Sok vagy!

Sok… Ezt a jelzőt ma reggel kaptam meg egy kedves barátnőmtől, arra célozva, kicsit túltoltam a fb-ra felrakott fényképeim mennyiségét. Kinek mi a túlzás, ugyebár. Nekem az utóbbi időben egész jól kialakult egy számomra megfelelő rendszerem a közösségi médiában való jelenlétemet illetően. Havonta teszek fel egy-egy fotó-válogatást és új profilképet. Nagyjából hetente írok egy-egy bejegyzést a blogomra, a „Réka útjá”-ra.

Ma az emberek a gyorsaságot értékelik, nem szeretnek sok időt tölteni semmivel. Tisztában vagyok vele, hogy valakinek sok ezt a 90-100 fotót végignézni, valakinek sok ezt a 2-3 oldalt végigolvasni. Én viszont ilyen vagyok! Nem láthattok tőlem naponta sztorikat, nem mutatom meg napi szinten, mit ettem, milyen ruhát vettem fel, hol jártam, kikkel voltam és mit csináltam. Heti egy írás, havi egy fotó-album. Ennyi.

Számomra ez egyfajta lelki folyamat is. Sőt, tulajdonképpen csakis az. Hétvégente leülök, nyugodtan átgondolom, miket csináltam azon a héten, mik történtek velem, a családommal, az iskolámban, a barátaimmal. Miközben megírom a blog-bejegyzést, átértékelődnek bennem dolgok, leülepednek indulatok, felértékelődnek mondatok, helyzetek. Havonta leülök, átnézem és átválogatom a hónap fényképeit. Ezzel szinte újraélem az élményeket, eltöprengek a mögöttem álló időszaknak a pozitívumaim-negatívumain, levonom belőlük a tanulságokat.

Sok vagy!

De sokszor, de sokaktól megkaptam én már ezt a mondatot! Megértem, hogy az embereknek különböző a temperamentumuk. Aki nyugodt és higgadt, az nem tud mit kezdeni egy ilyen energia-bombával, mint én.

A vérmérséklet egyébként szerintem nem egy fix alap, hanem különböző életkorokban, életszakaszokban változik. Kamaszkoromban rajtam a melankólia hatalmasodott el: sokat szenvedtem, szomorkodtam. Bizonytalan voltam és érzelmeim hullámzottak: hol az egekben jártam, hol mély depresszióban. Fiatal (kolerikus) felnőttként hirtelen haragú voltam és lobbanékony, nagyon türelmetlen és ideges, mindig nekem volt igazan (legalábbis azt hittem), és nem voltam másokkal szemben toleráns.

Mostanra szerintem szelídültem, és inkább szangvinikusnak érzem magamat. Vidám vagyok és optimista, lelkes és kíváncsi. Szeretem az embereket, könnyen alakítok ki kapcsolatokat, és szeretek társaságban lenni. Sokat beszélek, sokat cselekszek. Lelkes vagyok, motivált, és másokat is motiválok, legalábbis erre törekszem. Negatívumaim, hogy hangos vagyok, olykor türelmetlen és indulatos, naiv és alkalmanként felszínes. És néha túl sok!

Újra leírom: én ilyen vagyok! Pörgős, temperamentumos. Bizony, nem is száz, inkább ezer fokon égek. Mindent a maximális erőbedobással csinálok. Nem vagyok képes csak úgy tessék-lássék működni, hanem csakis a lehető legtöbb energiát beletéve.

Ezt többféle módon lehet kezelni. A számomra legkellemesebb persze az, ha elfogadnak olyannak, amilyen vagyok és kész. A legszörnyűbb viszont az, amikor erőnek erejével próbálnak meg visszahúzni, úgy fékeznek, hogy az már fáj. Lenyesegetik a szárnyaimat, belekényszerítenek ketrecekbe. Korábban ezt birkaként tűrtem, hagyva, hogy szinte más személyiséggé alakítsanak. 

Azonban ahogy telik az idő, egyre kevésbé (jelenleg nagyjából semennyire) tudom tolerálni, egyre hamarabb felismerem, mert egyre inkább megismerem magamat, és egyre jobban tudom, mi a jó nekem – és mi az, ami nagyon nem.

A legideálisabb módszer pedig a szelídítés. A kölcsönös és pozitív változás és változtatás, ami lassú és kellemes folyamat. Amikor a másik szeret és elfogad, de tiszta tükörként megmutatja a hibáimat is, és arra ösztönöz, hogy én magam akarjam azokat leküzdeni. Hogy az ő ösztönzésére akarjak még jobb ember lenni.

Sok vagy kevés... Ezek persze legalább annyira relatív szavak, mint hogy kinek mi a szép meg a csúnya. Nekem spec. palacsintából már kettő is sok, valaki meg tízet be tud falni egy ültő helyében. (A világrekord: egy óra alatt 73 palacsinta!) Sok a gyerekem, a 2022-es viszonyokhoz képest mindenképp; 100 évvel ezelőtt ez a szám (5) átlagos lett volna. Sok az ismerősom – de kevés az igazán jó barátom.

Pedig amúgy ha az élet más egyéb területeit nézzük, akkor meg nagyon nem vagyok sok. Kis házban élek, kevés pénzt keresek és költök, keveset eszek. Nem azért, mert direkt diétázom, egyszerűen nem kívánok többet. Amikor egy asztalnál ülök másokkal, akkor biztos, hogy ők kétszer akkora mennyiséget tesznek a tányérjukra, mint én. (És mivel lassan is eszek, ezért mire ők már végeztek is, én még a saját kis adagom felénél se tartok.)

Kedves Olvasók, Követők! Titeket egyáltalán nem megbántva írom: a blogomat elsősorban a magam kedvére hoztam létre, a fb-oldalamat a saját örömömre gazdagítom képekkel. Ha valakinek a fotókban gyönyörködve feldobom a napját, annak persze nagyon örülök. Annak még inkább, ha valakinek hatással is vagyok az életére: az enyémet látva módosít az életmódján, szokásain, hozzáállásán, életfelfogásán, és pozitív irányba változik az élete.

A hetem egyébként főleg a kerttel, természetjárással, gyűjtögetéssel, dekorálással telt. Sok dolgozatot állítottam össze, irattam és javítottam ki, valamint projekt-munkákat olvastam és értékeltem. 

A diákokkal Balassagyarmaton jártunk pályaválasztási kiállításon, Tündérék a Bakonyba kirándultak. 

Tegnap Bettinél a Ráchegyen tartottuk meg az októberi női kört, egy kis kirándulással egybekötve. Ezekkel a fotókkal illusztráltam ezt a bejegyzést.

Most pedig itt a hosszú hétvége, rend és tisztaság, csend és nyugalom. Kint helyett bent: ez az elmélyülés időszaka. A következő bejegyzés erről fog szólni.

2022. október

(A nógrádi légi-felvételt Paulinyi Zoltán készítette.)