Rég jelentkeztem, pontosan két hete…
Mindjárt vége a nyárnak, másfél hét múlva véget ér a
vakáció. Bizonyos szempontból ez egy elcseszett nyár volt, legalábbis a második
fele mindenképp. Úgy terveztem ugyanis, hogy júliusban sokat dolgozom (táboroztattam),
és majd augusztusban szépen jön a jól megérdemelt kikapcsolódás. Pihenés, utazás,
koncertek, fesztiválok… Ezen terveim közül konkrétan mindegyik meghiúsult.
Arról nem fogok írni, hogy konkrétan mi történt velem,
velünk ez alatt az időszak alatt, inkább arról, hogy mi zajlott eközben bennem.
Ezeknek a heteknek a kulcs-szava számomra a „türelem” volt, kulcsmondata pedig:
„Az idő mindig győz”.Azt már jó ideje tudom, hogy az egyik legrosszabb
tulajdonságom a türelmetlenség. Én vagyok a tipikus rögtön cselekvő ember, minden
azonnal akarok. De azt is tudom régóta, hogy türelemre nagy szükség van. Egész
egyszerűen nem lehet mindent egyből megcselekedni, megoldani. Van egy csomó
dolog, amit ki kell várni, és van olyan ember, akit meg kell várni. Mert
megéri! Ha az ember vár, még olyan csodák is megtörténhetnek, hogy egy pingvin
totyogásból száguldásba csap át, majd felemelkedik, és együtt szárnyal a
sassal.
És bizony arra is rá kellett jönnöm, hogy a
várakozásnak is megvan a maga jelentősége. Többször írtam már, hogy az egyik
kedvenc mondásom a „Békés harcos útjából” ez: „Az út a cél.” A türelmes várakozás is egyfajta út, amikor kívül
kevés látszódik, belül viszont sok minden zajlik, amikor a látható világban nem
történnek események, magamban viszont rengeteg változás, fejlődés.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez alatt az időszak
alatt nem voltak mélypontok. Alapvetően optimista ember vagyok, de azért néha el
tudok kenődni rendesen. Lelkesből átmegyek ultra negatívba. Viszont képes
vagyok arra is, hogy tudatosítsam: ami most látszólag rossznak tűnik, abból
később jó születhet. Valamint meg tudom látni a szarban is a szépet. Ehhez a
legjobb segítség, ha valaki azt tudatosítja bennem: „Minden rendben lesz!”
10 napja nem voltam otthon, ha kimozdultam, akkor is
csak Pesten belül, rövid időre, rövid távra. Azért néha akadt lehetőségem egy
kicsit csatangolni, bár igaz, hogy ebben a kánikulában vízparthoz lett volna
kedvem, nem városnézéshez, de hát ez van.
Bejártam a Tisztviselő-telepet, az Orczy kertet, a
Népligetet. Láttam sok szépet, például: Nagyvárad téri Református Templom, Magyarok
Nagyasszonya templom, Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum, Ludovika Campus
(azaz Nemzeti Közszolgálati Egyetem), Ecseri úti Szent Kereszt templom. És
láttam sok elszomorító dolgot, ilyen volt az elhanyagolt, némely helyen
kifejezetten félelmetes Népliget, a lepusztult Planetárium, a jellegtelen,
szemetes és büdös Szenes Iván tér.
Láttam sok szobrot, köztük régi szép alkotásokat, pl. Hősi
emlékmű, Géza fejedelem szobra, Szt. Borbála, Mária Ludovika, Szt. László, Tinódi
szobor, Kossuth szoborcsoport, de olyan szerintem förmedvényeket is, mint a Béke
emlékmű a SOTE előtt. A sétáim során készült képekkel illusztráltam ezt a
bejegyzést.
Volt közben egy nagyon rövid találkozásom Mesivel, a
sógornőmmel, aztán ő és hosszú magyarországi tartózkodás után unokaöcsém, Domi visszarepültek Torontóba. Hiányozni
fognak…
Bizonyos szempontból viszont tökéletes volt ez az
időszak, a nehéz körülmények ellenére is. Van, ami napról napra, percről percre
egyre jobb. A mottó: „Bármikor bárhol bármi megtörténhet.” És tényleg! Még akkor is, sőt
meglehet pont akkor, amikor az ember nem is számít rá. A másik mottó meg a
bizalom és bizonyosság, amit egyre erőteljesebben tapasztalok.
Ma végre hazajutok Nógrádra, épp augusztus 20-án. A
mai nevezetes napon azonban nem lesz semmilyen ünnepi esemény a faluban, csak a
római katolikus templomban. Az eddigi közösségi terek (vár, tájház, művház,
községháza) után idén kizárólag egy templomban lesz mise és megemlékezés. Ráadásul
példátlan módon most először az evangélikus lelkészt nem hívták meg, hogy
megáldja az új kenyeret. Szerintem és sokak szerint tulajdonképpen egy nemzeti
ünnep kisajátításáról van szó.
Értem én: ez a haldokló hatalom utolsó vergődése, aki
már érzi a vesztét, de a végén még rúg egy jó nagyot. Például egy hitel
felvételével, amit persze majd az új önkormányzatnak kell visszafizetnie. Ha
már várakozás: nehéz kivárni ezt a négy hónapot, míg végre az új polgármester
és testület hivatalosan is a falu élére kerül, és még nehezebb a 2026-ig tartó időszak,
amikor is reményeim szerint végleg eltakarodik az ország kártékony vezetése is.
És hogy mit várok még? Azt, hogy visszatérjen az
életünk a normál körforgásba. Hogy felkészüljünk Kendével és Csillaggal az
egyetemista életükre, hogy beszerezzük Tündérnek és Kincsőnek a kollégiumhoz és
az iskolakezdéshez szükséges dolgokat. Valamint olyan hétköznapi dolgokról
álmodozom, mint elmenni fodrászhoz hajat festetni és vágatni, vagy visszatérni
a reggeli edzésekhez és futni egy kört Almáskert virágneves utcáiban.
„Az
idő mindig győz… Becsülj minden percet!” (Halott Pénz)
2024. augusztus
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése