Álarcok

Farsang táján ez a téma igencsak aktuális. Ám én most nem vidám karneváli hangulatról fogok írni, bár az is érdekes volna, ha azt boncolgatnánk, ki minek öltözik farsangkor, kit milyen jelmez, szerep vonz. Én például soha nem akartam királylány vagy hercegkisasszony lenni, inkább indiánnak, cigánylánynak, bohócnak öltöztem be. Egy pszichológus ezt biztosan jól ki tudná elemezni. J

Most azonban hétköznapi álarcainkról lesz szó. Amikor az emberek másnak mutatják magukat, családjukat, életüket, mint a valóság. Különböző szerepeikbe annyira beleélik magukat, hogy gyakorlatilag azonosulnak vele. Pl. a papucsférj a munkahelyen is tutyimutyi alkalmazott - vagy épp ellenkezőleg, ott éli ki elfojtott agresszióját a kollégákkal szemben. A szigorú főnökasszony hazaréve is egrecíroztatja a családot – de az is lehet, hogy ott ő van alárendelt, behódoló szerepben.

Valamilyenek vagyunk a szívünk-lelkünk mélyén, a következő réteg, ahogyan otthon, a családtagjainkkal szemben viselkedünk, és megint újabb álarc az, amit a külvilág felé öltünk magunkra, mikor kilépünk házunk ajtaján.

Sokszor gyökeres ellentétben áll az, amit mások látnak, gondolnak rólunk, és az, amilyenek a négy fal között vagyunk. Nagymamám például nagyon kedves volt mindenkivel, az osztálytársaim, barátaim kedvelték őt segítőkészsége, jó humora miatt. Velünk, pláne öcsémmel szemben viszont sokszor volt szigorú, merev.

Valakihez annyira hozzánőtt az álarca, hogy hordja egy egész életen át. Sokszor maga is elhiszi, hogy ő olyan, mint amilyennek látszik. Tisztes családanya/apa, jó feleség/férj, a közösség, a társadalom, a nemzet megbecsült tagja. Ha megtudnák róla, valójában miket gondol, miket érez, mi a vágya a szíve mélyén, akkor borulna az egész jól felépített kép, összeomlana a kártyavár. Ezért inkább marad gyáva és megalkuvó, beleragadva egy olyan szerepbe, életbe, amiben valójában borzalmasan érzi magát, mégsincs ereje, bátorsága kitörni onnan.

Tudjátok, mi ösztönzött leginkább erre az írásra? Az, hogy mostanság egyre több közelebbi vagy távolabbi ismerősről derült ki, milyen pofátlanul vastag az álarca. Tudom, naiv vagyok, sokszor megkaptam már, én alapvetően tényleg a jót feltételezem másokról és bízok az emberekben. De az utóbbi időben jött pár virtuális pofon, megtudtam, ki milyen is valójában.

Tisztességes(nek látszó) férjek csalják meg párjukat, példás(nak tűnő) feleségek lépnek félre, köztudott, hogy X Y-hoz járogat, Q mindenki babája, W-t néha bedobják a közösbe, ki ezzel, ki azzal van „jóban”, sok a barátság extrákkal (úgy, hogy a barátnak amúgy van párja).

Természetesen feltettem magamnak a kérdést, hogy mi zavar ebben engem a legjobban. Hát nem mindegy nekem, ki mit csinál a magánéletében? Az egyik az, hogy ez nem egy ember magánügye, hiszen van nekik párjuk, általában gyerekeik is. Másrészt az, ahogyan a külvilág felé mutatják, hogy náluk minden a legnagyobb rendben, sőt, a kapcsolatuk, házasságuk egyenesen tökéletes. Az is gáz, hogy ha titkolják, amit tesznek (annyira jól azért mégsem titkolják, ha én is tudom), mert egy kapcsolatba szerintem a titkolózás és hazugság minimális szinten sem fér bele, még nagyobb gáz viszont az, ha ezt amúgy mindenki tudja, a társadalom mégis szemet huny ezek felett. Kettős, látszat-erkölcs!

Ez az álarc-téma nem újkeletű dolog, régebben is hazudtak az emberek másoknak, sokszor önmaguknak is, de mostanság a közösségi média térhódítása miatt ez a jelenség hatványozottan érvényesül. Megnézünk egy fotót fb-on, karácsonyfa előtt vagy tengerparti háttérrel mosolyog mindenki, „De szép család!”, kiáltunk fel. Mindeközben a feleség nyeli a könnyeit, mert megalázták, a férjnek a szeretője jár az eszében, a gyerek pedig hüppög, mert nemrég még leordították a fejét.

Egy kép sokszor csak egy szeletét mutatja a valóságnak, sokszor pedig direkt egészen mást. Amikor elfognak egy gyilkost, a szomszédok általában úgy nyilatkoznak róla, hogy „Jé, soha nem gondoltam volna róla!”, meg: „Olyan rendes embernek tűnt, mindig szépen köszönt”. Aha, csak közben leszúrta az anyját vagy megfojtotta a párját.

