Olaszország 2.

A nagy munkálatok közepette teljesen elfeledkeztem arról, hogy a korábban elkezdett olaszországi beszámolómat nem fejeztem be. Most folytatom a kalandokat az Aosta-völgyből indulva.

Itt a város szélén sátrat vertünk a Mont Blanc kempingben, ahol a recepciós srác apjáról kiderült: valaha Diósgyőrött dolgozott, és Miskolcon élt… A zúgó folyó és vízi-erőmű ellenére a három közül ez volt a leghangulatosabb kempingünk.

Késő délután elmentünk korzózni a főutcára – ahol Zoli szerint drága a pizza, pazarlás itt vacsorázni. Még ekkor is rekkenő hőség volt, de mi azért hősiesen végigjártuk a belvárost, egészen Augustus diadalívéig. A végére csak jutott olasz pizza is (annyira nem volt finom, mint amire számítottam), és olasz fagyi is (ez viszont isteni).

Talán az ez utáni napot nevezhetném a nyaralásunk csúcspontjának. Kora reggel indultunk, és hosszú, kanyargós szerpentinúton felautóztunk egy magas hegynek az oldalába, Pilába. Itt ért az első nagy élmény, hogy a távolból megpillanthattam a Mont Blanc hó borította csúcsát.

Itt egy felvonóra ültünk, hogy azzal kerüljünk még magasabbra. Olyasmi volt, mint a budapesti libegő, azzal az extrával, hogy biciklit is lehetett szállítani. Ez volt a második nagy szám: hogy ez a felvonó egy DH-versenypálya fölött haladt. A DH downhillt jelent, azaz olyan hegyi kerékpárosokat, akiknek az a mániája, hogy felmennek egy hegyre, majd onnan meredek, kanyargós lejtőkön gurulnak lefelé. Miközben mi fent ücsörögtünk és csodáltuk a tájat, ők alattunk száguldoztak - szuper élmény volt.

Odafönt meg aztán a harmadik csoda: kristálytiszta, smaragdszínű tengerszemtől indultunk, aminek jéghideg vizébe épphogy csak belemártottam a lábamat. Itt még havat is találtunk, pedig júliust mutatott a naptár. Friss világoszöld volt a fű, sötétzöldek a fenyvesek.

A tótól meredek úton haladtunk egyre feljebb a hegy oldalában, a túloldalon pedig egyre jobban kibontakoztak az Alpok vonulatai. Láttuk a Monte Rosát és a Matterhornt is, de persze a legdöbbenetesebb a Mont Blanc látványa volt. Mesés panoráma tárult elénk, amit hosszasan csodáltunk.

Másnap áttettük székhelyünket a tengerpartra. Az olasz csizma nyugati oldalát céloztuk meg, hogy Toscánát is bejárhassuk kicsit. Genovát elhagyva egy hangulatos parti városkában pillantottuk meg először a (Ligúr-)tengert. Itt még csak gyönyörködtünk benne és elnyaltunk egy újabb fagyit (Gelato Italiano), hiszen hosszú út várt még ránk Carraráig.

Egy nagy és zsúfolt nemzetközi kempingben állítottuk fel a sátrakat, és este még hangulatos sétát tettünk a parton a naplementében. 

Mi Zolival másnap direkt hajnalban keltünk, hogy megnézhessük a napfelkeltét is a tengernél, és meg is mártózhassunk a vízben. Akkor még kihalt és csendes volt a part.

Aznapra egy nagy körutazást terveztünk. Lucca városában indítottunk. Ez egy fallal körülvett hangulatos városka, ami még őrzi reneszánszkori jellegét, macskaköves utcácskáit. Fő attrakciója a kör alakú főtér, az Amfiteátrum tér.

Ezután az Ördög hídját kerestük fel, ami valójában a Magdaléna hídja névre hallgat, de a legendája mégiscsak a pokol patásához köti. Ez a legrégebbi középkori kőhíd a környéken, melynek érdekessége a félkörív alakzat, s emiatt a híd furcsa meredeksége.

Utána egy kolostort kerestünk fel Toscana szívében, hegybe vájt sziklakápolnával.

A Carrara szóról gondolom sokaknak a márvány jut eszébe. Nos, mi itt óriási márványtömböket láttunk hamisítatlan bányában, amit már jó ideje nem használnak. Gondoltuk, jó lenne a hónunk alá csapnunk egy kis darabot, és hazahozni emlékbe…

Hazafelé a szerpentinek kuszaságába sikerült belebonyolódnunk – jó időre eltévedtünk. Cserébe láttunk kövekre épült kisvárosokat, és párába burkolózó hegycsúcsokat.

A nemzetközi kemping egyetlen előnyét akkor élveztük, amikor belecsöppentünk egy retro-buliba. Mi voltunk a diszkó-királynők: Csilla Csepregi Évának, én Szűcs Judithnak öltözve. Ott roptuk a nosztalgiázó turisták között a 70-es, 80-a évek slágereire, miközben a fiúk jókat mulattak rajtunk.

Az utolsó nap a tengeré és a fürdésé volt. Ragyogó napsütés, homokos part – és elképesztő zsúfoltság. Az elmaradhatatlan fekete árusokkal, akik mind „eredeti” Ray Ban napszemüveget és Rolex órát árultak, a nők pedig afrofonásokat készítettek. A magashegyekben megszerzett barnaságom itt csokiszínné változott.

Hazafelé úton életem egyik lebrutálisabb viharába keveredtünk. Az ég szó szerint koromfeketévé változott, villámok cikáztak rajta, és mintha dézsából öntötték volna az esőt. Így könnyű szívvel búcsúztunk el Olaszországtól, és tértünk haza Magyarországra, a hétköznapokba.

2018. szeptember