Majális

Viszonylag lazább napok, elmaradt órák, ünnepek jellemezték ezt a hetet. Gondolná az ember, hogy ha több szabadidőm volt, akkor többet is mozogtam. (Mondjuk a múlt hetemet elég nehéz lett volna túlszárnyalni.) Nem így történt, az első napokon konkrétan semmit sem sportoltam. Azt nem mondom, hogy nem is mozogtam, mert jártam a várost, és elvégeztem a hosszú ideje halogatott teendőimet, ügyet intéztem, vásároltam.

2026.04.27. Szimbolikus dátum, ekkor lettem hivatalosan is (újra) budapesti lakos. Eddigi életem első felében városban laktam, a másodikban vidéken: kisváros, falu, tanya, öko-közösség, erdő, szőlőhegy, volt itt minden. Aztán jött a lassú visszarendeződés, majd 2026 meghozta a gyökeres változást: sok év kihagyás után újra város, méghozzá főváros, azon belül Óbuda. Továbbra is nagyon szeretek itt élni: tetszik a lakás, jó a ház, szép a környék, szeretem az itteni régi épületeket és a természetet.

Tehát az első elintéznivalóm az volt, hogy a kormány-ablaknál megcsináltattam az új lakcímkártyámat. Itt a III. kerületben általában végtelen várakozás jellemzi a hivatalos ügyintézést, de most egész hamar sorra kerültem. A nógrádi ház vevőjével aláírtuk a közművek átadását-átvételét, ezzel pont került a folyamat végére. Megtörtént a hivatalos birtokba-adás, amire persze ténylegesen már két hónappal ezelőtt sor került. Az új lakók azóta berendezkedtek, szépítik a házat, kertet, és nagyon jól érzik ott magukat, aminek én szívből örülök.

Vettem magamnak egy új ruhát a turiban. Volt rajtam farmerdzsekivel és sportos cipővel, lehet belőle laza nyári viselet szandállal, de más kiegészítőkkel akár elegánsabb helyre is felvehetem majd.

A Decathlonban beszereztem néhány, a kerékpározáshoz hasznos dolgot: 1. Kesztyű, hogy ne nyomja a kezemet a kormány. A belebújós volt az olcsóbb, de én a kicsit drágább tépőzárasat választottam, hogy könnyen fel-le lehessen húzni. 2. Nadrág, hogy ne fájjon a nyeregtől a fenekem. Van benne egy bélés, ami kényelmessé teszi a kerékpározást. Ha csak úgy tekerni van kedvem egyet, akkor ilyen sportos szettben teszem majd meg. Ha viszont dolgozni megyek, fel lehet fölé szoknyát, ruhát venni.

3. Zár. Volt belőle kettő is, de Nógrádon egyiket sem használtam. Csak úgy odatámasztottam a biciklit a bolthoz vagy az állomáshoz, a kutya sem törődött vele. Azért itt Budapesten más a helyzet, kell a zár és kész. Viszont közben a kulcsosnak a kulcsa elveszett, a számzáras kódját pedig elfelejtettem. Vennem kellett egy újat.

Azért persze akadt némi sport is. Egyik reggel a Margit-szigeten futottam, de kivételesen nem volt kedvem a normál futópályához. 

A sétányokon kocogtam kényelmes tempóban, odafelé a nyugati, visszafelé a keleti oldalon. Direkt olyan útvonalon haladtam, hogy a legutóbb kihagyott dolgokat is megnézzem. 

A Zenélő kút pont akkor zenélt, amikor odaértem. A Japánkertben működött a vízesés. 

Útközben láttam a Ferences kolostor romjait. 

A szökőkútban újra volt víz. 

Margit sírját is meglátogattam.

A másik reggelen hosszabban futottam. Elhéveztem a Margit-hídig, megtettem másfél kört a Margit-szigeten, aztán az Árpád-hídon jutottam haza. 11,4 km volt a táv, 1 óra 10 perc az idő, elégedett vagyok a magamhoz képest egész jó átlag 6-os tempómmal.

Természetesen nem maradt ki a Dagály sem. 1600 métert úsztam az 50-es medencében. Ahogyan futni, úgy úszni sem tudok gyorsan. 1 óra alatt sikerült teljesítenem, 4 perces tempóval.

A napsütésben a padon fogyasztottam el a tízóraimat – délben. Amúgy is elég sokat napoztam, ott száradtam meg a szaunakörök után, és élveztem a jó meleg napsugarakat a testemen.

A szaunában volt ópiumos-mézes felöntés, és kaptam direkt szaunás illatos bőrradírt is. Ez egy olyan nap volt, amikor szinte mindenkinek (legyen az fiatal vagy idős, férfi vagy nő)  kedve volt ismerkedni, beszélgetni, viccelődni. 

A piacon vásároltam anyukámnak a kedvenceiből: a sajtos és köményes ropiból, és a diós-lekváros édességből. Valamint feltankoltam olajos magvakkal és aszalt gyümölcsökkel. Így ha nasizni támad kedvem, ezekből kapok be pár szemmel, és nem csokit vagy csipszet eszek.

Apropó evés: a heti menüm következik. Volt benne tojásleves, bableves, spenót, borsófőzelék, rántott rajt, falafel, krumplipüré, krumplis tészta, máglyarakás. 

Ettem az iskolában és étkezdében, pizzériában és (eskü nem akartam menni, berángatott a család) Burger Kingben is (csak pár szem sült krumplit).

Felkerültem egy tablóra! Habár a nógrádi dr. Hesz Mihály iskola nyolcadikosait csak két évig tanítottam, mégis rárakták a képemet a tablójukra. Kedveltem ezt az osztályt, szerintem ők is engem; többekkel most is tartom a kapcsolatot, megyek is majd a ballagásukra.

Szerdán kétszer is láttam bolondballagókat. Egyszer az Árpádosokat a gimi közelében, akik cigány-ruhában mulatoztak, Beton.Hofi zenéjére. Másszor az ablakból az Óbudai gimiseket, akik népies szettekben épp moldvai táncot jártak az udvaron.

Ha már ballagás, abból nekünk is volt egyben részünk a héten, ugyanis az egyik lányom épp most tizenkettedikes. Ki kellett vennem egy szabadnapot, hogy mindent el tudjak intézni, és le tudjak jutni Abára. Budapestről autóval utaztunk le családilag, bár sajnos különböző okokból nem mindenki vett részt ezen az eseményen.

Irdatlan forgalom, hatalmas dugók lefelé menet, stressz és feszkó a kocsiban, nem fogunk odaérni, el fogunk késni hangulat, mindez főként Beton.Hofival és Pogány Indulóval a háttérben – de hála Univernek és a szuper jól vezető fiamnak, sikerült pontosan kezdés előtt beérnünk a suliba. Visszafelé könnyed haladás, oldott hangulat, fellazulás, latinos, pörgős zenék, közös éneklés és még „tánc” is az autóban.

A kettő között egy kb. kétórás ceremónián vettünk részt az Atilla Király Gimnáziumban, immáron negyedjére. A tornácon kiállítva megcsodálhattuk a tablót, ami a diákok egyedi, kézműves alkotása.

Ahogy helyet foglaltunk, már el is kezdődött a vonulás. Áldottuk az iskolát abból a szempontból is, hogy kicsik az épületek, egy évfolyamon csak egy osztály van, minden hamar és gördülékenyen zajlott.

Nagyon tetszik, hogy az itteni ballagáson a belső kört a végzősök alkotják, és őket egyre nagyobb körökben vesznek körül az alsóbb évfolyamosok.

Az is tetszik, hogy nem egy halomnyi csokor virágot cipelve kell ballagniuk, hanem csak egyetlen szál gerberával.

A tizenegyedikesektől megkapták a tarisznyájukat, amibe az osztályfőnök egyedi búcsúidézetet is tett.