Palya Beának van az a száma, az „Amúgy egy jó ember”. Íme egy részlet: „Én vagyok a felesége, s igaz ugyan, hogy megver, ez az apja öröksége, és ő amúgy egy jó ember.” Simán lehet, hogy a te szomszédod is ilyen, akivel egyébként kedélyesen elbeszélgetsz és még a bevásárlásban vagy a hólapátolásban is segít.

Még mielőtt azt gondolnátok, hogy ebben az írásban én csak másokat akarok szidni, akkor rögtön szólok, hogy nem. Nemcsak a kritikai, hanem az önkritikai érzékem is fejlett. Szeretem azt a mondást, hogy „Mindenki a maga háza előtt seperjen!” Igyekszem alkalmazni is, és bár néha, bevallom, én is kibeszélek másokat, azért többnyire érvényes rám, hogy a magam dolgával foglalkozom, és nem mások életében vájkálok.

Az előzőekben leírtak természetesen, még ha az idő előrehaladtával egyre kisebb mértékben, de bizony illenek rám is. Különösen igaznak érzem ezt a „BoldogSzer”-es időszakra. Akkor mindent annyira Happy-nek akartam, akartunk bemutatni. Mindenki rohadt boldog volt, BoldogSzer volt a blog címe is, ahol éltünk (igaz, folyamatosan költözködve), az is, mi voltunk a boldog SZERád. Mert mi szeretjük egymást, nem csaljuk, mint a CSALád (aha, höm-höm…). Ezért omlott össze az olvasóim nagy része lelkileg, hogy mi, az ideális pár is elválunk. Pedig mi ideálisnak tűnő, azt a látszatot keltő és folyamatosan fenntartó pár és család voltunk.

Talán igaz ez a későbbi időkre is, bár kisebb fokon. De akkor is megjelent a sok, irigylésre okot adó utazós meg ház-felújítós kép és poszt. Réka Madeirán, Máltán és Marokkóban, Cipruson vagy Izraelben. Réka szigetel, lakberendez, dekorál. Az utazások szép emlékek maradnak, a felújított ház pedig, amibe rengeteg energiát fektettem a gyerekekkel együtt, szépen ott maradt a Hajnalka utcában, mi meg lassan két éve itt vagyunk a Hóvirágban. Mert a blog arról nem szólt, ami a szép faházikó falai között történt…

Ugyan az életem még mindig bizonyos mértékben a nyilvánosság előtt zajlik, hiszen továbbra is itt ez a blog a „Réka útjá”-ról, valahogy türtőztetem magam, szelektálok, moderálok. Vannak emberek, akikről egyre kevesebb vagy semennyi fotót sem rakok fel, és vannak témák, amelyekről nem szólnak és nem is fognak szólni bejegyzések.

Annyi sok minden foglalkoztat egyébként, főként közéleti témák, de hiába gondolkozom ezekről sokat, akkor sem, nem és nem írok róluk! Pedig volt egy időszak, amikor itt a blogon aktuális eseményekre is reflektáltam, főleg olyan hírekre, amelyek engem közvetve vagy közvetlenül is érintettek. Pl. otthonszülés, családon belüli erőszak, nők helyzete, stb.

Most is annyi minden van, koronavírus, oltás, pedagógusok, orosz-ukrán konfliktus, Iványi, közelgő választások… Nehéz visszafognom magamat, de megteszem. Aki ismer, az úgyis tudja a véleményemet, aki meg nem tudja, de szeretné megtudni, azzal magánban örömmel elbeszélgetek bármiről. De soha többé közéleti poszt!

Pedig szívesen megosztanám a jelenkor eseményeiről is a véleményemet veletek, de ha megosztom, akkor azzal megosztóvá is válok. Az emberek többsége ugyanis képtelen széles spektrumon gondolkozni. Ha szidod OV-t, akkor MZP-rel vagy, A Mi hazánk-os utálja a Kutyapártost és fordítva, stb. A többségnek minden és mindenki csak fekete vagy fehér.

Többször írtam már nektek, hogy én amolyan beskatulyázhatatlan ember vagyok. Konzervatívnak szabadelvű, liberálisnak hagyományos, egy jobbos tuti libsinek bélyegezne, egy balos pedig nacionalistának. Városinak vidéki vagyok, falusinak pedig „pesti gyüttment”.  Engem, higgyétek el, tényleg így van, képtelenség felcímkézni. Hol ezzel értek egyet, hol azzal. És nagyon nem szeretném, ha egy-egy félmondatomat kiragadva valaki Putyin-fan-nek vagy vírustagadónak, vagy akárki másnak bélyegezne.

Na, ennyi volt az elmélet, most jöjjön a gyakorlat. A valóságban és a blogon is. Megyek a kertbe, aztán írok is róla, meg mutatok fotókat is, hogy állunk, miken munkálkodunk. Az sokkal kézzelfoghatóbb lesz, mint ez a szösszenet.

(Az írásomat az abai Atilla Király Gimnáziumban (felvételi előtt-után), „Béla bácsi” Vár Vendéglőjében és itthon készített képekkel illusztráltam.)

2022. február