Almáskerti történések

Itt lenni ebben a csodás faluban alapból isteni, de még jobb Almáskertben, Nógrád falunak a Berkenye felőli szegletében lakni. Sokak szerint messze van, de kérdem én: mitől? A távolság amúgy is relatív fogalom, pláne nekem, aki éltem már 10 km-re is a legközelebbi buszmegállótól. Szerintem negyedóra alatt a falu központjába besétálni, vagy öt perc alatt lebiciklizni a boltba vagy az iskolába még nem a világ vége, ezzel a távolsággal viszont megkapjuk azt az előnyt, hogy itt sokkal kevesebb az autó, több a fa, nagyobb a csend, még tisztább a levegő.

Ti gondoltátok volna, mennyi ember lakik itt kint, ezen a kedves üdülőrészen? Egyre többen, az utóbbi időkben főleg hozzánk hasonlóan „gyüttmentek” népesítik be (újra) ezt a falurészt. Azért írom, hogy újra, mert a hetvenes-nyolcvanas években, miután a falu széli gyümölcsöst (almáskertet) hobbitelkekké parcellázták, állítólag itt hihetetlen élet zajlott. Az akkori tulajdonosok közül aztán sokan meghaltak, vagy idősödve már nem bírtak kijárni, sok lett az elhanyagolt ház, gondozatlan kert. Ez a folyamat látszik visszafordulni az utóbbi években. Hát még mennyi embernek van itt telke, nyaralója! Ősztől tavaszig csendes itt a lét, mintha elbújna az ember a világ elől, de amikor elérkezik a kikelet, kinyílik a világ, és benépesül Almáskert is. Van, aki egész nyárra kiköltözik, de főleg hétvégenként jönnek ki a családok, csobbannak a medencékben, sütik a szalonnát, bográcsban főznek, kiülnek a teraszra, szól a zene. Hmmm… főleg mulatós sajnos, bár hallhatjuk innen-onnan a hetvenes-nyolcvanas évek slágereit is. Egyszóval: zajlik az élet.

Azt veszem észre magamon, hogy akármilyen lelkes és pörgős is vagyok, ahogy korosodom, egyre jobban szeretem a nyugit és a csendet. Vannak napok, amikor nem történik igazából semmi, csak a kertben meg a házon pepecselünk. De azért néha velünk is, nálunk is történnek az események. Egy itt nyaralót vett család például telekavató bulit tartott nemrég. Nyitott kapukat hirdettek, és a helyi csoportban meghívták rá az összes almáskertit. Meglepően sokan el is mentek, elég sok új arcot is láttam. A mi családunkat csak hárman képviseltünk: Kincső, párom és én. Ekkor döbbentem rá, mekkora nagylány már az én legkisebbem: az összes gyerek közül ő volt a legnagyobb, és már annyira nem vonzották a számára „dedós” játékok. Inkább a felnőttek társalgását hallgatta, és megitta élete első (természetesen 0%-os) sörét. (A dobozt később emlékbe felakasztotta az ágya fölé!) 

A kedvesem viszont kiélte gyermeki énjét, és sokat lazult a kisebbekkel a hátsó kertben. Imádom, hogy egyből megtalálja a hangot a gyerekekkel, akár az enyémekkel, akár a tanítványaimmal, akár az itteniekkel. Míg a többiek bográcsban készült pörköltet ettek, én megkóstoltam az összes sós meg édes süteményt, és hozzá limonádét ittam. És közben örömködtem, mennyire klassz hely is ez az Almáskert!

Nagy esemény volt sógornőmék látogatása is, mivel velük utoljára hat éve találkoztunk. Ő több mint 20 éve él Németországban, oda is házasodott. A férje bajor, a fia sem beszél sajnos magyarul, velük félig németül, félig angolul kommunikáltunk. Mennyi minden más lett az utolsó találkozás óta! Balatonhenye szőlőhegye helyett Nógrád üdülőrésze, komfort nélküli présház helyett kedves kis téliesített nyaraló. 

Gyerekeim akkor 4 és 13 év között voltak, most 10 és 19 között. Áron is 14 éves lett, aki (nézzétek csak meg a régi fotón!) akkor Csillaggal egyforma magas volt, most már egy fejjel nagyobb nála. Jelenleg Kende és Áron a legmagasabb az unokatestvéri csapatban, lányaim nagyjából egyformák, Kincső a kis kakukktojás, de szerintem nemsokára übereli a picike sógornőmet.

Karolinban azt szeretem, hogy nagyon lelkes és segítőkész ember. Hiába váltam el a bátyjától, ő akkor is tartja velem a kapcsolatot, és nemcsak azért, mert az unokahúgai-öccsei anyukája vagyok, hanem csak úgy, magamért is szeret. Bizony, mikor megérkezett, könnyes szemmel ölelgettük egymást. Direkt mondtam neki, hogy nem kell hozni ajándékba SEMMIT, ők nem tudom hány dobozt pakoltak ki az autóból, amik félig édességet, félig pedig kézműves dolgokat rejtettek. 

Sógorom édesanyja hobbiból díszdobozokat, képeslapokat és hasonlókat készít, és ezekhez való alapanyagokat küldött a lányaimnak. Azóta a tetőtér kézműves műhellyé alakult; már látom, hogy évekig ezekből fognak az ajándékok készülni a különböző alkalmakra. Természetesen sztorizgattunk a múltból, és régi fényképeket is nézegettünk. A következő találkozót a tervek szerint náluk, az Alpok lábainál fekvő kis faluban fogjuk tartani.

 

2020. augusztus