Tátra

Bennem most az év vége felé közeledve, az évet értékelve tudatosodott, hogy miért is lettem idegenvezető: hogy utazhassak. Aztán rögtön rádöbbentem, hogy eddig nem túl sok lehetőségem volt rá. Ebben az évben ugyan egész jól beindult számomra az idegenvezetés, de ez főleg beutazásokra vonatkozott, azaz a hazánkban érkezett külföldieknek mutattam be Budapestet, a Dunakanyart vagy a Balatont.

Kiutazás eddig tulajdonképpen csak kettő volt: az erdélyi utak. Egészen tegnapig! Lehetőséget kaptam ugyanis egy Tátrai Túrára. Magas-Tátra: Ótátrafüred, Tarajka: Jégkatedrális, Csorba-tó…

Izgultam előtte nagyon, mert a terepet nem igazán ismertem; az egyik részén egyáltalán nem jártam még, a másikon meg rettentő régen. Viszont nagyon jól felkészültem a környékből, a látnivalókból. Ismerősöket, kollégákat kérdeztem ki a helyről. Barátom az internet, innen gyűjtöm mindig a tudnivalókat, hasznos és érdekes információkat. Különösen a googlemaps-et kedvelem, annak is leginkább az utcaképét.

Szerencse, hogy jó a térlátásom (mindig is imádtam a térképeket és az alaprajzokat), és jól tájékozódok. Úgy kell ugyanis vezetnem az embereket egy ismeretlen város utcáin, mintha számomra az tök ismerős lenne. Képzeletben sokszor végigjárom az útvonalat, megjegyzem az utcákat, épületeket, így a valóságban már lazán megy.

Ez az utazás egy nagy cég dolgozói számára jutalom volt. 15 busz indult, bennünk kb. 50 fő, szóval összesen 7-800 ember. Persze nem pont egyszerre indultunk, nem is mindenki ugyanazon az útvonalon haladt, de azért a helyszíneken összetalálkoztunk a többiekkel. Én a 7. számú (kedvenc számom!) busszal mentem, kettő, egymást váltó fiatal gépkocsivezetővel és 52 utassal. Rajtunk és rajtuk zöld matrica, hogy könnyen be tudjuk egymást azonosítani. 

Hajnalban keltem, reggel 6-kor indultunk a Népligettől és este 22-kor értünk oda vissza. Ez összesen több mint 10 óra utazást jelentett, ami engem nagyon lefárasztott. Eleve nem szeretek buszozni, sokkal jobban kedvelem a vonatot, és nehezen viselem, ha egy helyben kell ülnöm ilyen hosszú ideig, sokkal inkább szeretek sétálni. Ráadásul az utak sok helyen kanyargósak, szűkek voltak, és az út több mint felét sötétben, ködben tettük meg, és nem sokat láttunk az út menti látnivalókból, csak mesélni tudtam róluk.

Útvonalunk Magyarországon Hatvan, Salgótarján volt, és Somoskőújfalunál léptük át a határt. Szlovákiában Füleket, Rimaszombaton és Poprádot érintettük, egyre magasabban haladva a Tátrában. Szép volt megpillantani a fenyveseket, a sziklás hegyeket, a havas csúcsokat. Aztán végre eljutottunk a világ legkisebb magashegységébe.

Az időjárás nagyon kegyes volt hozzánk. Nem fagyott, a hőmérséklet olyan 3-4 fok körül lehetett. A hegyekbe érve kitisztult minden, először felhős volt az ég, aztán többször kisütött a nap is.

Első állomásunk a Magas-Tátra legrégibb és legnagyobb üdülőtelepülése, Ótátrafüred volt. Itt először csapatostul gyorsan átsétáltunk a városközponton, később adódott lehetőség alaposabb városnézésre. Nagyon szépek itt az autentikus épületek.

A központban áll a legnagyobb és legrégibb szálloda, a Grandhotel.

Egyedi a templom, nemcsak a fa-szerkezete, hanem az üvegablakai miatt is.

Néhány villaépületet műemlékké nyilvánítottak.

Vannak itt múzeumok, például Tricklandia vagy Fotó- és mozi-múzeum.

Ugyan vannak már itt modern szállodák és éttermek, de nekem jobban tetszettek a hagyományosak.

A faházak is jellegzetes részei a környéknek.

Tetszett a városháza tetején a fából készült óratorony.

Rengeteg ember tülekedett a felvonónál, aminek 5 perces menetideje.

Ezzel a siklóval jutottunk fel a 255 méterrel feljebb lévő, 1263 m magas Tarajkára.

Odafelé bezsúfolódtam a 160 főt befogadó szerelvénybe.

Visszafelé viszont sikerült pont az ablakhoz jutnom, így végig csodálnom és fotóznom a tájat.

Fent a Tarajkán (Hrebienok) is hatalmas volt a tömeg.

Hosszú sor várakozott az „iglu” (azaz hűtött kupolasátor) előtt.

Végre bejutottam a híres jégtemplomhoz.

Idén a Lateráni Szent János Bazilikát formázták meg a jégszobrászok, akik a régi és az új pápa előtt tisztelegtek alkotásukkal.

Homlokzatát az apostolok szobrai díszítik.

Mellette áll a pápai oltár.

A szerencsésebbek bele is ülhettek a pápai székbe.

Ezután mindenki kisebb sétát tehetett a hegyen. 

Próbáltam úgy körbenézni, hogy különböző irányokból láthassam a Tátrát illetve az előttem elterülő tájat.

Előtte eshetett a hó, de nem túl vastag rétegben találtuk ott a maradványait.; az is eléggé le volt taposva, el volt jegesedve.

Az ide látogatókat mindenféle szolgáltatás várja: szálloda, étterem, kávézó. Ezen felül kiállítások, szentélyek, szuvenír-boltok.

Tele van itt minden fa-szobrokkal: mindenütt csupa-csupa medve, óriási és kicsi méretben, félelmetesen vagy cukin.

Ótátrafüredet és a Csorba tavat egy villamos vonat, az „elektricska” köti össze, de mi busszal mentünk át a tóhoz.

A Csorba tóhoz a lehető legideálisabb időpontban értünk. 

Még épp világos volt, de a lemenő nap fénye szép narancsszínben világította meg a szemközti hegyeket.

A távolban ott volt a kilátó és egy óriási szálloda, mellette sípálya és síugró-sánc.

A tavat befagyva találtuk, néhányan rá is merészkedtek a jégre.

Főleg csúszkáltak rajta, de néhányan korcsolyáztak.

A turisták a naplemente előtti utolsó órában igyekeztek körbejárni a sétányon.

Itt is sok fából faragott szobrot láttunk. Egy részük különböző állatokat (hód, mormota, zerge, hal) ábrázol.

Másik részük emberi alak, pl. Szentiványi József vagy Poszeidón, valamint mesterségek űzői (halász, muzsikus).

Ekkor már 1346 méter magasan voltunk és a végére be is sötétedett, lehűlt a levegő. Besötétedett, mire hazafelé indultunk.

Rettenetesen elfáradtam, annyira, hogy Óbudán este 11-kor bedőltem az ágyba és másnap 8-ig aludtam, ami nálam ritkaságszámba megy. Aztán hazautaztam Nógrádra, ahol a pihenés mellett volt időm ennek a bejegyzésnek az elkészítésére is. Az elmúlt hétről és ennek a hétnek az elejéről szóló összefoglalót valamikor szerda-tájban fogom megjelentetni a blogon.

 

2025. december