Voltam keleten, jártam nyugaton

             Pontosabban: először nyugat, aztán kelet. A Réka Tour keretein belül július végén voltam az Őrségben, aztán a Viharsarokban, végül a Tiszánál.

           Az Őrségben életemben egyszer jártam, cirka 25 éve. Szalafőre emlékszem, Pityerszerre, Őriszentpéterre. Egy idős nénivel akkor arról készítettem riportot, hogyan készül a vidék jellegzetes étele, a dödölle. Most, negyedszázaddal később vendéglátóim is dödöllével vártak, amihez helyben szedett gombából készült ragu járt, előtte pedig brokkolikrém-levest ettük pirított mandulával.

            Régi baráti pár, Évi és Szilárd látott vendégül egy napra. Találkoztunk korábban családállításon, Életiskola körön, jártam náluk Diósdon, ők is nálunk Balatonhenyén. Pár éve látogattak meg minket Nógrádon, akkor már aktív helykeresésben voltak. Az álom-helyet végül is az Őrségben találták meg. A főváros környékéről nemrég költöztek Kondorfára, hogy Anasztázia szellemiségéhez hű szeretet teret alakítsanak ki maguknak.

            A körülbelül egy hektáron van már lakóház, pajta, műhely, jurta, hagyományos jellegű veteményes és kör-kert. Idővel lesz itt közösségi tér, tó és hasonló szépségek. (Vendéglátóim kérésére az ott készült fotókat nem rakom fel ide a világhálóra.)

            Kondorfa tulajdonképpen nem az a tipikus őrségi falu, ahol tapasztott falú boronaházak állnak zsúptetővel. A település jellegzetességei inkább a szabadon hagyott téglafalak és az óriási pajták. Esti sétánk keretében bejártuk szinte az egészet, Alvégtől a Fővégig. A táj szépséges és békés, erdővel borítottak a lankás domboldalak. 

     Másnap autóval mentünk át egy másik településre, Farkasfára. A két falu gyalogúton nincs messze egymástól, autóval viszont kicsit kerülni kell. Ezt viszont nem bántuk, mert így útba ejthettük a környék kedvelt helyét, a Hársas tavat. Egyik felét a horgászok használják, a másikon strandot alakítottak ki. Ottjártunkkor nem volt az a tipikus strandidő, így csendes volt a part, nyugodt a víz. 

        Dórival utoljára a lánybúcsúmon találkoztam személyesen. Ő és Karcsi Farkasfa szélén vett nemrégiben egy kb. hathektáros birtokot. Róluk annyit, hogy egymásra találásukhoz nekem is van némi közöm, hiszen „véletlenül” együtt jöttek hozzám anno Henyére. Gyerekeik száma kereken: TÍZ! Ebből Dórié 4, Karcsié 5 közös 1. Csupa régi magyar név, kettőtől húsz éves korig. A nagyobbak jönnek-mennek, ki az anyjánál él, ki Budapesten albérletben, de mindig van otthon egy nagy csapat gyerek, mikor én ott voltam, akkor hat (vagy hét?). 

          Nehéz volt őket megszámolnom, mert néhányan elmentek közben gombát szedni, volt ott néhány barát is látogatóban, volt, aki nem a házban aludt, hanem egy kis jurtában. Hát igen, itt ez a különlegesség, a sok jurta. A fenti mezőn egy komplett jurta-tábort alakítottak ki saját kezűleg. Van itt mongol és magas tetejű kazah jurta, nyolc méter átmérőjű, hat méteres és egész pici is. 

          Karcsi épített ide nyári konyhát, zuhanyzókat, budikat, és egy különleges faházat, melynek alsó szintje nyitott, a felső pedig zárt jógaterem. Dóri ugyanis jóga-oktató, aki online tart innen órákat, valamint a jurtás térbe családi jóga-táborokat szervez.

            A házuk egyelőre még igencsak kicsi ennyi embernek, van benne egy előszoba, egy konyha-étkező csodálatos kékcsempés kályhával, egy nagyszoba a gyerekeknek tele galériákkal, egy kicsi hálókuckó a felnőtteknek, egy fürdő és egy vécé. De elmesélték, hogyan fogják bővíteni, szépíteni, és terv van bőven. Nagyon tetszett náluk a laza, kötetlen légkör, a vidám és fesztelen hangulat.

          Ezen a napon történt a nagy utazás, az ország nyugati csücskéből a keletibe, Farkasfáról Telekgerendásra. Az út hossza majdnem 500 km, időben pedig 7 órát vett igénybe. Kocsival Szentgotthárdra, személyvonattal Szombathelyre, Intercity-vel Budapestre, a Keletiben átszállás a békéscsabai gyorsra, végül személlyel „Tengerlegendásra”. 

          A kedvesemnél töltöttem el pár napot itt, ahol a vacak esős idő keresztbe tett a tervünknek, pedig kerékpárral akartunk volna átgurulni a szabadkígyósi kastélyhoz. Amikor az idő engedte, azért sétáltam a faluban, vagy vele, vagy (amikor dolgozott épp), egyedül. 

