(Figyelem, ez most egy nagyon személyes bejegyzés lesz! Aki a tőlem
megszokott témákat várta, túráról vagy gyereknevelésről szeretne olvasni,
esetleg egészség-tippekre vagy közösségi eseményekre kíváncsi, az térjen vissza
kicsit később!)
Az Izraelről szóló
bejegyzésekben már utaltam arra, hogy elég sok negatív dolog történt a
decemberi utazásunk során, és itt most nemcsak az esőre, szélre, tömegre és
autóban alvásra gondolok. A legutolsó posztnál írtam is, hogy nem sokkal utána hoztam
egy döntést. Nos, igen, az volt az utolsó közös utazásunk. Január végén elhatározásra
jutottam – elválok.
Gondolkoztam arról,
hogy mit és mennyit osszak, oszthatok meg itt nektek erről… Természetesen vannak
nem publikus részek, amit a hozzám közel állók úgyis ismernek, az olvasóim meg
kénytelenek lesznek nélkülözni. Azért írok nektek egy kicsit erről, jó?
Aki megtudta, mi a
helyzet, annak első reakciója az volt, hogy: „Ne már! Annyira szép pár voltatok! Minden olyan happy-nek tűnt!”
(Nem ismerősek ezek a reakciók? Ugyanilyeneket írtatok nekem 2014-ben, mikor a
gyerekeim apjától váltam el.)
Az ember nyilván nem
rak ki mindent a nagy nyilvánosság elé, még akkor sem, ha a blogírás miatt
azért alapvetően ország-világ előtt zajlik a magánélete. Elég most annyi, hogy
nagyon nem volt minden fenékig tejfel, főleg az utóbbi időben. De veszekedések
közben nem szokott az ember fényképeket készíteni… Érdekes, páran azért nem lepődtek
ennyire meg, sőt úgy reagáltak, hogy „én ezt valahogy éreztem”.
Más dolog is mintha
visszaköszönne a múltból:
Anno azt hittem, ha már
válunk, azt képesek vagyunk emberi módon, közös megegyezéssel megtenni. Aztán
mégsem. Valami átkattant. De nagyon. És ez sajnos most sincs másképp.
Anno az osztozkodás
átment kicsinyes szőrözésbe, melynek eredményeképpen nagyjából semmivel indultam
útnak az új életbe. Most ez egyáltalán nem így van, de a birtoklásvágy és kukacoskodás
itt is megjelenik sajnos.
Következő általános
kérdés: De miért???
Természetesen az okok
közül is sok minden van, ami nem tartozik a nagy nyilvánosságra. De vázlatosan
összeszedem, mi volt a lényeg. Kommunikációs problémák, szabadidő hiánya
illetve szabadidő eltöltésének módja, összesen három (de ebből egy kemény) év
építkezés, egy év külföldi munka – fokozatos eltávolodás egymástól. És rengeteg
konfliktus a gyerekek miatt. Erről azért már írtam ide, hogyan visel el öt
gyereket egy olyan ember, akinek sosem volt egy sem. Látjátok: sehogy!
És a gyerekek hogy viselik ezt?
Megmondom őszintén, megkönnyebbültek.
Sok volt a feszültség. Nagyon sokszor miattuk. Néha teljesen jelentéktelen
apróságok okán. Ennek végre vége, így örülnek. A három lánykával mintha emiatt
szorosabbá is vált volna a kapcsolat, több a puszilkodás, ölelgetés. Csak hogy
már megint egy újabb költözés…
Nem tudom, mennyire lesznek
képesek majd stabil felnőttekké válni ennyi instabilitást megtapasztalva. Az
egész életem egy érzelmi hullámvasút, egy vándorlás. Ennek az okait igyekszem majd
feltárni két hét múlva egy családállításon.
Egyébként köszönöm fel
nem tett kérdéseteket, egész jól vagyok.
És tudjátok miért? Mert most minden ezerszer jobb és könnyebb, mint hat éve.
2014-ben öt gyerekkel
költöztem el (illetve először néggyel, aztán 8 hónappal később a fiam is hozzám
került). Végül is most is, de a két nagy már kollégista, ők nem részesei
szervesen a hétköznapoknak. Sőt, szeptembertől már Csillaggal is csak a
hétvégéken fogunk találkozni, hiszen ő is Abára fog járni, az Atilla Király
Gimnáziumba. (Hurrá, hurrá, ügyes lányom
van énnékem!)
