Hatodik,
a településen, bár számunkra még "csak" a negyedik, hiszen alig több
mint 3 éve élünk itt Nógrádon. Amióta itt lakunk, azóta mindig ellátogatunk
falunk legnagyobb rendezvényére.
Ez már jóval túlmutat egy szokásos falunapon.
Nemcsak a környékről, hanem jóval messzebbről is ellátogatnak hozzánk az
emberek, minden évben egyre többen, és én erre tök büszke vagyok.
Idén
kivételesen karszalagot is osztogattak, hogy megtudják, mennyi is a látogatók
száma. Ha jól tudom, 3000-nél fogytak el a színes szalagok, de még utána is
jöttek, és csak jöttek, és csak jöttek (A lakosság száma amúgy kb. 1500). Az
esti koncerten szerintem 4-5000-en lehettünk.
Büszke
vagyok, amikor elindulunk reggel otthonról, és már a felső úton haladva látjuk,
hogy állnak a sátrak, és kirakták a bástyára a nagy magyar zászlót.
Büszke
vagyok, mikor látom, mennyien fotózzák fentről a falunk látképét. Bizony, szép
a táj, háttérben egyik oldalon a Börzsöny, a másikon a Naszály, és mi tudjuk,
hogy ott van Almáskert is, a mi szűkebb hazánk, a fák mögött pedig megbújik
valahol a kedves házikónk.
Büszke
vagyok a gyerekeimre, mert valamelyikük ilyenkor mindig benne van a sodrásban.
Tavaly Kende volt az egyik zászló-vivő, és Csillag fuvolázott, idén Kincső
lépett fel a kórussal. „Együtt dobban a szív” – énekelték a kicsi iskolások
együtt a Búzavirág kórussal.
Tavaly
nagyon idegesített a képviselők politikával átitatott felszólalása (török
magyar harcok párhuzamba állítása a migránsokkal!), ezért elhatároztuk, hogy ha
idén is ez lesz, akkor megint tüntetőleg hátravonulunk, de szerencsére nem volt
most ilyen. Színpadra léptek viszont a három testvértelepülés küldöttei.
Lejátszották a lengyel himnuszt (szerintem még soha életemben nem hallottam),
és szívhez szóló volt hallgatni a felvidékiek életérzéseit idehaza és
Szlovákiában.
Arra
is büszke vagyok, hogy a szervezők nem engedik be a bóvlit. Fából, bőrből,
kerámiából, gyöngyből (satöbbi, satöbbi) ami szépséget el lehet képzelni, az
mind itt van. A Banya-tékában kártyából jósoltak, a Borókások kézműveskedtek.
A
lányaim idén mag-képet és pörgettyűt készítettek velük. Hédi henna-díszt
pingált a vállamra, és vettünk végre nógrádi hűtő-mágnest.
Apropó
szervezők: le a kalappal előttük! Tudjátok, mennyi munka van egy ilyen
rendezvény mögött? Igazából én se látok bele, csak azt tudom, hogy valakinek le
kellett kaszálnia azt a rengeteg füvet, fel kellett szállítania a sok kelléket,
meg kellett főznie a sok pörköltet. Zoli idén is szarvast evett, én lángost, a
gyerekek pedig vega-burgert meg jégkrémet.
A
műsor persze a szokásos – is, meg nem is. Tánc, zene, bajvívók, tüzérek,
mesejáték és gólyalábasok idén is akadtak. Viszont jöttek lovasok is, és a
csata érdekes forgatókönyv szerint zajlott - egy reneszánsz esküvőbe
csöppentünk bele (amúgy a párnak tényleg akkor volt az esküvője).
Érkezett a
násznép, már el is kezdődött a szertartás - ahonnan elrabolták a menyasszonyt.
A hoppon maradt várúr katonákat fogadott fel, hogy szerezzék vissza aráját. Sem
az ágyútűz, sem a lovas-viadal nem volt hatásos – csak a kézitusa után maradtak
a földön a hullák.
A
zoknigombóc- és papírkard-csata idén rekord-ideig tartott. A műsor már javában
folytatódott a kis-színpadon, de az elszántabb gyerekek még akkor is ott
csépelték egymást a dombon. A szalmabáláknak nyoma se maradt a küzdőtéren.
Mi
is rekord-ideig maradtunk: a legelejétől ezúttal a legvégéig (eddig a
tűzijátékot mindig a teraszról néztük). A koncert olyan nagyszabásúnak
ígérkezett, hogy a vár falai közül levonultunk a sportpályára. Soha nem láttam
még ott ennyi embert!
A Bordó
Sárkány melegített be, azután pedig a Kárpátia lépett színpadra. Régen sokat
hallgattuk őket, manapság már ritkábban. Tudom, megosztó banda, de most nem
akarok sem innen, sem onnan politizálni. A lényeg, hogy jót buliztunk,
énekeltünk, ugrándoztunk.
A gyerekeim pedig közben frizbiztek! A várról fellőtt
tűzijátékot végre élőben láthattuk lentről.
Akinek
tetszett a beszámolóm és a képek, az jövőre mindenképp jöjjön el hozzánk!
2019.
június
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése