Ősz kellős közepe

A hét úgy kezdődött, hogy hétfőn este ünnepélyes eseményre mentem a községházára. Ekkor volt ugyanis az új testület alakuló ülése, az új polgármester és a képviselők eskütétele. Nagy taps fogadta őket, a leköszönőket viszont minimális (részemről semennyi). Ugyan sokmilliós hiánnyal vették át a falut, én mégis bízom benne, hogy az új korszak sok jó változást fog hozni.

Anyukám, a nagy hős, nem bírt magával és folyton cipekedett, méghozzá olyan súlyú cuccokat emelgetve, amikre még én is azt mondom, hogy nehezek. Erre mi történt? Persze meghúzta a hátát, és most kénytelen nyugiban lenni, gyógyulgatni. Utálja szegény ezt a tehetetlenséget. Viszont ha az ember túlpörög és magától nem pihen, akkor az élet sajnos tesz róla, néha ilyen durva módszerekkel.

Míg azonban a pakolászás most emiatt kissé parkolópályára került, az ingatlanozás felturbózódott. Vevőkeresés, lakáseladás, ingatlankutatás zajlik most az online térben, és amint anyukám felépül, a valóságban is. Bennem persze rögtön feltámadt a lakberendező, lelkesen lakásokat nézegetek, elemzek, tervezek át, egyelőre persze csak képzeletben.

Virágom munka mellett a jogosítvány megszerzésére és az angolozásra fókuszál, valamint belekezdett a futásba. 

Kendéék jó néhány hete dolgoznak egy hatalmas istálló épületen. Szerintem nagyon pöpec lett/lesz!

A hétvége főleg a lányaimról szólt, a három „kicsiről”. Hazajöttek Nógrádra, megtelt a ház élettel és zajjal, szanaszéjjel hagyott holmikkal, karácsonyi (!!!) zenékkel, kiabálással és nevetéssel.

Volt benne közös jógázás és tánc itthon, sütöttek lekváros buktát és társasoztak, együtt ebédeltünk a Vár Vendéglőben, valamint egy iszonyatosan idióta, de nagyon vicces írós játékot is játszottunk.

A csajok felpakoltak egy jó nagy adag fát a teraszra, hogy könnyebb legyen nekem a fa behozatala, pláne esőben, sötétben. Szombatra ugyanis eléggé lehűlt az idő, néhány nap szünet után újra be kellett gyújtani.

Bezzeg, mikor Budapesten voltam! A nógrádi esőből, hűsből bementem a fővárosba pulcsiban, harisnyában, csizmában, aztán jött egy hirtelen intenzív hőhullám. Sütött a nap, az utcán bőven elég volt a bőrdzseki, a benti térben még trikóban, ujjatlan ruhában is megsültem.

Minek voltam már megint Budapesten? (Egy barátnőm szerint nagyvilági életet élek a fővárosban.) Hát vizsgázni! Elérkezett ugyanis a nagy nap, a csütörtöki írásbeli. Szinte hiánytalanul megjelent a csoport, egyesek idegeskedve, a tananyagot ismételgetve, a többieket kérdezgetve, mások hót lazán, mindenre tojva; egyesek az elmúlt időszakot végig tanulva, mások bevallva, hogy nem igazán készültek túl sokat; egyesek öltönyben, mások macinaciban.

Én valahogy a kettő véglet között éreztem magam. Egész tanévben, de az utóbbi pár hétben főleg sokat tanultam, hiszen ez a tudás nemcsak a vizsgára, hanem az életre is felkészít. A vizsga napján azonban már nem izgultam túlzottan, csakis az egészséges mértékben stresszelve. Anyukám reggel kikérdezett a komplett anyagból, és mivel a nagyját tudtam, ezért úgy éreztem, nincs min parázni, viszont az adrenalint ezzel a kellő szintre pörgettem fel.

A 60 perces tesztnek nem sok köze volt ahhoz, amire nekünk idegenvezetőként szükségünk lehet, viszont 50 év tapasztalatai alapján, a józan eszemre hagyatkozva nagyjából sikerült megoldanom, méghozzá jó gyorsan. Alig fél óra alatt végeztem, a csoportból elsőként én.

