt akartam, mégis olyan pár(oka)t vonzottam be, akikkel pontosan ebbe a szerepbe kerültem én is.

Aztán megtapasztaltam az ellenpólust is, hiszen ugyebár minden tézisre jön egy antitézis. Amikor felismertem, ténylegesen mit nem akarok, átvettem az irányítást, felsőbbrendűként viselkedtem, sokszor bizony erőszakos is voltam. Próbáltam táncolni is így. Amikor éreztem, hogy a táncpartnerem erélytelen, erőtlen, akkor automatikusan magamhoz vettem az irányítást. Természetesen ebből sem sült ki semmi jó, nem lett belőle harmonikus tánc.

Azt hiszem, végre megszületett a szintézis. Amikor mindkét fél erős, teljes egyéniség. Tényleg nem szükséges, hogy bárki felül akarjon kerekedni a másikon, hiszen az élet nem kell, hogy feltétlenül hatalmi harcokból álljon. Megvan az egyenrangúság és a bizalom. Amikor táncolok, vezetnek, de mégsem érzem magamat alárendelt helyzetben. Jó érzés erős, független nőnek lenni, de jó néha belesimulni abba, hogy minden mindegy, elfogadom, bármi is történik, bármerre is visznek. Mint például ma is. Így akarok élni, így élek mostantól fogva már!

Ennek a bejegyzésnek a nagyját tulajdonképpen megírtam fejben, miközben hazafelé utaztam Nógrádra, illetve gyalogoltam Almáskertbe. Csodaszép volt a táj! Pedig az idő hűvös és borongós, virágok már nem nyílnak a réten, az út is sáros. És mégis: ez az egész vidék a szívemnek nagyon kedves. Sárga, barna és bordó levelek, nagyja már a földön, némely még a fákon, bokrokon, a tavon a hattyúk. A távolban a Naszály, a másik oldalon a Börzsöny hegyei.

A gyerekeimmel hullámzóan találkoztam a héten. Kendével gyakorlatilag csak egy ölelés erejéig. Csillaggal csak egy napot, ami alatt sikerült a.) fullra összezörrennünk, b.) meghitten filmet néznünk. Mamma Mia sokadjára, angolul, hogy gyakoroljon a gyermek, ha már érettségizni óhajt belőle. Tündérék az egész hetet kikapták őszi szünetnek, így Kincsőn kívül ő is végig engem boldogított. Valamint velünk volt még Frida, a gyermekeim fogadott (a „mostoha” szó nagyon csúnya) testvére is. 

Tele volt a ház csajokkal, annak minden örömével és nehézségével. Bizony, ilyen hullámzó az élet kamaszokkal. Szeretem az életet, akkor is, ha egyedül vagyok, akkor is, ha a gyerekeimmel. Főleg akkor, ha egyensúlyban vannak a nyugisabb és a mozgalmasabb időszakok.

 

2022. november

(Az éjszakai drón-fotókat Paulinyi Zoltán készítette.)