Csavargás a Dunakanyarban

A múlt hét nagyon-nagyon kemény volt számomra és családom számára. Életem/életünk egyik legnagyobb megpróbáltatása történt. Erről azonban nem szeretnék írni semmit a blogra, csak azért ez a kis bevezető, hogy érzékeljétek a lelkiállapotomat.

Emellett pedig ismét táborban dolgoztam, sok-sok csicsergő, ficánkoló minimanó között. Nagyon leterheltnek éreztem magamat mind fizikailag, mind mentálisan, tele voltam feszültséggel, félelemmel.

Kicsit ellentmondásnak tűnik, de ezt reggelente sok-sok gyaloglással igyekeztem levezetni. Anyukámnál aludtam a Corvin negyednél, hajnalban ébredtem, kora reggel útnak indultam. Néha az M3 vonalán sétáltam, néha pedig a körúton. Egyszer az Arany János utcáig, máskor a Király utcáig, megint máskor egészen a Nyugatiig.

Az egész heti fáradtságot csakis egy „rékás” csavargással tudtam kipihenni. Először a Balaton-felvidékre terveztem leutazni, aztán végül az időjárás és a menetrend miatt a Dunakanyar győzött. Viszont nem a szokásos, általam gyakran látogatott része, hanem a Duna jobb partja, Esztergomtól Visegrádon át Szentendréig.

Szombaton kaptam magamat, és nagyon korán, már hajnali 4-kor nekiindultam. 5 óra előtt már a zónázón voltam, amin jégkockává fagytam a légkondi miatt. (Minek, oh, minek megy a légkondi a vonaton hajnalban, amikor kint is hűvös van???). 6 óra előtt már Esztergomban köszöntöttem a felkelő napot. Amit a felhők miatt sajnos nem láttam, ráadásul a szél is tombolt, eléggé fáztam. 

Utoljára 14 éve voltam ebben a városban, akkor még a belvárosban volt a buszpályaudvar, most viszont örömmel láttam, hogy kiköltözött a vasútállomáshoz. Busszal gyorsan a belvárosba értem. Először a Királyvárost jártam be, és a séta során előjött sok-sok emlék. Amikor ugyanis Máriahalmon meg Únyon laktunk, ide jártunk bevásárolni, élményfürdőzni, sétálgatni.

A sétálóutca mentén végig bódék álltak, a főtéren a Városháza előtt pedig színpad – most volt ugyanis az MCC Feszt. Fák, stílusos padok, kőkút…

Nagyon tetszettek a hangulatos házak, bár némelyekre bőven ráfért volna a felújítás. Mindenhol színes falak, osztott ablakok, fa- és kőkapuk, stukkódíszek… Íme egy válogatás:

Esztergomot meghatározza a víz közelsége. Ott a Duna, a Kis-Duna-ág, vannak olyan városrészek, mint Víziváros meg Hévíz. Az egyik falon táblát találtam, hogy meddig öntött ki a Duna az emlékezetes 1838-as árvíz során. 

A Kis-Duna olyan széles, mint egy nagyobb patak, le is mentem a partjára, a Prímás szigettel szemben.

Több kisebb híd is található a városban, de Esztergom legnagyobb és legismertebb hídja természetesen a Mária Valéria. 

Eszembe jutott, hogy gyerekként még le volt zárva a határ, nem lehetett csak úgy átruccanni Párkányba.

Most átsétáltam rajta, direkt úgy, hogy egy időre Szlovákiába is átlépjek. 

Nekem, és szerintem a generációmnak még mindig nagyon furcsa az, hogy egy pillanat alatt és mindenféle ellenőrzés nélkül az ember hiphop egy másik országban találja magát.

Esztergom soktornyos város, több különböző templomot láttam utam során. Pl. Ferencesek temploma, Szent Péter és Szent Pál templom, Zárdatemplom vagy a Loyolai Szent Ignác templom, illetve a Szent Tamás hegyen a Fájdalmas Szűz kápolna. Íme:

A legjelentősebb természetesen az épp felújítás alatt álló Bazilika. 

A domb aljában található Balassi és Mindszenti szobra. 

Az építkezés miatt a felvezető út lezárva, az egész domboldal munkaterület, csak egy oldal-lépcsőn tudtam feljutni.

A térről kinéztem oldalra, egyik irányban az alattunk elterülő város látszódott a Pázmány Egyetemmel, a másikon a Hittudományi Főiskola és különböző középiskolák.

Az épület előtt közvetlenül a Magyarok Nagyasszonyának szobra áll.