A végzősök eljártak egy karikázót, és énekeltek egy búcsúdalt, aztán kaptak is ajándékba egy kedves éneket.

A tizenegyedikesek képviselője búcsúztatta őket, aztán az egyik tizenkettedikes is elbúcsúzott az osztály nevében. Szerintem mindkét beszéd kedves, vicces, egyedi volt, még a lányom kiváló méta-tehetségét is megemlítették benne.

Az osztályfőnök, az igazgató és a polgármester is beszélt, de szerencsére tömören, lényegre-törően. Aztán mindenki, nemcsak a tanárok, hanem a kollégiumi felügyelők, a technikai dolgozók, a művészeti iskola oktatói is kaptak személyre szabott ajándékot. Sor került az iskolazászló átadására, és rákötöttek egy emlékszalagot a faragott botra.

A végzősök együtt elültettek egy cseresznyefát az iskola udvarába. Az ágakra szalagokat aggattak, melyekre kívánságaikat írták fel. 

Itt egy almát annyifelé vágtak, ahányan vannak, és mindenki megevett belőle egy szeletet.

Az alsóbb évfolyamok diákjai (köztük a másik lányom) és a tanárok sorfalat álltak, kezükben faágakkal.

Közöttük haladtak el a ballagók, akiket ki lágyan, ki komolyabban, de mindenképp megcsapkodtak a vesszőkkel.

A fakapun áthaladva még összegyűltek egy utolsó körre, harsogott a „Huj, Huj, Hajrá!”, és ezzel véget ért a ballagás. Már csak a koleszosok cuccainak megtalálása és kocsiba pakolása volt hátra, aztán irány Budapest és a hosszú hétvége.

Hihetetlen, hogy ötből négy gyerekem felnőtt, és jövő tanévtől már csak egy marad a gimiben. Már csak két év, és teljesen lezárul az iskolás-gyerekes korszak az életemben. Jövő héten tartják az írásbeli érettségiket; hétfőn magyar, kedden matek, szerdán töri, pénteken pedig angol vizsga vár a lányomra (a földrajzot már tavaly megcsinálta). Drukkoljunk együtt mindenkinek!

Végre volt időm filmezni is, egy vicces-komoly francia mini-sorozatot néztem végig, a „Beépített tanár”-t. Belekezdtem a „Tisztátalan”-ba is, de amilyen érdekfeszítő volt, olyannyira nyomasztó is, ezért képtelen voltam tovább folytatni. Némileg azért is, mert habár nyilván nem direktben, de nyomokban a régi életemre is emlékeztetett. Ebbe most nem mennék bele részletesen, de eléggé negatív dolgok elevenedtek fel bennem. Pláne hogy a héten a távolból a ballagáson láttam ennek a régi életemnek a főszereplőjét.

Azért persze van sok jó dolog is a múltamban. Most például, ahogy véget ért az április, és beköszöntött a május, eszembe jutottak a régi jó kis majálisok, amiket Máriahalmon, Únyon, Visnyeszéplakon, Vásárosbécen vagy Nógrádon tartottunk. Amikor a férfiak kivágták a fát, a lányok-asszonyok színes szalagokkal feldíszítették azt, az egész csapat együtt felállította, a fiúk felmásztak rá, és leszedték róla az előzőleg felaggatott sütiket, italokat. Ez volt az egyik kedvenc közösségi ünnepem.

Ma már ebből a hagyományból semmi sem maradt meg a mi életünkben. Elváltam, a gyerekek megnőttek, felnőttek, faluból városba költöztünk, magánsuliban tanítok, idegenvezetek, minden egészen más. Akkor, ahhoz az életszakaszhoz pont az kellett, és ezt utólag a gyerekeim is pozitívan értékelik. A mostani életszakaszhoz pedig kiválóan passzolnak ezek az életkörülmények, életmód, emberi kapcsolatok.

Például lett egy párom, akivel annyira jól megvagyunk! Májusfát ugyan nem állított nekem, de tartottuk egy fergeteges randinapot.

