Leültem a gép elé...

Leültem a gép elé, hogy most aztán írni fogok arról, ami manapság történik velem, illetve ami foglalkoztat. De rájöttem, hogy vannak dolgok, amikről ide nem szabad, illetve olyanok is, amikről ilyen formában lehetetlen írnom. Azt hiszem, a realitás mellett erőteljesebben rá kell feküdnöm a fikcióra. Vannak dolgok, amiket képtelenség egy blogra megírni, ahhoz jobb, ha az ember belebújik egy regény főhősének vagy egy novella szereplőjének a bőrébe.

Tudjátok, miért imádok szépirodalmat írni? Mert soha nem tudhatja az olvasó, hogy mennyire merítkezem a valóságból, és mennyire vagyok benne én a sztorikban. Kicsit gonoszkodás is ez részemről, hogy megírok mondjuk egy novellát, ami lehet, hogy totálisan a képzeletem szüleménye, de az is lehet, hogy jó sok sajátélményes elemet tartalmaz (nyilván némileg módosított formában), és aki olvassa, annak fogalma sincs, épp mit olvas, az én életemet, vagy Képzelt Katáét.

Minden évben úgy érzem, hogy készen áll a novelláskötetem, de mindig újakat írok hozzájuk. Mindig elhatározom, hogy a téli időszakban összeszerkesztem és kiadom, de eddig mindig elsikkadt a dolog. Talán most?

Azzal is kacérkodok, hogy egyszer megírom életem történetét, amiben nyilvánvalóan minden reális lesz (persze az én szűrőmön keresztül), de ennek az a hátulütője, hogy a benne szereplő és még ma is élő személyek nem biztos, hogy szívesen látnák magukat egy könyv szereplőiként. Hogy lehet tapintatosan írni egy mártír nagymamáról (ő mondjuk már meghalt), egy érzelmileg szinte semmit sem nyújtó apáról, a volt szerelmeimről, akik közül van, aki már nem él, és van, akiről nem tudnék sok jót írni, akkor ne is írjak róla semmit?

Többnyire Ákost hallgatok mostanában reggelente a tornához. Tőle leginkább a Csend leszek a nagy kedvenc, meg az Idelenn idegen, a Jóslat, a Jel… Ezért szinte egész nap Ákos dalszövegek járnak az agyamban. Pl. hogy „Ha ajtót rajzolsz a falra, kiléphetsz rajta.” Az előző életemben tényleg annyira rosszul éreztem magamat a bőrömben, hogy a fantáziámat használtam ajtóként ahhoz, hogy kilépjek (ha csak egy rövid időre) a valóságból. Holott tudtam, hogy mindez csupán illúzió, nem fogja megoldani a földi, hétköznapi gondjaimat az, ha egy képzelt világba utazom. Most ki is akarok lépni, meg nem is. A fantázia nem kényszer, csupán lehetőség. Játék, és én szeretek játszani.

Közeleg a tél… (És ez most itt nem a Trónok harca.) Már nem utálom a novembert! Ehhez persze az is hozzájárult, hogy ennyire enyhe volt ez az ősz vége. Alig fogy a tűzifa, csak délután gyújtunk be, a kályha platniján megfő az ennivaló, még rakok rá 1-2 hasábot, és ettől jó ideig meleg lesz a házban. A szigetelés egyértelműen érezteti hatását, hamar felfűti a teret a kályha, és nagyon sokáig tartja is a hőt.

A gyerekek nagyjából segítőkészek, szinte szó nélkül hoznak be fát, és sokszor ha én érek haza később, akkor addigra már be is gyújtanak. Ám vannak nehézségek is. Egy pedagógus, aki hazatér otthonába egy több mint 150 fős nyüzsgő méhkasból, otthon pedig min. három, de hétvégente inkább négy-öt gyerek zajong, annak nem sok nyugalma van. Bár, ha jobban belegondolok, nem tudnék sok mindent kezdeni egy túl csendes, unalmas élettel. A balesetem után is eléggé szenvedtem emiatt. Réka egy pörgős nő és kész!

És hogy még mi történik mostanság velem? Például az iskolában volt játékos sport-délután, és az összes tanítványomat megvertem ping-pongban. Most nem tudom, hogy ez az jelenti, hogy menő vagyok, vagy csak ők nem profik (még). A lényeg, hogy aki legjobban megizzasztott, az kapott ma tőlem egy Sport-szeletet.

Már kissé amolyan elő-adventi hangulat van itthon is, suliban is. Sőt, én igazából már két hete elővettem átnézni a díszeket, és alig tudtam lebeszélni a lányokat, hogy azért november közepén ne rakjuk még ki a díszeket, mert a végére elvész a varázsa. De azért van közös éneklés, holnap elkészül az adventi koszorú, berejtettem a fali zsebekbe az ajándékokat – egyszóval: kezdődik a karácsony előtti szuper várakozás!

2019. november