A projektfeladatokra 3 óránk volt, és ez kellett is. Gyors olvasással, gyors gépeléssel, minden percet maximálisan kihasználva dolgoztam. Legjobb tudásom szerint írtam meg az idegenvezetői jelentést, a jegyzőkönyvet rendkívüli eseményről, és az elszámolást. Úgy érzem, sikerült, de a konkrét eredményt október 28-án tudjuk meg. Ekkor lesz ugyanis a gyakorlati vizsgánk.

Budapesten várt még rám pár élmény. Egy közös utazás, egy emlékezetes találkozás, séta... Sok beszélgetés, sok nevetés, sok szenvedély. Valamint megettem életem eddigi legfinomabb pizzáját.

A lányok most útra keltek, kiürült a ház, csend van, nyugalom, békesség. Itt az ideje, hogy felkészüljek a buszos városnézésre magyarul, a gyalogosra angolul, valamint az idegenvezetés módszertanra.

A tanulás mellett viszont egészen biztosan jut majd időm mindenféle kalandokra, reményeim szerint Budaörsre is.

 

2024. október

Az Élet maga

Egy ideje már az az általam kitalált rend itt a blogon, hogy legalább hetente beszámolok nektek az életemről. Ilyenkor áttekintem az elmúlt hét napot, átnézem a fotókat, átgondolom a történteket. Ezek alapján szokott megszületni egy-egy bejegyzés.

Múlt hétvégén viszont valamiért nem raktam fel semmit. Nincs ennek semmi különösebb oka, egyszerűen így alakult. Igazából átlagosnak tűnő hétköznapok vannak mögöttem, az utóbbi időszakot többnyire egyedül töltöttem itthon. Ezek a napok főként tanítással telnek, ami látszólag unalmasnak tűnhet, de én ebben is találok érdekességet, izgalmat. Mire véget ér ez a poszt, látni fogjátok, hogy azért volt itt történés bőven.

Na meg van sok olyan dolog, ami csakis rám, ránk tartozik, és akármennyire is nyitott könyv számotokra az életem, én kifelé nem írok a legmélyebb érzéseimről, az egészen szoros magánéletemet érintő dolgokról. Az csakis az enyém és a miénk.

Van egy mostanság válófélben lévő ismerősöm, aki minden reggel egy órát ír a benne zajló lelki folyamatokról, és mindezt kirakja a fb-ra. Csodálom az őszinteségét, ez számára szerintem egyfajta terápia, na meg az olvasóknak nagyon sokat lehet belőle tanulni. Én mégis megmaradok ilyen „okos lánynak”: írok is az életemről meg nem is.

Meghatározó most számomra a tanulás, ezerrel készülök az idegenvezetői vizsgára, aminek az írásbeli része 4 nap múlva lesz. Sokat foglalkozom vele, de nem azért, mintha annyira paráznék a vizsgától. Egészen biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog, sőt, jól fog sikerülni. Viszont minden egyes információ, tudás a leendő karrieremre, és magára az életre készít fel.

A különböző anyagrészek közti szünetekben jógával kapcsolódok ki. Az izom-edzések mellé megint jobban behoztam a jógát, mert érzem, hogy a testemnek nemcsak az erő, de a hajlékonyság, rugalmasság is szükséges. A légzőgyakorlatok pedig segítenek az ellazulásban.

Ezen kívül gyógynövényekkel foglalkoztam. A régebben gyűjtött csokrokat lemorzsoltam, az utolsó adagot, ami eddig kint lógott a teraszon, behoztam a konyhába. Most a tálason függve, illetve fonott kosarakban szárad a menta, citromfű, oregánó, rozmaring.

Amikor megérkezett a hűvös idő, egy ideig még tartottam magamat, napközben kardigánban, éjszaka a paplan alatt melegedve. Aztán néhány napja befűtöttem. Jól sikerült az első begyújtás. 

Kiválóan szuperál a kályha és a kémény, jó minőségű a tűzifa is. Elégedettséggel tölt el, hogy ott a sufniban meg a teraszon az idei, a kertben meg a jövő évi meleg záloga.

Esténként kikapcsolódásként a baráti csitcsetek mellett a „Virgin River” sorozatot néztem a Netflixen. Szinte kizárólag kortárs drámákat nézek, amelyek a mindennapi életről, hétköznapi emberekről szólnak. Ezekbe tudom a legjobban beleélni magamat.