Elé mentem a Nyugatiba, mert mostanság sokkal többet utazik vonattal, ráadásul a budapesti tömegközlekedést is megkedveltettem vele. Mindkettőnk kedvencei a kötött-pályás járművek, ezért három villamoson is utaztunk együtt, jókedvűen beszélgetve, hülyéskedve.

A Katinyi mártírok terén szálltunk le, amit gyerekkoromban még nem így hívtak, és nem állt ott emlékmű sem. Megmutattam neki a régi középiskolámat, az Árpád Gimnáziumot.

A fő cél a Katonavárosi Amfiteátrum volt, mert a múltkori a Római Napon csak a Polgárvárosit láttuk, ez kimaradt.

Lépcsőn felmentünk a lelátóra, ahonnan jó kilátás nyílt minden irányba.

Ő szereti a Sportszeletet, én a kókuszos csokit, ezért egy kókuszos sportszelet volt fent a nasink.

Aztán megmutattam az „oroszlánbarlangot”, ami gyerekkoromban nagyon titokzatos és félelmetes helynek tűnt.

Lent is sétáltunk a küzdőtéren (ahol a nemmondommilyen kutyatulajdonosok képtelenek voltak kordába tartani a felénk, majdnem nekünk rohanó ebeket).

Az Amfitól a hegy felé folytattuk sétánkat, elhaladva Göncz Árpi bácsi háza mellett.

A „Kandónál” megmutattam az ikonikus sportpályát, ahol kamaszként sokat kosaraztunk.

Az Óbudai Egyetem Ó betűje fotózásra csábított minket.

Ez a természet kapuja, innen az erdőben gyalogoltunk tovább.

A Szent Vér (micsoda név!) kápolnánál tartottunk egy rövid pihenőt.

Fellépcsőztünk a Golgotához, a kálvárián pedig kivételesen visszafelé haladtunk, míg el nem értük a Kiscelli Kastélyt.

A bejáratnál a kedvenc sárkányomat megsimogattam, meglovagoltam, a farkánál, szárnyánál kukucskáltam…  

A múzeumkertben megnéztünk régi, klasszikus oszlopfőket, de mindenféle modern szobrokat is (Kitalálnátok, hogy ez itt a képen Laokoónt ábrázolja?)

A hatalmas, omladozó kőfalak, a régi, faragott kapuk is fényképezésre adtak okot.

A római témához aznap még kettő dolog kapcsolódott: a kastélykertben a szarkofágok és a Flóriánnál a romok.

Együtt bevásároltunk, és otthonra rendeltünk egy pizzát, amit közösen befaltunk. 

A naphoz még hozzátartozott egy jó beszélgetés hármasban az egyik lányommal, némi angolozás, valamint zenehallgatás, éneklés és „tánc” is.

A szerelem hónapja a május. Tudom, érzem, hogy sok jó együttlétet, izgalmat és kalandot tartogat majd számunkra ez a hónap.

Volt egy egész napos tour-om is, szombaton, amikor ismét egy idősebb amerikai párt kalauzoltam el Budapesten.

A Hotel Moments-ben szálltak meg, ami egy kívül-belül szépen felújított szálloda az Andrássy úton, innen indultunk. 

Az útvonal a klasszikus: Hősök tere, Városliget, Szent István Bazilika (bent is), Szabadság tér, Parlament, Cipők, Vásárcsarnok 

Innen át Budára, ott a Várnegyed, Mátyás-templom (bent is), legvégére pedig nekik, komolyzene-kedvelőkek az Opera. 

Az időnk csodaszép: napsütés, 25 fok, szélcsend. 

A távolabbi pontok között tömegközlekedtünk, nagyon tetszett nekik a kisföldalatti meg a 2-es (városnéző) villamos is. 

Nagyon jól bírták, pedig rengeteget gyalogoltunk, és rendkívül jó fejek, közvetlenek voltak. 