       Megnéztük az evangélikus templomot, ahol már felnőttként keresztelkedett meg. Szívesen üldögéltem a parkban, ahol a lágyan csobogó szökőkút mellett költöttem el reggelimet. Itt található a faragott trianoni emlékmű, a villanyoszlopon pedig gólyák fészkelnek.

     Egyik délutánt az ifjúsági házban töltöttük, ahol kosárlabdáztunk és pingpongoztunk, amiben dupla győzelmet arattam ellene. A konditerem összes gépét végigpróbáltuk, majd csocsóban történt a visszavágó, ahol csúfos vereséget szenvedtem. Édesanyja a helyi könyvtárban dolgozik, nála megnéztük a helyi szlovák népművészeti kiállítást, és magazinokat lapozgattunk.

            Ezután következett a Réka Tour keleti szakasza, melynek keretében szintén két barátnőmet látogattam meg. Lívi Gyomaendrődön lakik családjával, annak is az endrődi részében. Körbevezetett a közel száz éves parasztházukban, majd terveken megmutatta, hogy ősi térrendezési elvek alapján hogyan fogják felépíteni a telekre az új házukat. Aztán körbevezetett a kertben, ahol két kutya és négy macska él. Volt itt sok gyümölcsfa, és több, zöldségben, gyógynövényben igen gazdag veteményes ágyás. Ebédre grillezett cukkinit ettünk és barackos piskótát.

            Amilyen bolondok vagyunk, pont a legmelegebb időben tettünk egy jó nagy sétát. Láttuk a Kőrös egyik holtágát (errefelé nagyon sok van belőlük), majd a gát mentén végigsétálva eljutottunk a hídhoz és a Hármas-Kőröshöz. (Sajnos ide elfelejtettem magammal vinni a fényképezőgépemet, ezért illusztrációként a netről szedtem le fotókat.)

            Lívi délután átvitt kocsival Szarvasra, onnan pedig busszal jutottam el Cserkeszőlőre. Fogalmam sem volt eddig, micsoda híres-neves strand van itt, csak az tűnt fel, hogy a központban leszállva mindenütt fürdőruhás emberek mászkálnak, megvolt a gumimatracos, fagylaltos életérzés. Később megtudtam, hogy a községben kb. 80 éve fedezték fel a több mint 80 fokos hévizet, amire 12 medencés termálfürdő épült.

            Itt találkoztam évtizedes barátnőmmel, Piroskával, aki autóval vitt át Nagyrévre. Érdekes történet az övé: abban a faluban született, ott nőtt fel, aztán eljutott Amerikába, sokáig Budapesten élt, majd nemrégiben visszahúzta a szíve, vett egy házat és letelepedett.

            Az odavezető úton a Cibakházi Holt-Tisza mellett autóztunk el, majd a falun áthaladva az onnan kb. 2 kilométerre lévő komphoz mentünk. Erről kapta a település a nevét, hiszen itt lehet átkelni a Tiszán. Itt van a két megye, Jász-Nagykun-Szolnok és Bács-Kiskun határa, a túlparton Tiszabög, kicsit odébb pedig Tiszakécske található.

            Naplementekor értünk oda, természetesen akkor már „pihent a komp, kikötötték”. Nem sokat időztünk a parton, épphogy csak néhány kattintás erejéig, mert amint kiszálltunk a kocsiból, szúnyog-invázió támadt ránk.

             Este már nem tudtam megnézni a kertet, csak az új, vagyis újonnan vásárolt és felújítás alatt álló házban töltöttük az időt. Habár Pirossal követjük egymás életét az interneten, rendszeresen kommunikálunk, sőt, nem túl régen meg is látogatott engem Nógrádon, aznap mégis majdnem éjfélig beszélgettünk.

            Másnap reggel viszont korán keltünk, hogy körbe tudjon vezetni szépen alakuló kertjében. Vannak itt különböző színű rózsák, és sok más virág. Érik a szőlő, és van sok gyümölcsfa is. Piros készített magas-ágyást, és kipróbálta a mélymulcsos technikát is. A földön végigfutnak a tökfélék, magasra kúszik a bab, felkarózva a paradicsom.

            A falu nem túl nagy, kb. 500-an lakják, a központban egy nagy templom – tornyán egy parabola-antenna! Nagyrév amúgy a „tiszazugi méregkeverőkről” lett híres-hírhedt, akiket más néven „nagyrévi angyalcsinálóknak” is neveznek (lásd. Móricz Zsigmond).

            Innen kellett eljutnom Szolnokra, buszoztam vagy másfél órát. Ez a város nem tett rám túl nagy benyomást, legalábbis a busz-pályaudvarról a vasútállomásig vezető út meglehetősen jellegtelennek tűnt. Itt szálltam fel a Békéscsaba felől érkező vonatra, ahol „egyesültünk” párommal.

            Innen már együtt utaztunk Budapestre, ott csatlakozott hozzánk a gyerekcsapat egyik fele, a másik fele Nógrádon várt. Itthon pedig sok feladat, amiről a következő bejegyzésben írok majd.

2020. augusztus