Álom-bútorok és saját tér

Van énnekem egy mappám, a címe: „Házak, bútorok”. Ide gyűjtögettem, gyűjtögetem a nekem tetsző házak és bútorok fotóját. Eleinte a Lakáskultúrából és az Otthon magazinból vágtam ki őket, később a Veranda és a Gerendaházak magazinokból.

Nem tudom, mennyire hangsúlyoztam eddig a blogon, hogy a lakberendezés mennyire jelen volt az életemben már gyerekkoromtól fogva. Ültem a kockás füzet fölött, és alaprajzokat rajzolgattam, tereket tervezgettem. Volt is anno olyan tervem, hogy belsőépítész szakra jelentkezem, aztán olyan, hogy elvégzek egy lakberendező tanfolyamot.

Végül is egyik sem valósult meg, de a rengeteg elolvasott-átnézett könyv, átlapozott magazin, megtervezett tér után úgy érzem, konyítok kissé a témához. Viszont úgy érzem, nem véletlenül nem ez lett a szakmám, mert azt hiszem, nem lennék jó lakberendező. Én kizárólag olyan otthonokat terveznék szívesen, amelyek stílusa közel áll a lelkemhez. Ez pedig a vidéki, country, rusztikus, némi mediterrán meg skandináv meg bohém beütéssel. (Képtelen lennék például egy minimál vagy egy polgári teret berendezni.)

Visszatérve a kedvenc mappámra, itt gyűlnek tehát az álom-bútorok, álom-házak képei. Az a baj, hogy amikor kimondom azt a szót, hogy „álom…”, rögtön ex-férj jut eszembe, aki éveken át mesélt nekem az álom-házról, álom-kertről, álom-közösségről, amiket együtt tervezgettünk és persze sohasem valósultak meg (legalábbis vele nem).

Mostanság pedig elérkeztem egy életszakaszhoz, amelyben folyamatosan válnak valóra az álmaim. Persze lehet mondani, hogy az úgynevezett álom-otthon nem úgy valósult meg, ahogyan én azt elképzeltem. Nem lettek narancsos színűre antikoltak a falak, a kemencénk se búbos, és nincsen tornácos parasztházunk sem. De! És most jön a De! Mégis kinek az álmai valósultak meg pontosan ugyanúgy, ahogyan azt eltervezte? Az álom pasi horkol, az álom nyaralás egyik napján esik az eső, az álom munkánál is be kell tartani a határidőket.

Aki belenéz abba a bizonyos mappámba, az csupa natúr fa, főleg fenyő bútort lát. Az én álom-bútoraim! Klasszikus népies stílusú, régi, vagy régies hatású bútordarabok. Ha hiszitek, ha nem 20-25 évet kellett várnom arra, hogy ezek mind meglegyenek. És most megvannak! Egy év alatt megvettem két lócát, hozzájuk illő székekkel, (plusz a terasz székeit), fiókos komódot, polcot, éjjeliszekrényeket, ágyat, és most megérkezett az utolsó darab: a kredenc! (Ami magyarul tálaló, és nálunk nagyon nem konyhai feladatokat fog ellátni, mert kézműves dolgok és társas meg egyéb játékok kerülnek bele.)

A gyerekeim szerint túl unalmas a házunk, mert nálunk minden fa. Egyrészt szerintem nincs egyféle fa-felület: van simára csiszolt és durva, fényes és matt, drappos, barnás avagy sárgás. Másrészt mindenütt igyekszem színes textilekkel, csempével, díszekkel, növényekkel feldobni a teret.

A térnek pedig van egy olyan része, ami csakis az enyém! (Mondjuk ez sem igaz teljesen, mert a beépített szekrényben nemcsak az én ruháim vannak, hanem Zolié is.) De végre itt egy szoba, aminek az elrendezése, bútorzata, színvilága és dekorációja mind az én ízlésvilágomat tükrözi.

A saját térre való igény legelőször kamasz-koromban jelentkezett. Sok-sok hosszú éven át éltem egy szobában az öcsémmel, először 12 négyzetméteren, aztán 15-ön, kettőnk birodalma szekrényekkel némileg elválasztva. Mire végre saját szobám (lett volna), addigra kollégista lettem, tehát csak hétvégén használhattam, majd később elköltöztem az akkori páromhoz. Így azt a szobát nem igazán rendeztem be úgy, ahogyan tényleg szerettem volna, és végképp nem éltem át azt az érzést, milyen, ha van egy saját terem.

Következett további sok-sok hosszú év, hol kettesben az épp aktuális párommal, hogy az egyre gyarapodó gyereklétszámú családdal. Balatonhenyén a présházban igazából volt egy saját szobám, de Zoli nagyon hamar (félig-meddig) odaköltözött, másrészt az ugyebár nem volt a mi házunk, csak béreltük.

Azt mondják a szuperül megvilágosult elmék, hogy ne gyökerezzünk le sehová, legyen szabad a lelkünk, így az ember bárhol otthon tudja érezni magát. Jó szöveg, kár, hogy magamra nem érzem érvényesnek. Akármennyire is szerettem bizonyos albérleteinket (pl. Máriahalom – Biofalu, vagy Széplakon a 2. kis ház), attól még az ideiglenesség érzése folyamatosan ott lebegett a fejem felett, amit én nem tudtam kellő spirituális szabadsággal kezelni.

Most itt egy ház, ami a miénk, itt egy szoba, ami az enyém. A ház körbeszigetelve, körbeburkolva, lenolajos kezelése elkezdve. Már csak szegény Zoli az, akinek nincs befejezve a szobája, de végre megtörtént nála az áttörés, kialakult a koncepció, el is kezdte a berendezést, ami tippem szerint karácsonyig be is fejeződik. Ekkor lebontja a mostani ideiglenes kuckóját (hurrá!), véglegessé válik a nappali tér, és már csak a konyhabútor befejezése (meg persze számtalan apróság) kell ahhoz, hogy kimondhassuk végre: Kész az otthonunk!

2019. november