Akkoriban 4-13
közöttiek voltak a gyerekek, a kicsik állandóan rajtam lógva, a nagyok a
kamaszkor viharában, az apjuk elvesztését és az életünk felborulását rajtam,
csakis rajtam számon kérve. Most 10-19 évesek, sokkal önállóbbak,
függetlenebbek. (Csak a számonkérések nem változtak…)
Akkoriban otthon
tanultunk, 0-24-ig a gyerekekről szólt az életem. Végül is ma is, csak a
sajátjaim helyett/mellett még több mint 100 gyerekről. És akármennyire is nehéz
anyának is lenni, meg tanárnak is, mégis, paradoxon, valahogy így könnyebb.
Pláne, hogy a tanítás
fix állást és rendszeres, egész jó fizetést jelent. Anno havi 105.000 forint
volt a család bevétele (CSP és GYET), most ennek többszöröse. (Bár a tartásdíjat
még mindig nem attól kapom, akitől kellene, hanem az államtól.) Így anyagilag
abszolút stabil lábakon állok.
Anno egy komfort nélküli
présházba költöztünk, most van víz, villany, keleti kényelem. Emlékeztek, ugye?
Esővizet gyűjtöttünk, ivóvízért a forráshoz jártunk, forgataggal mostam,
sparhelttel fűtöttünk. A mostani életkörülmények már pontosan megfelelnek az
igényszintemnek.
A présház a világ végén
volt, fent a semmiben, egy szőlőhegyen, másfél kilométerre a falutól. Itt is
üdülőrészen vagyunk, aminek minden pozitívumát imádom: kevés autó, sok fa, madarak,
mókusok, csend, nyugalom, tiszta levegő. Viszont ha akarunk, 10-15 perc alatt
eljutunk a suliba, boltba, vasútállomáshoz. És ez így pont jó.
Nógrádon amúgy nemcsak
az a jó, hogy szép és rendezett, hanem az itt lakó emberek is. Henyén 120-an
éltek, itt tízszer annyi a lakosság. Ráadásul milyen lakosság! Amint híre ment
a helyzetemnek, sorra jöttek a felajánlások. Segítenek pakolni, költözködni, barátoknál
lehet aludni (Ezer hála, Heni és Marci!), lesz mosógépem és hűtőm. És nemcsak tárgyak
vagy segítség, amit kapok, hanem az a sok jó szó, kedvesség! Valaki mindig rám
ír, a kollégák folyton kérdezik, hogy vagyok. Rég nem látott barátok, ismerősök
hívnak fel, telefonálunk, személyesen találkozunk. Ebben tulajdonképpen ez
nagyon jó, megtapasztalni a figyelmességet, a közösség erejét. ÉN hiszek és
bízok az emberekben, még ha valaki ezt naivitásnak is hívja.
Másrészt, hogy is vagyok? Természetesen rengeteg energiát
kivesz ez az egész belőlem, különösen a körülmények, a mód, ahogyan zajlik. Este,
mikor minden elcsendesedik, rengeteget agyalok azon, mi lesz, hogy lesz. Mélyen
ások magamba, hogy ebben mennyi az én felelősségem, mit tehettem volna másképp,
és a jövőben mit fogok másképp tenni.
Több dolog is segít
amúgy.
Beindult a női kör a Boróka-házban! Kitárulkozó, őszinte, támogató...
Elvégeztem egy „Bőség gyakorlatok” című kurzust, benne meditációval, ami
mindig jól lenyugtatta az elmémet a sok zakatolás után. A következő napra is
magammal tudtam vinni útravalónak egy-egy gondolatot.
Március van, tehát éves
rutinom része, hogy ilyenkor indítom a fb-on a „Tavaszi megújulás” nevű
programsorozatot. Miközben én adok másoknak mozgással, táplálkozással,
szépségápolással és lelki egészséggel kapcsolatos tippeket, az alatt magam is
gyógyulok.
És a sok jó zene! „Kiöllek magamból, hogy ne fájjon
többé, ami vagy…” (Ákos)
Amit még sokan
kérdeztek: Nem fáj otthagyni azt a szép
házat?
De igen. Hogyne lenne
fájdalmas! Benne van sok tervezés, és sok kétkezi munka. Részemről és a
gyerekek részéről egyaránt. Egy nagy álom megvalósulása volt. Azt hittem, itt fogok
megöregedni, és itt szórják majd szét a hamvaimat. És mindezt most szépen otthagyom.
