Őszi szünet

Mozgalmas is, pihenős is. Minden páratlan napra jutott valami pörgős esemény, minden párosra valami laza kikapcsolódás. Ilyen volt az őszi szünet, aminek ma van az utolsó napja.

Kezdődött ugye a múlt szombati 21 km-es Csóványos túrával. Ami után a gyerekek elmentek az apjukhoz, én pedig másnap tornával, futással és pingponggal lazítottam ki izmaimat. Aztán kedden jóga Berkenyén. Múlt héten Karin, akkor most Balázs. A lágy, nőies foglalkozás után ezúttal erőteljes fitt-jóga. De hogy jutok át a szomszéd faluba? Nógrádról kivételesen nem ment senki autóval. Egyetlen férfi készült kerékpárral áttekerni, mondtam magamban, akkor végső esetben vele együtt átgurulok az erdő mentén. De közben rám szólt Karin, aki épp akkor indult futni Berkenyéről, a domb tetejéről a rétre. Mondta, fussak le én is Almáskertből a rétig. Ő leérve jobbra fordult, én balra, így félúton pont össze is találkoztunk. Együtt futottunk vissza Berkenyére, így a jóga előtt megvolt az aerob edzés is. Aztán meg jött a brutális szétfacsarodás. Ezúttal furcsa mód a meditáció volt számomra nagyon hangsúlyos. Képzeletben sirályként röppentem el egy tengerparti szikláról, majd szálldosva bejártam Gozó szigetét. Láttam magam alatt az Azúr-ablakot („álmomban” újra állt), az erődöt, a hatalmas templomot, még a Kálvária-dombra is felrepültem a végén. Azóta is fejtegetem magamban, mit is jelentett ez az egész…

Csütörtökön Budapesten jártam. Pontosabban előbb Vácott ügyintézni a kormányablaknál, aztán meg a fővárosban találkoztam régi barátnőmmel, Erzsivel (Alma Meter blog). A szép meleg időben pólóban napoztunk fent a Westend tetőteraszán, utána a plaza alagsorában pizzáztunk egyet, és közben órákon át beszélgettünk.

Ezután mozizás volt a program, méghozzá egyedül, méghozzá duplán. Először a Művész moziban néztem meg az Eltörölni Frankot. Utoljára talán lázadó kamaszéveimben jártam itt, és a film is inkább lázadó kamasz-énemnek tetszett volna jobban, semmint a mai Rékának. Elgondolkodtató volt a téma, de annyira nyomasztó a sztori és a képi világ, hogy bevallom, örömmel szabadultam a végén a moziból.

Innen a Cinema City-be mentem át a Toxikómá-ra. A trailer és a kritikák is ígéretesek voltak, de a film magasan felülmúlta előzetes elvárásaimat. Ez egy nagyon-nagyon jó mozi volt, amit jó szívvel ajánlok mindenkinek. Habár 18 karikás, én fiatalabb korosztálynak is megmutatnám, annyira tanulságos, és nemcsak a drog-téma miatt. Az emberi viszonyok ábrázolása is brutál jó. Nem is tudja az ember eldönteni, hogy igazából a drogról leszokni kívánó Szabő Győző a főszereplő vagy Csernus Imre pszichiáter. A színészi játék szerintem zseniális. Egyszóval: Nézzétek meg! (További új magyar filmeket is beterveztem magamnak, pl. Külön falka, Feleségem története, A legjobb dolgokon bőgni kell, stb.)

Pénteken jurta-záró női kört rendeztünk. A női körök természetesen tovább folytatódnak a hidegebb időszakban is, csak Adriék télire lebontják a jurtát, ezért a helytől tavaszig elbúcsúztunk. Pedig nagyon szeretjük a hangulatát, a mécseseket, a tüzet, a kör alakot. Heten indultunk (kedvenc számom), jött két új tag is, a végére kilencen lettünk (isteni szám). Természetesen, mi más, a párkapcsolat volt a fő témánk. Sok a változás, sok az újdonság, érdekes és tanulságos volt hallgatni a többieket, és persze jó volt mesélni az én életemről is.

Ezen a napon még egy történelmi esemény zajlott: alkalmassági vizsgálat jogosítványra. Bizony, meghosszabbíttatom a jogsimat! Több mint 10 éve nem vezettem autót, a jogsim is 7 éve lejárt már. Bele is voltam ragadva abba, hogy soha többé nem fogok vezetni. Most viszont kaptam egy löketet, egy bátorítást. Szerintem óriási mértékű önbizalomhiány volt eddig bennem; mindenféle negatív kritika hatására elhittem, hogy totál béna vagyok ehhez, de most nagy elszántsággal (és persze sok gyakorlással) szeretnék erre rácáfolni.

