Júliusi ez meg az

Látszólag nyugalmas ez az időszak, hiszen sok olyan dologgal nem kell foglalkoznom, amivel normál esetben igen. Itt a vakáció, se suli, se angol, se Kréta e-napló, se ofőség… Azaz, álljunk csak meg egy pillanatra! Egy vérbeli pedagógus sohasem nyugszik! Annyira hiányoztak a tanítványok, hogy amint a helyzet engedte, júniusban tartottam szabadtéri osztályfőnöki órát a sportpályán, beszélgetős búcsú órát a Csurgó forrásnál, valamint elvittem a csapatot gokartozni Vácra. 

Ezt még a KV-helyzet előtt kezdtük el tervezgetni, de három hónapot kellett várni a megvalósulására. Három fiú járt már a pályán korábban, lelkendezve számoltak be róla az egyik ofő-órán, innen jött az ötlet, hogy vihetnénk az egészet osztály-szintre. Ha nem is az egész osztály, de jó sokan eljöttek, ügyesen vezettek, és lelkesen drukkoltak egymásnak. Végül egy lány (!) lett az első helyezett, és kapott érmet meg kupát. 

„Réka néni is megy pár kört?” – kérdezgették a gyerekek tőlem. Réka néni közölte, hogy pontosan tíz éve vezetett utoljára, a jogsija is lejárt vagy hat éve. De aztán engedtem a nyomásnak, üsse kavics, miért is ne, próbáljuk ki! 25 éve a Vidámparkban volt egy magántanítványom, mehettem a gokarttal ingyen bármikor, és nagyon élveztem. Negyedszázaddal később már kissé félénken ültem az autóba, és az első körben csak ismerkedtem a járgánnyal, pályával. A második körben csupa felnőtt férfival kerültem egy csoportba, ami jó is volt, nem is. Egyrészt az esélytelenek nyugalmával indultam neki, és tényleg utolsóként végeztem. Viszont mivel ők nagyon nyomták a gázt, kemény iramot diktáltak, előzgettek, ez valahogy engem is inspirált, és egyre gyorsabb tempóval mentem, egyre merészebben vettem a kanyarokat. A harmadik körre brutális szintre emelkedett bennem az adrenalin! Eszméletlenül élveztem a száguldást, szuperül vettem a kanyarokat, ahol lehetett, tövig nyomtam a gázt, sokszor sikerült előznöm is, és abban a futamban enyém lett a legjobb kör-eredmény. Yes!

A Viharsarokban eltöltött nyaralás után várt rám Nógrád és a suli, ahol részt vettem segítőként a sporttáborban. Kis falusi iskolánk kis tantestülettel négy tábort szervezett a gyerekeknek: kettő sport, egy dráma, és egy kézműves tábort. Én rögtön az első sport-táborba jelentkeztem, egyrészt mert szeretem a mozgást, másrészt mert ebbe mentek a srácok az én osztályomból. Az ötödikeseken kívül a 4., 6. és 7. osztályból voltak még, csupa jó mozgású, ügyes fiú – és kakukktojásként egyetlen lány. Sajnos hiába győzködtem a saját gyermekeimet, egyikük sem akart egyik táborba se menni. L

Kár, mert nagyon jó programok voltak, erről korábban már írtam is ide egy kicsit. Kint a pályán például megtanultunk softballozni (az amolyan baseball-szerűség), és végre-valahára sikerült megértenem a szabályokat, amiket amerikai filmek alapján eddig nem. A tornateremben kézilabdáztunk, kosaraztunk, fociztunk, mi tanárok is beálltunk, ahová kellett. Nagyon élveztem a közös mozgást a gyerekekkel, legyen szó belemelegítésről vagy meccsekről.

A legjobb akkor is a diósjenei kiruccanás volt a kalandparkba! A gyerekek a kispályán mehettek, mi ketten tanárok kipróbáltuk a magasban lévő felnőtt-pályát. Egy 27 éves férfi testnevelő tanár – valamint én, 46 éves, ötgyerekes anya és angoltanár. Huhú, micsoda vállalás volt! Életem nagy próbatétele és kalandja! Kilépés a komfortzónából, határok feszegetése, meg minden. Azt hittem néha, hogy lehetetlen, de mindig továbbmentem!

Az őszi papírgyűjtést megnyerte az osztályom, amiért kaptunk plusz egy szabadnapot. Volna – ha nem szól közbe a KV-helyzet. Pedig olyan jól kitaláltuk, hogy egy szép meleg napsütéses júniusi napon majd elmegyünk Vácra strandolni meg fagyizni. A június amúgy se volt szép, hanem hűvös és esős, most viszont júliusban meghirdettem: menjünk! Aki épp ráért és akart, az jött. Több ilyen alkalmat tervezek még, hogy akinek kedve van az osztályból, azt elviszem pancsolni.

Most sajnos a pancsolós medence épp zárva volt, de szerencsére mindenki tud úszni, ezért a nagymedencével kezdtük. A fiúk leginkább a rajtkőről ugráltak, szaltóztak, az egyetlen lány pedig vízibalettozott. Aztán versenyeztünk is, hátúszásban harmadik, mellúszásban első lettem! Ők még abban is megmérkőztek, ki tud tovább a víz alatt maradni, vagy ki bír a korláton húzódzkodni, a vízben bukfencezni vagy kézen állni. Nagyon ügyes, sportos osztály az enyém!

Van még a strandon egy piciknek való kismedence, ahová a rendkívüli helyzetre való tekintettel a korhatáron bőven túl lévő ötödikeseimet (pardon, most már hatodik!) is beengedték. Hatalmas csata kezdődött, labdákkal dobálták egymást, egymásra vetődtek, birkóztak, hihetetlen mekkora energiával. Én labdáztam is velük, de leginkább a medence széléről néztem őket, jókat nevettem a hatalmas csattanásokon meg eséseken, és közben napoztam, barnultam.

Nem ez volt ám idén az első strandolásom! A gyerekeknek meg pláne. Ők abból a szempontból szerencsések, hogy apjuk a Bakonyban lakik, sokszor jár a Balaton-felvidéken, így többször adódott már alkalmuk megmártózni a Balaton vízében. (Ahol, ha jól belegondolok, én nemhogy idén, de tavaly sem fürödtem.)

Amikor elérkezett a kánikula, akkor a családomnak (jelen esetben a három kisebb lányomnak és a kedvesemnek) meghirdettem egy váci strandolást. Nagy örömmel láttam, hogy a gyerekek milyen jól elvannak vele, különösen Kincső. A nyakába ült, a vállára állt, onnan ugrált, szaltózott. Labdáztak, nekifutásból ugrottak a medencébe. Abszolút biztonsággal mozog a legkisebb is a vízben, egy pillanatra sem kell felügyelni, tökéletesen víz-biztos lett az összes gyerekem végre.

Van ám nekünk otthoni „strandunk” is! Amikor beköszöntött a KV-helyzet, egyáltalán nem volt biztos, hogy nyáron kinyitnak-e egyáltalán a strandok. Ezért addig nyúztak a gyerekek, míg vettem végre egy medencét. Nagycsaládnak valót, nagy átmérőjűt, magas pereműt. Kijelentettem, hogy egy nyáron csak egyszer lesz feltöltve, és a lelkükre kötöttem, hogy ha már ennyi pénzt kiadok rá, viseljék a gondját ők.

Hömhöm, ez igencsak rapszodikusan történik. Főleg Kende érzi magáénak, de ugyebár ő alig van itthon most nyáron, dolgozik, evez, fesztiválozik. Amikor itt jár, megforgatja, klórozza, öli az algákat, ahogy tudja, de a fotón is látható, milyen „szép ződ” színe lett a víznek. Annyit tettem, hogy vettem a nem rá való takaró helyett egy passzentos borítást, így legalább már nem úszkálnak benne rovarok meg falevelek, bár Kende erre a célra összeeszkábált szúnyoghálóból egy keretet, azzal tisztítják a vizet.

A gyerekeim konkrétan fakírok, amikor a jéghideg vízzel töltötték fel, ők már akkor fürödtek benne. Néha ruhástul másztak bele, hülyeségből vagy fogadásból. Van, hogy csak megmártóznak pár percre, aztán már jönnek is ki belőle. Én sokáig hidegnek találtam a vízét, aztán egy kánikulai napon belemerészkedtem végre, és nagyon jól esett. Az ott „élő” krokodilról meg labdáról vagy lecsúsztam, vagy elorozták előlem a gyerekek, tehát minél előbb be kell szereznem egy „fánkot”, amin lágyan lebeghetek a zöld víz felszínén.

Két vízparti esemény történt velünk még a közelmúltban. A párommal kiruccantunk Nagymarosra, ahol megcsodáltuk a túlsó parton a visegrádi fellegvárat, palotaromokat és Salamon-tornyot. Megmártóztunk a Dunában, ami szerinte jéghideg volt (alföldi gyerek), szerintem viszont kellemes hőmérsékletű. A végén brutális iszap-csatába torkollott a fürdés, nemcsak a bőrünk lett full-iszapos, de a hajunk is (én külön iszap-pakolást kaptam a fejemre).

Felfedeztünk itt egy klassz vendéglátóipari egységet, a Piknik Manufaktúrát, ahol többek között kézműves söröket árulnak, én bodzás-mentás-kólás (nem olyan Cola, hanem kóla-cserjéről származó növény!) szörpöt ittam. Jó volt a kikapcs kettesben.

Tudom, hihetetlenül hangzik, de korábban még soha nem jártam a tőlünk mindössze 5 km-re lévő diósjenei tónál. Most ezt is bepótoltam, azaz pótoltuk, a kedvesemmel és Csillaggal. Először jól belaktunk a Mona Lizában: én természetesen négy évszak pizzát ettem, ők rántott sajtot illetve halat, aztán levezetésképpen elsétáltunk a tóig. Fürdeni tilos benne, csakis horgászoknak!

Hogy ez micsoda szépséges vidék! A tó vizén csillogtak a lemenő-félben lévő nap sugarai, susogó nádas, fel-felbukkanó halak, csend és nyugalom, csak néhány stégen voltak pecások. Kiültünk egy üres stégre, és bámultuk a vizet. A Kukac büfében jégkrémet ettünk, a párom meg már azt tervezgette, micsoda halakat fog majd itt, ha a közelbe költözik. 

(Róla, a jelenünkről meg a jövőnkről még mindig nem érzem, hogy írni tudnék. Inkább megéljük minden pillanatát. Persze már érlelődik bennem a téma, és amikor itt lesz az ideje, majd olvashattok erről is.)

A gyerekeim mostantól fogva a szokásos összevisszaságban lesznek itthon, én viszont nyakamba kapom az országot, és elmegyek először a nyugati, majd a keleti csücskébe. Hogy merre jártam Réka útját, és kikkel találkoztam, arról majd beszámolok itt a blogon.

2020. július