Üdv, Február!

Nem tudom megmagyarázni, miért, de most valahogy nagyon vártam a februárt.  (Pedig amúgy nem tartozik a nagy kedvenceim közé.) Az idei január ugyanis végtelen hosszúnak tűnt. Sok volt a sötét, a hideg, a mindenféle természeti csapás. Pénzügyileg is zúzós volt a hónap, ugyebár a karácsonyi költések után az év eleje mindig egyfajta anyagi megszorítás is. Olyannyira odafigyeltem a kiadásokra, hogy a végére sokkal több pénzem maradt, mintsem azt remélni mertem volna.

Januárban nem volt semmilyen családi ünnep, mostantól azonban felpörgünk. Jönnek sorra a szülinapok, februárban, pontosan jövő héten Kincsőé és Ottóé, aztán márciusban a tripla szülinap: Nagymami, Csillag és Kende.

Nagylányom Budapesten belül A-ból B-be költözött át, Nagymami segített neki pakolni, és a fiam költöztette őt. Olyan jó tapasztalni, hogy az alkalmankénti viharok ellenére a testvérek azért alapvetően segítik egymást. A tavaly év végi mélyponton ebből a szempontból is túllendültem, a gyerekekkel mintha jóval jobb lenne a kapcsolatom. A legkisebbel például mostanság éjszakákba nyúlóan beszélgetünk, néha mellettem is alszik, amire rég volt példa.

Ugyebár idén két lányom is végez az iskolájában: egyikük az Atilla Király Gimiben, másikuk meg a Dr. Hesz Mihály Általános Iskolában. Sűrű ez az év mindkettőjüknek. Decemberben volt Csillag szalagavatója, jövő pénteken pedig elérkezik a farsang, ahol Kincső keringőzik. Zajlanak az utolsó próbák, itthon a gyermek a topánkájában mászkál, hogy szokja a kicsit magasabb sarkat, tervezi a frizuráját, a sminkjét.

Aztán jön a tablófotózás, a tanárbúcsúztató, és lassan véget is ér a tanév. Izgalmas lesz a dupla ballagás majdnem egy időben: Abán péntek délután, Nógrádon szombat délelőtt.

De ne szaladjunk előre ennyit az időben, hiszen most a legaktuálisabb dolog úgyis a felvételi. Csillaggal ma fogjuk véglegesen kitalálni, jelentkezik-e egyetemre, és ha igen, hová, milyen szakra, vagy csak „OKJ-s” tanfolyamra. Kincsőnek meg szokásos módon bejelöljük egy első helyre az Atilla Királyt, aztán slussz. Neki már tudjuk is a szóbelijét: március első hétfőjén megyünk el vele bemutatkozni Abára, bár a testévei révén és korábbi személyes jelenléte okán már úgyis ismerik őt a tanárok. Engem meg mint a rossz pénzt. 😊 Immáron az ötödik gyerekemet küldöm oda, méghozzá nagy örömmel.

Az utóbbi napokban, szinte hihetetlen, volt itthon víz, villany, minden. „Csak” a Volánosok sztrájkoltak szerdán, „kellemes” volt megtudni, hogy nem megy az esti buszom. A fővonalon meg baleset történt, így a vonat is késett. Sikerült kereken két óra alatt hazaérnem a 25 km-re lévő Vácról Nógrádra. Megint elkezdett érlelődni bennem egy autó gondolata… (Ez amúgy már többször felmerült, de a fenntartási, pláne a javítási költségekbe belegondolva mindig elhessegettem.)

Jelenleg brutális alváshiányban szenvedek. Nem tudok időben lefeküdni, mert a határidők miatt az írós munkáimba is bele kellett húznom, és ezt csak este tudom csinálni. Aztán az éjszaka közepén hol a teliholdra, hol a vihar miatt, máskor meg teljesen megmagyarázhatatlan okokból folyton felriadok, majd órákat vergődök, mire vissza tudok aludni, már ha egyáltalán sikerül. Legtöbbször azonban csak fetrengek, és jár az agyam mindenfélén. Rettentő kimerültnek érzem magamat, ami rám egyáltalán nem jellemző, ezért nem is tudok mit kezdeni ezzel az állapottal. Ha van rá lehetőségem, akkor ebéd után itthon ledőlök, és szundítok egy keveset, az némileg segít. De összességében egyfajta zombiként vegetálok.