A másik nagy váltás, hogy lett egy okos-telefonom! Tudom, hogy a XXI. században élünk, én mégis ragaszkodtam eddig a jól megszokott régi telómhoz. Egyrészt mert azt vallottam, hogy a telefon azért van, hogy telefonálni tudjunk vele, és én tényleg csak erre használtam, ezen kívül ez volt az órám, a számológépem és az ébresztőm. Most egyelőre itt a kölcsön készülék, benne kölcsön kártya, de akkor is: van. Ismerkedek vele, tanulom a használatát, de nem akarom, hogy eluralkodjon az életem felett. Azt élvezem, hogy út közben is tudok messenger-ezni, valamint hogy mindig kéznél a fényképezőgép. Ami durva, hogy amióta nálam van, két probléma is adódott kedvelt őskőkori mobilommal. Több mint 10 éve használom ezt a nyomógombos telefont, túlélt kettő válást (azaz a telefon falhoz-földhöz vagdosását), és sok más viszontagságot. Most viszont pár napra eltűnt (később meglett), azóta pedig azt játssza, hogy én hallom a másikat, de a másik nem hall engem. Azt hiszem, ez jel, hogy tényleg nyugdíjaztatnom kell szegényt, elbúcsúznom végleg a XX. századtól, és belépni a modern korba.

Szombat délelőtt elruccantunk a Bánki tóhoz. Tömegközlekedve ez az út kész kínszenvedés, átszállásokkal, várakozásokkal, pedig tőlünk csak pár kilométerre van ez a szépséges hely. Autóval persze pikk-pakk eljutottunk a parkolóba, ahol leparkoltunk, és körbesétáltuk a tavat. Gyönyörű idő volt, ragyogó napsütés, elég volt egy pulcsi és harisnya nélkül az új nadrágszoknyám. 

Vettem ugyanis magamnak kettő ilyet. Igazából téli nadrágokat akartam, de olyanokat egyszerűen nem találtam magamnak. Olyan hülye fazonúak ezek a mai gatyák, hogy ami feljön a combomra-lábamra, az hasban lötyög rajtam. Ezen bedühödve vettem inkább kettő színes, indiai, lenge nadrágot, azaz ezek inkább nadrágszoknyák, annyira bő az ülepük. 

Az egyik bordó, a másik kék, és azt hittem, idén már nem is fogom tudni őket felvenni, de a hétvégi enyhe idő mégis adott rá lehetőséget. Elhaladtunk a stégek mellett, jártunk a színpadnál és a kihalt strandon is.

Barbival aznap készültünk egy mantra-estre Berkenyére énekelni, zenélni, táncolni, ami végül elmaradt. Mivel úgy terveztük, hogy gyalog megyünk át, a közös sétát azért megtartottuk. Elmentem elé a tóhoz, tettünk ott egy kört, aztán végiggyalogoltunk a rét közepén, a patak és Almáskert között. Átsétáltunk Berkenyére, majd a falu szélén visszafordultunk. Almáskerthez érve felmentünk Lacihoz megnézni, hogy áll a frissen szigetelt és vakolt háza. Jó volt a barangolás is, és a baráti beszélgetés is. Örülök, hogy van itt egy nagyon jó barátnőm, akivel mindent őszintén meg tudunk beszélni egymással.

Az őszi szünetben nemcsak pihentem és kikapcsolódtam, hanem dolgoztam is. Egyrészt az elején nagytakarítást és nagymosást csináltam, hogy aztán egész héten alig kelljen házimunkát végeznem. Ha nincsenek itthon a gyerekek, akkor sokáig megmarad a tisztaság és a rend, mert én nem morzsázok a padlóra, és alig mozdítom el a helyükről a dolgokat, vagy ha mégis, akkor képes vagyok őket hamar és pontosan visszatenni. Főzni is kis mennyiséget kellett, így is mindent két napig ettem, mert még mindig nem tudok egy személyre főzni. J

A házból a szép idő és a napsütés sokszor kimozdított a kertbe. Beköltöztettem a teraszról a növényeimet a házba, rendet raktam a sufniban, előkészítettem mindent télire. Az összes gyógynövényt kiszedtem a kosarakból, ahol eddig száradtak, tálcán lemorzsoltam mindet, és eltettem őket befőttesüvegekbe. 

A kerti munkákban Kende is segített: leszedte a függőágyat, felrakta a madáretetőt, amit már meg is töltöttem magokkal, betalicskázott a teraszra rengeteg tűzifát, majd fel is pakolta őket a korláthoz, megjavította Tündér kerékpárját, és feltöltötte földdel a magas-ágyásokat.

Vasárnap pedig jött Halloween. Tudom, ez sokakat kiakaszt, mert hogy ez egy külföldről bejött baromság, olyan, mint a Valentin Nap és társai, és hogy ez az eredeti ünnep megszentségtelenítése. Tulajdonképpen egyet is értek az így érvelőkkel, meg azoknak is biztosan igaza van, akik szerint a HW igazából egy sátánista szeánsz. Hát igen, nálunk ugye Halottak Napja van, bár tegyük hozzá, hogy ha tényleg vissza akarnánk menni az ünnep gyökeréhez, akkor el kellene vonatkoztatni a keresztény máztól is, és megtalálni, az ősidőkben miről is szólt ez az időszak. 

Ugyanis november elsején nyílik meg a kapu az alsó világhoz, ezért ez számomra az Ősök napja, míg május elsején a felső világhoz, ezért is állítjuk akkor a májusfát. Nekem a Halottak Napja nem mond túl sokat, nem szoktam temetőbe járni, mécsest szinte minden este gyújtok, és a naptártól függetlenül sokszor gondolok az eltávozottakra. Korábban mi ilyenkor tüzet raktunk őseink emlékére, és fotókkal, történetekkel idéztük fel (sokszor nevetve, nem feltétlenül siránkozva) azokat a családtagokat, akik már nem lehetnek velünk a fizikai világban.

Az idén azonban úgy döntöttem, nem választok (Halloween? Halottak Napja? Ősök Napja?), nem megyek sehová az időben, térben, nem ápolom egyik hagyományt sem, hanem egyszerűen hagyom magamat sodródni az árral. Az ár, azaz a gyerekeim pedig azt mondták, márpedig ők Halloween-ezni akarnak. Lehet buli? Legyen! De hol? Hát nálunk! 

Tehát életünkben először Halloween-partit rendeztünk. A három lányomon kívül eljött ide Ilona és Panni, később megérkezett Tibor is. Tököt faragtak, feketébe öltöztek, kifestették magukat szörnyű sminkekkel, szörny-álarcokat vettek magukra, kalapot a fejükre. Volt itt boszorkány, csontváz, szörny, zombi, és hasonló „szépségek”.

Én túrós-zabpelyhes sütit sütöttem nekik, Betti pedig almás pitét. Vettek mindenféle nasit is a boltban, egészségtelen chipszet egészségtelen gumicukorral. Mivel azonban nem volt elég nekik az édesség, kénytelenek voltak ijesztgetéssel szert tenni többre. Elindultak hát a faluba rémisztgetni az embereket. Csokit vagy csalunk? Trick or treat? 

Felmentek a várba, be a kalodába, sötétben rikoltozva végig a falakon. Találkoztak a polgárőrséggel is, akik csöppet sem rémültek meg tőlük, inkább lefotózták őket. (Ezúttal is köszönöm a fotókat Dávid Barbarának és Borgulya Tibornak.) Viszont egy kutyát sétáltató nő állítólag nagyon megijedt, mikor meglátta a sok szörnyű alakot az egyik sötét utcában.

Én tulajdonképpen már a buli kezdetekor megszöktem itthonról a szörnyek elől, ők mégis utolértek. J Beesteledett, mi békésen pihentünk a falu központjában, amikor egyszer csak kopogtak az ablakon. Kinéztünk, sehol senki. Másodjára is kopogás, ekkor már gyanús volt, hogy hátha a gyerekeim azok, de se kuncogást, se léptek neszét nem hallottuk, kinézve nem láttunk ott senkit. Amikor harmadjára is zörögtek az ablakon, kirontottam, és egészen a kis utca végéig mentem, hátha meglátom a minket zargatókat, de minden kihalt volt. Ezen a ponton már tényleg nem értettünk semmit. 

Visszamentem és írtam a lányomnak, hogy ők voltak-e azok. Erre bevallotta, hogy igen, és hagytak is egy kis finomságot az ablakpárkányon. Amikor kinyitottuk az ablakot (sokadjára!), a párkányon tényleg ott volt egy maréknyi színes cukor, viszont ott állt egy csontváz, egy szörny, egy zombi, egy boszorkány és még két beazonosítatlan alak, akik úgy ránk üvöltöttek, hogy én sikítottam egy nagyot az éjszakába.

Másnap reggel hazatérve néhány kibelezett, vigyorgó tökfej várt a kapuban, egy szuszogó vendég-gyerek a kanapén, és a vártnál sokkal kisebb kupi a házban. A lányok becsületesen rendet raktak, felsöpörtek, elmosogattak és még a megszáradt ruhákat is elrakták. Mondjuk ez volt a feltétele annak, hogy bulit rendezhetnek. Nekem tetszett ez az egyezség és ez a hozzáállás, így a jövőben is parti-zóna maradunk.

Véget ért hát az október, ma elkezdődött a november. Számomra a legkevésbé szeretem hónap, amiben talán csak Virág szülinapja (idén a 21. lesz már!) a jó, meg néhány szentnek az ünnepe, pl. Márton, Erzsébet, Katalin, András. Igyekszem most megszeretni és megtalálni benne a szépséget. Mert amúgy az élet nagyon szép!

2021. november