Mielőtt a nagy esőzés bejött volna, futottam egy jó nagy kört, ezúttal nemcsak Almáskertben, hanem a falu központjában is. Nekikezdeni nem volt túl könnyű, úgyhogy először csak a legközelebbi keresztutcát tűztem ki célul, aztán a következőt. Végül azon vettem észre magamat, hogy nemcsak a várat kerülöm meg, de teszek egy plusz kitérőt a suli felé is. Olyan a futás, mint az élet. Elindulásról, döntésről, kitartásról, céltudatosságról szól.

Nógrád most tele van szüreti dekorációkkal, ezek közül mutatok nektek néhány szépet, ötleteset, vicceset.

A szüretet idén nálunk amolyan felemásan tartották meg, botrányoktól egyáltalán nem mentesen. Ez volt az előző vezetés végső vergődése. A felvonulást végül megrendezték, a bál viszont elmaradt. Aznap esett az eső, és nekem semmi kedvem sem volt ilyen időben útnak indulni. Úgyhogy itthon maradtam, és csak fotókon, videókon követtem a mulatást. https://www.youtube.com/watch?v=0KvVEZBsdcI

Az öt évig hivatalban lévő testület uralmának végre végleg vége! Még mindig hihetetlennek tűnik, de nagy elégedettséggel tölt el, hogy a komplett bandát sikerült eltakarítani a falu éléről. Az új testület alakuló ülése holnap este lesz, az új polgármester és képviselők eskütételén én is ott leszek. Hiszek benne, hogy új korszak kezdődik a falu életében, aminek én is aktív részese szeretnék lenni.

Nyissunk egy kicsit, és térjünk át a helyi politikáról a megyeire. Mert hogy egy kicsit ez is az életem részévé vált. (Aki utálja ezt a témát, az bátran görgessen tovább! Hadd ne kérjek elnézést emiatt, ez is én vagyok.)

A Nógrád megyei TISZA-szigetek kapcsolattartóinak találkozóját Legénden tartották, ahová engem is meghívtak. 13-an voltunk, ismerkedtünk, beszélgettünk, tárgyaltunk.

A tejfölös pogácsám nagy sikert aratott, nekem pedig az isteni diós pite ízlett a legjobban. A tegnapi tüntetésen az MTVA székháznál Nógrád községet sajnos nem, de Nógrád megyét képviselték néhányan.

Anyukámnak ebben a két hétben többször is segítettem, kipakolásban, selejtezésben, káoszból rendteremtésben, súrolásban.

Szerinte szigorú vagyok vele, de többnyire elismeri, hogy igazam van abban, mennyire felesleges ennyi holmi. 

Az esetek nagy részében hallgat rám abban, hogy miket hajítson ki, meg hogy hogyan rendezze be a teret a lakásban. 

A cuccainak egy részét Kende már át is költöztette Józsefvárosból Újlipótvárosba, mi meg Csillaggal segítettünk a cipekedésben.

Legutóbb például összeraktam neki egy gurulós polcot (szidtam rendesen az IKEA jó édes anyukáját), meg kisebb polcokat.

Ezen kívül képeket rendeztünk, és ismét sok-sok szatyornyi dolog került a szemétbe, adományba, ajándékba, stb.

Néhány kis Rékás biszbaszt azért megmentettem a kidobástól, és elhoztam Nógrádra. Például fonott kosár, kerámiák, kolomp, rézmozsár, Buddha-szobor… Már meg is találtam a helyüket, teraszon, konyhában, komódon, kredencben.

A két hét csúcspontja talán a péntek volt, amit Budapesten töltöttem. Amennyire szeretem Nógrádot, annyira szeretek néha a fővárosban lenni, ahol az ember nem agyal a mindennapok gondjain.

Inkább megeszik egy jó pizzát (vörösbabos-gombás-kukoricás a kedvencünk) vagy rendez egy zenei maratont a Youtube-on, természetesen hangos énekléssel.