De hogy a negatívumok után a pozitívumokról is essen szó: lassan vége a télnek! Határozottan van valami a levegőben! Ti is érzitek? Imádom ezt az időszakot, amikor még többnyire csak a mélyben zajlanak a folyamatok. Egy Ákos szám jutott erről az eszembe: „A kezdet előtt”. Egyelőre csupán halvány jelek utalnak arra, hogy elindult a változás, hogy aztán majd néhány hét múlva robbanásszerűen köszöntsön be a tavasz.

A medve a mai napon felébredt téli álmából, és mivel a napsütés miatt meglátta a saját árnyékát… Ne!!! Remélem, nem ment vissza a barlangjába! Szeretném, ha ő is azt jelezné, hogy nemsokára itt a kikelet.

Érezhetően korábban kel a nap és később nyugszik. Ma kigombolt kabátban jöttem haza, és nem kellett szaporán szednem a lábamat, hogy ne fázzak, hanem ráérősen sétálhattam. A madarak mostanság valahogy másként csicseregnek, ti is halljátok? Többen vannak, egyre hangosabbak, hirdetik a kikelet ígéretét. A kertben még a földben bujkálnak, de a faluban már láttam hóvirágot, a tavasz első igazi hírnökeit. Egyik nap kedvem volt kicsit a kertben matatni; összeszedtem, összegereblyéztem a rengeteg letört ágat, így már kevésbé tűnik a kert katasztrófa-sújtotta övezetnek.

Ennyit a természetről, jöjjek most végre én. Bennem januárban bizonyos jól eső feszültség rejlett. Egyfajta nagyon mélyről jövő izgalom, várakozás volt legbelül végig az egész hónapban, aminek nem tudtam nevet adni. Hatalmas változásokat érzékeltem a színfalak mögött, és tudtam, hogy előbb-utóbb mindez a felszínen is megjelenik majd.

Meg is jelent! Az elmúlt hét iszonyatos erejű érzelmi robbanásokat hozott, nagyon-nagyon jókat és olyanokat is, amelyek teljesen megdöbbentettek, kiakasztottak. Azt a szót már nem nagyon szeretem használni valamire, hogy „rossz”, mert tudom, hogy ami jelenleg látszólag negatívan hat, arra később úgy fogok visszagondolni, hogy megérte, jó tapasztalás volt.

A hét mottójául csupa szólást, közmondást választottam: „Néma gyereknek anyja sem érti a szavát (vagyis inkább lóf… a s…be.) A fagyi visszanyal. Két szék között a földre esett.” Aki ismeri a hetem fő brutál durva sztoriját, az tudja, hogy – kivételesen - nem én vagyok az, aki a padlóra került. Az biztos, hogy ha az életemről egy szappanoperát forgatnának, akkor már a sokadik évad sokadik részénél tartanánk. (Barátnőimmel is hasonlók történnek mostanság; fel is ajánlottam, hogy egyszer még megírom ezeket a hihetetlen történeteket.)

Veletek volt már olyan, hogy reménykedtetek, hogy megkaptok valamit, bíztatok benne, hogy megtörténik veletek valami, aztán amikor elérkezett, azt éreztétek, már nem is kell? Legyen az akár tárgy, akár esemény, akár ember. A héten olyan bizarr isteni időzítéssel szembesültem, ami teljesen lesokkolt. Vártam valamire hosszú-hosszú ideig, egyre kevesebb reményt fűzve a beteljesedéséig. Majd amikor teljesen lemondtam róla, megkaptam. Volna, mert akkor már azt mondtam rá: mindegy már, nem akarom. Nagyon furcsán keveri az élet a kártyákat, és most tényleg nagyon kíváncsian várom, hogy februárban milyen lapokat fog osztani.

Világéletemben mindig valami különlegeset, extrát, egyedit akartam. Az Ászt. Valami nagy horderejű, felforgató vihart. Szép lassan rá kellett jönnöm, hogy az pusztít is egyben, azzal természetszerűen együtt jár a szenvedés is. Most már nem akarok semmi különöset. Pláne nem akarok soha többé szenvedni! Egyszerű, nyugodt, boldog életet szeretnék. Jöhet a Jolly Joker.

Ez persze semmiképp sem jelent unalmat, megszokottságot és belefásulást! Lesz itt élmény és program bőven! Most hétvégén például a tervek szerint moziba megyek, eszek egy pizzát, sétálok a Duna-parton, és rohadt jól érzem majd magam!

2024. február

(A felhős képeket Tihanyi Kincső Enikő készítette.)