Helyzetjelentés

Azt mondják, hogy most rosszak a bolygó-állások… Hogy ez az egész benne volt a levegőben…

Az elmúlt egy hétben a következő dolgok történtek:

Öcsémék, akik Torontóban élnek, és nagy kosárlabda fan-ok, bementek a városba a Raptors győzelmét ünnepelni.  Tőlük 10 (!!!) méterre robbant ki egy lövöldözés, úgy kellett a helyszínről elmenekülnie két fiával. De épek és élnek.

A szomszédos faluban leégett egy ismerős család házának felső szintje. Mindenük odalett, anyagilag-lelkileg összeomlottak. De épek és élnek. És már meg is indult nekik a gyűjtés, mi is küldtünk ruha-csomagokat.

Zápor, zivatar, felhőszakadás, volt itt minden. Egy óra alatt egy egész havi csapadékmennyiség zúdult a falura. De a lányaimnak nem kellett ünneplő ruhában szarrá ázniuk, sikerült fuvart találnom nekik az évzáróra. És nem lett kitűnő a bizonyítvány, „csak” jó, viszont lettek oklevelek művészeti és közösségi munkáért. (Ez a téma asszem megér majd egy külön posztot is.)

A rossz bolygóállások rám pedig ugyebár úgy hatottak, hogy pofára estem a bicajjal. Ami hazajutott azóta, és csak a váltó esett le róla, amúgy nincs túlzottan összetörve. Nem úgy, mint én.

De nézzük a dolog jó oldalát, minden nap egy kicsit javulok. Igyekszem az apró előrelépéseknek örülni.

Ami nagyon nem ment, és még most is nehéz: fújás, köpés (fogmosás), legyek-szúnyogok elhessegetése, üvegről kupak letekerése, kilincs lenyomása, copfozás, támaszkodás, kapaszkodás, ilyenek. Tüsszentéskor és nevetéskor fájdalom hasít a számba és a vállamba. Tudom, mit nevetgélek én is nyomoromban, de hát nevettetnek. Amúgy se vagyok hajlandó átadni magamat a világfájdalomnak.

Lelkileg egyre jobban vagyok, eleinte az esték voltak nehezek. Ekkor szoktam a férjemmel chattelni, és mindig szegényt fárasztottam a szenvedésemmel, hogy milyen ocsmányul nézek ki, és mennyire egy elcseszett nyár lesz már ez. Fotókkal is alátámasztottam ezt a tényt, de ő a legrondább képre is azt mondta, hogy neki így is tetszem, és így is szeret!

A szívószál-leves után jött a kávéskanál-pép korszak, majd a feltuningolt pépek (pehely, darált dió vagy mogyoró), aztán a villával összetörés és a teáskanál. Tegnap sikerült egy hét után az első péksütit megennem, 2 db sajtkrémes fornettit, csigatempóban csipegetve, de mennyeien finom volt! Már egész normál kajákat is tudtam enni, pl. krumplifőzelék cukkinifasírttal és meggyes süti.

A 3. napon már egész jól tudtam menni. Először pár métertől elfáradtam és bicegtem, aztán a helyi dokihoz sikerült elsétálnom kötözésre, végül Vácra is el tudtam jutni. Aki nem tudná, ez nekem egy óra gyaloglást jelent. (Plusz másfél óra vonatozást.)

Bizony, átkötöztek, most már a 4. kötés van a sebeimen – a két nagy a bal tenyeremen és a jobb könyökömön van. Fájt, ahogy leszedték, csípett, ahogy átkenték, de mindig egyre kevésbé. Utána viszont mindig nagyon elfáradtam attól, hogy megbolygatták a testemet…

Napközben minimum egyszer aludtam egyet, annyira le volt gyengülve a szervezetem.

A legnagyobb újdonság, hogy kivették a varratokat. Baromira fájt, de most legalább nincs rajta az az utálatos kötés. Ami befülledt az orrom párájától, átázott a kajától, akárhogyan is vigyáztam. Érdekes, sokkal rondábbnak képzeltem a sebet, de nem is annyira gáz, és jön le róla fokozatosan a var. Viszont sajnos így már látszanak a fogaim. Illetve foghíjaim. Jaj…

A horzsolásaim kezdenek leszáradni, bőszen vakargatom is őket. Most már mindenhol viszketek, minden húzódik, de állítólag örüljek neki, ez is a gyógyulást jelzi.

A zúzódások a szivárvány minden színében pompáztak. Lila, bordó, kék, sárga… A jobb tenyeremről teljesen eltűnt, az államon alig látszik, de még érzékeny, a combom a legrondább, ott egy egész térkép található, de legalább nem fáj már.

A fájdalom a jobb vállamban maradt meg a legtovább, még most is nagyon érzékeny. Reggelente tornáztam, persze nem úgy, ahogy szoktam. Súlyzózás meg ugrabugra helyett körzésekkel igyekeztem mozgásban tartani magamat, és egyre jobban használhatóvá tenni végtagjaimat. Mindig a fájdalomhatárig csináltam, és tegnap végre fel tudtam emelni a jobb karomat. Így fel tudom mondjuk csatolni a hajamat, és bele tudok bújni nem gombos ruhákba is.

Barátnőm anyukája, aki gyógytornász, átjött hozzám kezelésre. Bemer mágnes-terápiát alkalmazott, és itt is hagyta a gépet, így folyamatosan tudom magamat gyógyítani.

Kolléganőm spriulina algát küldött, ami gyulladáscsökkentő és immunerősítő.

A kollégák, barátok érdeklődése amúgy is nagyon jól esett. Sokan írtak, hívtak, ez nagyon sokat jelentett nekem, ez úton is köszönöm mindenkinek!

Anyukám a legnagyobb segítség. Kétnaponta jön, hoz kaját, főz, és tartja bennem a lelket.

A gyerekek… hát, ez egy külön téma. Tudom, a mai fiatalokhoz képest ők igenis segítenek. A hajamat pl. Virág mosta meg, elég vicces volt, jó, hogy nem készült róla fotó. De elegem lett belőlük. Egyik kijelentette, hogy márpedig nem kísér el a kötözésre, másik azt mondta, hagyjam békén, mikor cipekedős segítséget kértem tőle. Mikor azon anyáztak egymással, egyre ocsmányabb stílusban, hogy „nem mosogatok, te mosogatsz”, akkor betelt a pohár. Szépen elpateroltam őket az apjukhoz, ha már a tanév során alig látják, most boldogítsák őt. Én inkább eltötyörészek a dolgokkal lassabban, mint ezt a gyilkolászást hallgassam.

Amúgy is jó egyedül, csöndben, nyugiban lenni. Kitakarítom a házat, könyvet írok, és szép lassan meggyógyulok…

(A cikket a visegrádi kirándulásunk fotóival illusztráltam, amikor még voltak fogaim…)

2019. június