A háztól való elválás
folyamatát segíti az, hogy szép lassan lecsupaszítom a teret. Amikor már
nincsenek a falon a fényképek, az ablakokon a függönyök, hiányzik a szobákból a
sok dísztárgy és textília, akkor az már nem otthon, csak egy ház. Ráadásul a
holmink nagy része is dobozokban és zsákokban van már, jövő héten készen is
leszünk mindennel.
Merre tovább? Ugye ezek után nem hagyjátok ott Nógrádot?
Isten ments! Sőt,
Almáskertet sem. Mindössze két utcával feljebb költözünk, egy kedves kis házikóba.
Jelenleg egy barátunk lakja, és amint elköltözik saját nagymarosi házába (ami
reményeim szerint bő egy hét), mi rögtön cuccolunk is át.
Az új házról meg, hisz
ismertek már, úgyis fel fogok rakni sok képet. Béreljük, persze, szerencsére nem
túl sokért. A nagy terv pedig egy saját ház megteremtése végre! Még nem tudom,
hogyan, miből, de nem is kell egyelőre. A cél megvan, a mód meg úgyis jönni
fog, érzem, tudom.
És a pasik?
Tudom, soha ne mondd,
hogy soha. De itt én most kijelentem, hogy SOHA többé nem fogok férjhez menni. Mondtam
is a családomnak, ha esetleg fontolgatni kezdenék egy újabb házasságot, lőjenek
csak le bátran J Elegem
van a nevem folyamatos változtatásából! Az eredeti Tóth után voltam én már
Erdélyiné, Tihanyi és most Szabó. Ennek vége!
Sőt, most erőteljesen
úgy érzem, hogy együtt élni sem kívánok senkivel. Nekem valahogy ez a „járjunk
együtt” stílusú kapcsolat tetszene. Szabadidő közös eltöltése – közben megvan
mindenkinek a saját élettere. Meg kell tanulnom egyedül élni. Ennyi gyerekkel
ez eléggé viccesen hangzik, de remélem, értitek. A magam urának lenni.
Egyébként nem, nincsen
más, új férfi az életemben. Nem keseredtem ám meg, nem gyűlöltem meg a
férfiakat emiatt. Természetesen nyitott vagyok az ismerkedésre is. De soha
többé függőség!
Radikálisak tehát a
változások, új élet kezdődik. Hogy milyen, azt majd olvashatjátok, láthatjátok,
ha továbbra is követitek Réka meglehetősen rögös, de izgalmas útját.
2020. március
(3. hónap 7. napja, két
kedvenc számom…)
Hajrá Réka, drukkolok! Szólj ha kell segíteni kocsi stb!
VálaszTörlésKöszönöm, kedves Bori! Azt hiszem, megvan, hogy kikkel tudok átköltözni. Az most nagy baj, hogy hiába látom, jenei vagy, most nem jövök rá, hogy pontosan ki is, melyik Bori?
VálaszTörlésGyászold el, amit kell, aztán előre! Azt hiszem megértem a döntésed és hálás vagyok azért, hogy nekem anno nagyjából békésen ment a búcsú, de ez nem jelentette azt, hogy fájdalommentesen. Innen a hegy túloldaláról kívánok nektek sok erőt mindenhez, ami előttetek áll! Ölellek Réka!
VálaszTörlésEn is nagyon drukkolok neked! Minden rendben lesz! <3
VálaszTörlésKöszi, Erika! Ölelés Kemencére!
VálaszTörlésÉlettapasztalom szerint a saját otthon a legfontosabb, hogy biztonságban érezzük magunkat. Nem kell nagynak lennie, inkább praktikusnak. És viszonlag közel lenni a közlekedési ponthoz (buszmegálló, vonatállomás) Érzelmileg vitathatlanul a gyermekeinkkel való harmónia a döntő Férj, élettárs mind bizonytalan pont Sok erőt az újrakezdéshez! El kell egy időnek telnie mig minden normalizálódik de csak jobb lehet a jövő
VálaszTörlésKöszönöm, kedves Lívia!
VálaszTörlésKedves Névtelen (kár, hogy legalább egy keresztnevet nem írtál...)!
VálaszTörlésA saját, állandó otthon megteremtése jelenleg az egyik fő cél. Vonathoz negyed óra alatt jutunk ki az új háztól, az még pont jó. Köszönöm szépen!
Réka én már a kezdetektől követlek, első házasságod óta, majd így tovább....Nagyon sok erőt kívánok neked és azt, hogy találd meg a nyugalmadat. Remélem még sokáig fogsz blogolni, írni és kíváncsian várom az új otthonodról a képeket.
VálaszTörlésKöszönöm, bár azt erősen kétlem! első házasságom ugyanis 1995-96 között tartott :) A gyerekek apja a 2, a mostani pedig a 3. férjem. Kedvesek a jókívánságaid.
VálaszTörlésNa, azt tényleg nem tudtam :) Akkor a jurtás korszakból...
TörlésKedves Réka! Köszönöm, hogy megosztottad velünk az életed új fordulását. Sok mindenért tisztellek, és minden jót kívánok Neked a továbbiakhoz.
VálaszTörlésEgy ismeretlen, régi olvasód: Zsuzsa (az Őrségből)
Köszönöm, kedves Zsuzsa!
TörlésKedves Réka! Én is hosszú, rögös utat jártam be; válás és költözések sora 2 gyerekkel (kb 16-szor költöztünk). Sokat "dolgoztam magamon", így van alapom mások életútját segíteni ;) Lélek- és családállítóként, és léleklátó médiumként sokszor voltam olyan szent pillanat részese, amikor valaki ráláthatott az életére, a sorsára egy magasabb szempontból.
VálaszTörlésMindig az derült ki, hogy a gyermekek ismerték a sorsukat - persze nem tudatosan, hanem tudattalanul, mély-lélek szinten - legalább 10-14 éves korukig. A gyermekek MINDIG olyan szülőkhöz kerülnek, akik a leginkább támogatják az életfeladatuk kibontakoztatásában - van, hogy a "rossz példa is lehet tanulságos" elv alapján. Ez az adott léleknek a leggyorsabb utat adja a kibontakozáshoz. Szóval amit mi "rossznak" gonodolunk kis csemetéink életében, az mondhatni tervezett volt. (Ez amúgy előző életes utaztatásokból is kiderül, és nem csak a gyerekkorra igaz, hogy életünk dinamikája elrendeltetett. Például az asztrológia, asztrozófia is erről mesél.)
Ennek ismeretében, ahogy egyre több ilyen felismeréssel találkoztam, el kezdett oszlani bennem a bűntudat azzal kapcsolatban, hogy milyen gyerekkoruk volt a gyermekeimnek.
Nekem már nagyobbacskák a gyerekek (16,23), és így valamelyest látom az eredményét az eddigieknek. Ők is és én is meg vagyunk elégedve. A sok "kaland" - amin nem mindig tudunk röhögni - olyan tudást és képességeket hozott elő bennünk, hogy általuk értékesnek (nem különbnek!) érezzük magunkat és életünket. Tudjuk, hogy hova tartunk az életünkben, és megtanultuk értékelni a dolgokat, azt, ami van, és a jóra törekedni. ...meg még sok mindent.
A lényeg, hogy minden hasonló helyzetben lévő szülőt (válás, zavarosnak tűnő élethelyzet) arra biztatok, hogy amellett, hogy próbálja jó felé terelni a család életét, hagyja el a bűntudatot -van épp elég gondja az embernek anélkül is. A sors egy olyan hatalom, amit nem ismerünk eléggé, nem uraljuk. Nem a mi hibánk az, ahogyan alakulnak a dolgok. Csupán nem értünk még az élethez. De felfedezhetjük! Szeretetteli felfedező utat kívánok Neked és gyermekeidnek! Áldás Rátok! Veronika (a Bakonyból)
Kedves veronika, Köszönöm, hogy írtál. nálam, ha jól számolom, ez volt a 23. költözés, és a Hóvirág u. 23-ba kerültem :) Igazad van, nincs rossz, nincs jó, de nehéz a belénk nevelt sémákból kilépni. Nincs bűntudatom igazából, nem hiszem, hogy sok mindent másképp csinálnék, mert ezek vezettek ide, ahol most vagyok. Nagyon kíváncsi leszek, később hogyan értékelik az életünket a gyerekeim, mert most nagyon sokszor nem pozitívan. Minden jót, áldott húsvétot neked!
VálaszTörlés