Az egyik tornya, oldala felállványozva. 

A bejárat előtt monumentális oszlopok, fent egy hatalmas és kettő kisebb kupola.

A Bazilika mögött kívülről megnéztem a téglaborítású várat.

Előtte faállványon stilizált harang áll.

A korai időpont miatt természetesen mind a bazilika, mind a vár zárva volt még.

Hátulról csodaszép kilátás nyílt Esztergomra, a Dunára, a hídra. 

Kicsiként átnéztem a túloldalra, és döbbenetes volt, hogy az már Csehszlovákia. 

Pazar volt a hegyek látványa a távolban, ami szlovák természetvédelmi terület.

Fent a legutolsó állomásom a Szent István megkoronázása szobor volt.

Kb. két és fél óra városnézés után ismét buszra szálltam, hogy eljussak Visegrádra. Amint az út a Duna mellett haladt, kibámultam az ablakon, és gyönyörködtem a Börzsöny látványában. Amikor először felbukkant a Szent Mihály hegy, tartsatok nyugodtan érzelgős picsának, én bizony elsírtam magamat a gyönyörűségtől. Jó érzés volt beazonosítani az ismerős helyeket a távolban: Szob, Zebegény, majd Nagymaros. 

Mi pedig Pilismaróton és Dömösön át megérkeztünk Visegrádra.

Az itteni program sajnos nem úgy sikerült, ahogy akartam. Erről persze nem a város tehet, hanem az időjárás. 

Hideg volt, tombolt a szél, beborult az ég, lógott az eső lába. A Dunánál kezdtem a sétát, a kompnál, amit mindig a túloldalról, Nagymaros felől szoktam látni.

Hiába terveztem, hogy kigyalogolok Apátkútra, végül csak egy rövidebb városnézést tettem a központban.

A belváros meghatározó épülete a Keresztelő Szent János templom.

Itt is sok hangulatos házat láttam, ezekből is mutatok egy párat:

A Királyi Palotáig mentem el, felette a Fellegvár magasodott.

Szemben érthetetlen módon zárva találtam a szuper Mátyás Király történelmi játszóparkot.

A Mária kápolnánál még egyszer kimentem a Duna-partra, ahol pihenő evezősöket találtam.

A Salamon tornyot már csak a buszból elsuhanva láttam. 

Aztán jött Dunabogdány, Tahitótfalu, Leányfalu. A Kisoroszi szigetcsúcs láttán nosztalgikus érzéseim támadtak.

Az utolsó megállónak eredetileg Papszigetet terveztem. Az úton a szeszélyes időjárás miatt végig A és B terv között lebegtem. A: meg sem állok, hanem megyek tovább busszal Budapestig, B: leszállok, bejárom a szigetet, aztán elgyalogolok Szentendréig, és onnan HÉV-el jutok el a fővárosba. Végül pont a kettő közé kerültem.

Kisütött a nap, elmentem tehát Papszigetre. Kettő kötődésem van ehhez a helyhez. Az egyik, hogy régebben a Magyar Rádiónak itt (is) volt üdülője, ahol kisgyerekként jártam. A másik, hogy a legújabb regényem egyik helyszíne, a főszereplő egyik kedvenc helye ez.

Különleges a hangulat itt. Fahídon jutunk át a keskeny Duna-ágon a szigetre, ahol szemben rögtön egy kemping fogad.

Hatalmasra nőttek a fák, sűrű ligeten át haladtam.

Kevés ház van a szigeten, de az mind különböző stílusú és állapotú. 

Elhanyagolt kockaház, szocreál üdülő, lábakon álló háromszög-ház, mediterrán villa…

A sziget déli csücskénél és keleti oldalán is lenéztem a Dunára, a túlparton a Szentendrei-szigetet láttam.

Ugyan az idő egyre szebb és melegebb lett, én viszont kezdtem eléggé elfáradni. Ezért úgy döntöttem, hogy irány a buszmegálló, onnan pedig Újpest-Városkapu.

A testem persze elfáradt a végére, de a hangulatom sokkal jobb lett. Kikapcsoltam az agyamat, lelkileg feltöltődtem.

Az azóta eltelt napok pedig szép fokozatosan egyre reménytelibbek, biztatóbbak lettek, és mire ezt a bejegyzést írom, már látszik a fény az alagút végén. Sőt: csoda történt!

Az életem pedig más egyéb területen nagyon gyors fokozaton válik egyre jobbá, a remény bizonyossággá lett, és ragyog a szívem.

2024. augusztus