Szóval pénteken reggel először is elmentem fodrászhoz. Méghozzá a Hajas szalonba! Nem lettem hirtelen kőgazdag luxusnő, viszont egy barátnőm lánya ott van szakmai gyakorlaton, ezért ingyen megcsinálta a frizurámat. Egy ideje ugyebár dilemmázok a hajamon, és amíg nem tudok dönteni, addig nő, az őszülés pedig lenő.

A színre most kitaláltam egy kompromisszumos megoldást. Tartós festék avagy komplett őszülés helyett színező (sötétbarna) sampon. Ez majd idővel lekopik, közben szép lassan megtörténik az őszes haj lenövése. Amikor pedig szembesülök vele, akkor majd ráérek eldönteni, hogy tetszik-e nekem a natúr stílus – avagy jöjjön a visszatérés a Rékát meghatározó sötét színhez.

A fazon pedig maradt egy félhosszú, bob stílus, azaz hátul kicsit rövidebb (de már nem felnyírt), előrefelé némileg növekvő, sima, egyenes frizura. Ez nő, ameddig nekem kedvem van hozzá. Lehet, hogy nemsokára megállok a növesztéssel, de az is előfordulhat, hogy egészen hosszú lesz. Tehát a rövid haj egyelőre a múlté, viszont oldalt a pajesznál kicsit alányírattam, így a vagányság faktor némileg megmaradt.

Péntek este táncházban voltunk, méghozzá a párommal. Már régóta felkerült a közös bakancslistánkra, most végre sikerült összehozni. A hely a szokásos, Eötvös 10, Tázló moldvai táncház. Az egyetlen különbség, hogy végre volt táncpartnerem!

A volt párjaim közül szinte egyik sem szeretett táncolni, nem is táncoltam velük sohasem, egyet kivéve. A gyerekeim apja táncoslábú lett volna, vele szerelmünk hajnalán még diszkóba is jártunk. Aztán meg ugye jött a néptánc, amit ő nagyon lelkesen, ellenben nem túl jó ritmusérzékkel űzött. A vele való táncról valahogy mindig az jut az eszembe, hogy letapossa a csizmájával a lábamat.

Nagyon vágytam már olyan párra, aki a táncban is méltó partnerem lehet. A "Nagy Ő" listámon anno az egyik pont volt amúgy, hogy aki az életben a társam, az a táncban is legyen az. És most végre ez is megadatott!

A páromnak nagyon nem a világa a népzene, a néptánc, ellenben nyitott volt, és nagyon gyorsan rá is hangolódott. Korán érkeztünk, hogy részt vehessünk a tánctanításon is. Az egyszerűbb lépéseket pikk-pakk elsajátította, így mikor a konkrét táncház kezdődött, már kellő magabiztossággal ropta.

A csúcsot a páros táncok jelentették, ahol eddig engem nagyon ritkán kértek fel. Talán ezért is szerettem meg a moldvait, mert a fő hangsúly itt a közösségi körtáncokon van. Viszont akad benne némi páros is, mialatt én (ha nem bukkant épp fel Gábor bácsi) többnyire petrezselymet árultam. Bezzeg most! Benne volt konkrétan minden. Határozottan vezetett, erősen tartott, rá lehetett bízni magam, belesimulhattam a táncba. Volt ott érzelem és erotika, meg persze jó nagy adag vidámság, azaz az élet maga. Ugyanis a tánc és az élet szerintem szorosan párhuzamba állítható egymással. Tökéletes és boldog nap volt minden szempontból!

És hogy mindeközben hol voltak a gyerekeim? Munkában és egyetemen. A két „kicsi” pedig Abán, ahol az elmúlt két hét alatt az alábbi események történtek Kincsővel és Tündérrel:

Szent Mihály nap – Fecskék beavatása, azaz vérre menő küzdelem a zászlóért. Meglepetés születésnap egy osztálytársnál ottalvós bulival. A magyar népmese napja. Nyílt nap. Erről osztok meg itt a bejegyzés végén néhány fotót.

A végére iderakom Kowa "Az élet maga" című dalának linkjét. Mert én így élem egy ideje az életet: https://www.youtube.com/watch?v=6BWF_RDeG7s

2024. október

(A szüreti fényképek nógrádi lakosoktól illetve a község fb-oldaláról származnak, az abai fotók az Atilla Király Gimnázium oldaláról.)