Bal-eset – Réka elesett

Jaj, úgy élvezem én a… Strandot? Nem, ott most sajnos csak a gyerekeim lubickolhatnak és napozhatnak. Én bent punnyadok a házban már 3 napja.

Számon egy hatalmas kötés, pár fogam hiányzik, állam lila és dagadt, a jobb vállam nagyon fáj, könyökömön seb, tenyeremen seb, jobb combom is lila…

Pénteken baleset ért. Gurultam lefelé egy lejtőn, egyenletesen, hátsó fék jobban behúzva, első fék enyhén. Nem jött elém semmi, nem mentem rá semmire, mégis egyszer csak, fogalmam sincs, mitől, előre zuhantam. Csak arra emlékszem, hogy az aszfalthoz placcsanok. A kormány kiverte két fogamat, a szám szétnyílt és ömlött belőle a vér. A jobb oldalamat, főleg a vállamat fájlaltam, azt hittem, eltört (még soha nem volt csonttörésem).

Boltba indultunk lányaimmal, a két nagyobb előttem, a legkisebb mögöttem rollerrel, jóval lemaradva. Szóval magát az esést nem látta egyik sem, csak azt, hogy az úton fekszem. Szerencsére épp ott volt egy kedves falubéli férfi, ő kitámogatott a fűre, lefektetett, és azonnal hívta a mentőket. Még jó, mert lánykáim eléggé sokkos állapotban voltak a látványtól-helyzettől, bennük is tartotta a lelket.

Zoli pont aznap ment vissza dolgozni külföldre, őt telefonon értesítettem, gyerekek Tamással el, aztán később barátnőmhöz át Berkenyére, Nagymami azonnal indult hozzám - Vácra. A vijjogó mentőautó 9 évvel ezelőtti rossz élményeket, Kincső születését juttatta eszembe. A kommunikációs ösztönöm és a humorérzékem azonban nem hagyott el; két szenvedés meg jajgatás között beszélgettük, még poénkodtunk is, míg a hordágyon feküdtem.

Amikor Kende karja eltört ősszel, akkor csupa pozitív tapasztalatot szereztem a kórházban, és ez most se volt másképp. Mind szakmailag, mind emberileg topon voltak a mentősök, az ápoló, az orvos, a röntgenes, az ultrahangos, még az engem tologató férfi, Pusi is. 3 órát töltöttem a kórházban, ami félnek se tűnt: lefertőtlenítettek (horror!), összevarrták a számat (még borzalmasabb horror!), aztán már csak azt nézték meg, nem tört-e csontom, meg nem sérült-e belső szervem (nem). Majd elbocsátottak, gyógyulgassak itthon. Most kötözés vár rám meg betegszabi.

Itthon vagyok tehát, ahol jól jön a segítség. Első nap direkt maradtam egyedül, csendre és nyugalomra vágytam. Másnap kijött Nagymami, sorra megérkeztek a gyerekek, ami jó is, rossz is. Ők főznek-mosogatnak, mosnak-teregetnek. Felcopfozzák a hajamat, és készítenek „Szeretünk, Anya! Gyógyulj meg!” kártyát. A zajszint viszont magas, főleg a veszekedéseiket nehéz ilyen állapotban elviselni.

Amit csak tudok, azért igyekszem egyedül megcsinálni. Úgy mozgok, mint egy nyugdíjas. Már fáj a hasizmom a felülésektől, mert a kezemmel-lábammal nem tudok rásegíteni. Lépcsőn olyan sebes a mozgásom, mint Ottó bácsié (anyukám 92 éves párja). Természetesen most nem fent alszom a hálókuckóban, hanem a kanapén, ott jól esik a testemnek a több oldali támaszték. Sikerült fogat mosnom, köpni viszont nem tudok. A fürdés kábé háromszor annyi időmbe telt, mint szokott. Különös figyelmet érdemel elhelyezkedésem a kádban, illetve az onnan való kikászálódásom. Törülközés esélytelen. Az élet apró örömei: már tudok egy kézzel vécépapírt tépni, félig vizes testre bugyit felhúzni, gombolkozni…

Első nap szívószállal ittam zöldséglevest és gyümölcslevet. Második nap már tudtam pépeset is enni, kistányérból, kávéskanállal. A gyerekek szerint nagyon cukin eszem. Szerintem inkább röhejes, még inkább siralmas. A menüm: reggeli: banán- és eperpép, ebéd: sűrű krémleves, vacsora: tört krumpli. Az 56 kilómmal nem terveztem fogyókúrát, de ettől a diétától ledobok majd pár kilót, az tuti. Gyakorlatilag egész nap éhes vagyok.

Ha az ember lebetegszik, vagy baleset éri, két kérdést kötelező feltennie magának. Az első az, hogy „Miért?” Nagyjából sejtem a választ, hisz annyira sűrű volt a tanév vége, hogy tényleg rám fért a pihenés. (Na de ilyen áron?) Amit nem értek, az az, hogy miért pont most, a tanév legeslegutolsó napján? Hiszen most már csak továbbképzés, tábor, és évzáró értekezlet jött volna. Amit asszem kihagyok.

A másik kérdés, hogy „Mi ebben a jó?” (mert hogy minden rosszban van valami jó, az örök igazság). Pl. az, hogy végre valaki hordja a férjem ingjeit. Ugyanis csak ezeket a bő, gombolós cuccokat tudom viselni.  A fájdalom biztos nem jó, de az, hogy úrrá tudok lenni rajta, az igen. A tehetetlenség biztos nem, de az, hogy ez a helyzet önállóságra, küzdelemre sarkall, az igen. Pihenek, amennyi jól esik, de nem tespedek el. Rendszeresen mozgatom kezem-lában, hogy ne merevedjenek be az izmok, és gyorsabb legyen a gyógyulás. Jó alkalmazni tudásomat: gyógynövényekkel kezelem a sebeket és duzzanatokat.

De a legeslegjobb dolog: megtapasztalni az emberek kedvességét, jóindulatát. Felraktam a nógrádi csoportba, hogy szívószálra lenne szükségem 5 perc múlva itt volt vele Szilvi. Gabi bevásárolt nekünk a boltban. Gyógyító tippeket kaptam. Sokan ajánlották fel segítségüket, még többen kívántak jobbulást.

Az biztos, hogy a vakáció egy részét a fogászaton fogom tölteni, hogy szép új mű-fogaim lehessenek. Ez is jelképes, hogy a múlté lett a jellegzetes ferde fogam. Ennek története van. Kiesett 6-7 évesen a tejfogam, majd nőtt a helyére egy borzalmas, V-alakú farkasfog. Ezt kihúzták, a helyén pedig előbújt az én igazi metszőfogam, a fogsoromra pont merőlegesen. Hosszú évek fogszabályozásának eredményeképpen egy ferdécske fogacska lett belőle. Családunk legendás színész ismerőse, Feleki Kamill bácsi azzal vigasztalt, hogy ez az én szexepilem. Az első szerelmem Tsino-Szannak hívott miatta (egérlány a Macskafogóból), és imádta egér-fogamat. Ami most odalett.

Azon röhögök most magamban, hogy nyárra egy új biciklivel akartam magamat meglepni…

2019. június