Nekem amúgy még sosem volt problémám egyik vendégemmel sem, sőt, mindegyik kedves és vidám volt. Vagy vajon ez azért is van, mert én is kedves és vidám vagyok velük?

Egyik nap eljött anyukámhoz a fiam, plusz négy barátja. Velük mindig nagy öröm lenni, utoljára a Hősök terén találkoztunk a nagykoncerten. 

Most itt ebédeltek (hívjuk inkább estebédnek), és én is direkt azért mentem át akkor, hogy találkozzak velük. Beszélgettünk, viccelődtünk, sokat nevettünk, jó volt együtt. Anyu pedig, szokás szerint, pazar kajákat főzött.

A héten háromszor is lementem a Kobuciba, és mindegyik teljesen más élményt jelentett számomra. 

Pénteken egy olyan együttes játszott (Duckshell), akiket egyáltalán nem ismertem, sohasem hallottam őket. Csak mivel a fiamék oda mentek a koncertre, gondoltam, a végébe kívülről belehallgatok egy kicsit. 

Nem bántam meg: nagyon lendületes, reggae, ska zenét játszottak, néhol népzenés elemekkel. Szuper bulit csináltak, többek között egy „kacsával” a színpadon. 

Ezután bementem a Bugira, ahol tök egyedül voltam. Pontosabban nem, mert a tömegben mindig akadt valaki, akivel beszélgettem a sörpadoknál vagy táncoltam a tánctéren. A DJ nagyon jó, nekem való zenéket válogatott össze, ment a pörgés ezerrel.

Másnap aztán a Parno Graszt játszott, ahová az egyik lányom is elkísért. 

Viszont ez egy olyan koncert volt, ahol csupa régi számot játszottak, amik közül egyetlen egyet sem ismertünk. 

Nagyon szeretem az autentikus cigányzenéjüket, főleg amikor táncra is perdülnek a színpadon. 

Persze mi is táncikáltunk, de mivel egyik zenéhez sem tudtunk igazán kapcsolódni, ráadásul az egész napos idegenvezetéstől nagyon fáradt voltam, ezért a vége felé eljöttünk, a Bugit is kihagytuk.

Másnap viszont jött a Parno Graszt ráadás, amikor főként az ismertebb számok szólaltak meg. Nem bírtuk ki, és a lányommal megint lementünk. A bükkben a fák, Már nem szédülök a fényben, Fújj meg, szél, Muki…

Csak úgy ontották a slágereket, amiket mindenki énekelt. Fergeteges mulatás ment közben a nézőtéren. Méltó megkoronázása volt ez a buli az egész hétnek. 

Ma van május első vasárnapja, azaz: Anyák Napja! Köszöntöttem is anyukámat egy rózsaszínű cserepes virággal. Köszönöm neki, hogy megszült és felnevelt. 

25 és fél évvel ezelőtt én is édesanya lettem, aztán ötszörös anya vált belőlem. 

Kaptam is virágokat a gyerekeimtől, az egyik a Dagályhoz vitte oda nekem, a másik pedig az Óbudai-szigeten szedett egy csokorral.

Így most a ballagás és az anyák napja miatt szépséges virágok pompáznak a lakásban, vágottak és cserepesek, pirosak, narancsszínűek, rózsaszínek, ciklámenek, sárgák, lilák. 

Megvan az összes miniszter! Egész jónak tűnik a csapat, három női miniszter plusz a házelnök, a frakcióvezetővel és egy kormánybiztos is ő, hurrá! 

Május 9-én lesz a miniszterelnök eskütétele, az új kormány beiktatása, és a Parlament alakuló ülése, ezután pedig nagyszabású rendezvényt tartanak a Kossuth téren. 

Ráadásul május 9-10. Óbuda Napja is, a Fő és a Szentlélek téren rengeteg programmal, táncos és zenei bemutatókkal, meg persze koncertekkel. Már most érzem, hogy a következő hétvégén is sok buli vár ránk.

 

2026. május