Sis and Bro

A cím ránk, mint testvérekre vonatkozik, az írás pedig az öcsémről fog szólni. Különösképpen azért, mert folyton azzal csesztet, hogy miket rakok fel a facebook-ra meg a blog-ra, így most „bosszúból” kap egy egész bejegyzést, hehe.

Egész kicsiként Andikának és Atikának hívtuk egymást, ez aztán Andira és Atira rövidült. Kamaszkorban mindketten megkaptuk becézésnek a monogramunkból kialakított Tata nevet. Én voltam a Nagy Tata, ő a Kis Tata. (Fura volt, mikor a tavaszi érettségi találkozón egyik régi haverom Tataként hívott, bár a régi osztálytársakra én is a Fábi, Dedó, Fazi, Hisu, Nagyi, Cinci, Kona, stb. elnevezést használom.) Felnőttként én felvettem a Réka nevet, belőle Attis lett. Amióta pedig Kanadába emigrált-disszidált (ezt persze poénkodva szoktuk mondogatni), azóta én neki nővér vagyok, vagy „Hi, Sista”, ő pedig nekem Bro.

A kapcsolatunk történetét kb. hat szakaszra tudnám osztani.

1. Köztünk csupán egy év negyed év a korkülönbség, tehát szinte úgy nőttünk fel, mintha ikrek volnánk. Amikor ovisok-kisiskolások voltunk, tényleg úgy viselkedtük, illetve viselkedtek velünk, mintha ikrek volnánk. Anyukám és nagymamám erre sokszor rá is játszott, ugyanolyan gombafrizuránk volt, és egyforma, vagy legalábbis hasonló ruhákat adtak ránk. (Utólag visszagondolva én ezt rettentően utáltam.) 

Rám amúgy mindig azt hitték, hogy fiú vagyok, rá meg, hogy lány. Aki most ismeri, annak fura elhinni, de Attis régebben egy anyámaszony katonája volt. Gyáva kisfiú, aki mindentől félt, még attól is, hogy Bécsben felüljön a Práterben az óriáskerékre (amiért nagyon haragudtam rá, mert így én sem ülhettem fel rá egyedül) vagy megkóstolja a Nutellát (amit aztán jól meg is bánt).

2. Amikor nagyobbak lettünk, egyfajta védelmezőjévé váltam, ő meg a pártfogoltammá. De mégis ki ellen kellene védeni egy fiút? Mivel fiúnak született, a saját nagyanyjától. Szomorú, de nagymamám teljesen egyértelműen kinyilvánítva gyűlölte a férfiakat. Mindenkit, aki hímnemű. És mivel öcsém fiúnak született, hát őt is. Én voltam az ő Meseszép unokája, Ati meg csak egy senki. Ahogy hazaértünk az iskolából, nem telt bele 5 perc, ő már tuti belekötött valamibe. Mivel szerettem a tesómat is, az igazságot is, ezért mindig megvédtem őt. Ezen persze nagymamám kiakadt. Mire anyukám hazaért a munkából, addigra ő síkideg volt, telebeszélte a lánya fejét azzal, hogy mi milyen ördögfajzatok vagyunk, és Anyunak kellett vállalnia az igazságosztó hálátlan szerepét. Általában ez azzal járt, hogy a békesség kedvéért mi kaptunk büntit, pl. nem nézhettük a kedvenc tévéműsorunkat. 

Ha azt hiszitek ez alapján, hogy tökéletes tesók voltunk, hát tévedtek. Sokat veszekedtünk, verekedtünk. Vágtam én már hozzá üvegszilánkot rejtő földdarabot (ma is megvan a nyoma a halántékán), a Kőszívű ember fiait, sőt, az angol-magyar nagyszótárat is.

3. Kamaszkorunkra a korábban némileg viharos testvéri kapcsolatunk megszelídült, és egyfajta szimbiózissá vált. Mivel ő magasságban és termetben is utolért, majd persze túl is szárnyalt, többé már nem voltunk egymás számára riválisok, így elmaradtak a csetepaték. Viszont egy lett a haveri körünk, együtt jártunk bulizni. Anyukám is örült, hogy nem egyedül bóklásztam az éjszakában egy koncert vagy házibuli után, hanem a tesóm pártfogolt (már amikor az alkoholszintje ezt lehetővé tette). 

Az viszont nagyon idegesített, hogy még ekkorra sem volt külön szobánk, hanem vele kellett osztoznom. Hallottam, ahogy nézi a kosármeccseket meg hallgatja az MTV-t, nem tudtam nyugodtan tanulni vagy a barátommal lenni.

4. Amikor aztán ifjú hölgy lettem és elköltöztem otthonról, bekövetkezett testvéri kapcsolatunk sötét időszaka. Ő nyegle srác volt, én önérzetes hölgy, ő beszólogatott, én megsértődgettem. Ez odáig fajult, hogy nem akartam vele többé találkozni. Nem vagyok rá büszke, de évekig nem voltunk beszélő viszonyban, sokáig nem tartottuk egymással a kapcsolatot. A legrosszabb, hogy ő sem volt ott az én esküvőmön és én sem az övén.

5. Aztán persze kibékültünk, de ő a feleségével kiköltözött Kanadába. Ekkor elég fura volt köztünk a viszony. Az életmódunk, életfelfogásunk fényévekre került egymástól. Ez engem nem túlzottan zavart, ő viszont sokszor tett rám, ránk bántó megjegyzéseket az egyre több gyerek, az ökofaluba költözés, a jurtázás miatt. Mi voltunk a kecskepásztorok, barlanglakók, ősemberek, stb. 

Ezek persze rosszul estek, de úgy voltam vele, hogy itt vagyunk egymástól több ezer kilométerre, csak az interneten tudjuk tartani a kapcsolatot, akkor ne töltsük már a video-hívás idejét azzal, hogy összeveszünk. Sok évig nem voltak itthon, az unokaöcséimet is csak kb. 8 éve láttam először személyesen.

6. Azóta okés a helyzet. Átlag kétévente hazajárnak, vagy odakint vendégül látják a gyerekeimet. Volt már náluk Virág és Kende, jövőre Csillag és Tündér együtt készülnek kiutazni Torontóba. Néha chattelünk, alkalmanként video-hívásunk beszélgetünk, teljesen normális lett köztünk a viszony. Egyszer valamikor talán én is kijutok hozzá a tengerentúlra.

Két hete újra eljött a nagy nap, öcsémék Budapestre repültek. A fonyódligeti tábor miatt sajnos csak keveset találkozhattunk. Az első nagy összejövetel hétfőn a Palatinus strandon volt, ahová el tudott jönni Nagymami, az összes gyerekem, és persze Attisék egész családja. Örültünk a 11-es létszámnak, ritka az olyan alkalom, amikor mindenkit egy időben egy helyre össze tudunk terelni. Volt csúszdázás és élménymedencézés, beszélgetés a nyugágyokon, este pedig vacsora egy olasz étteremben.

Hét közben Kevin és Domi a Budapesten tartózkodó Kendével és Csillaggal többször összefutott. Szombaton aztán mi is beutaztunk a fővárosba egy újabb nagyobb családi találkozóra. A Lehel piacon kezdtünk, ahol a lényeg nemcsak az élelem (pl. Túró Rudi) beszerzése volt, de olyan élmények is, mint Mesi piac-körbejárása több évtized után vagy az unokaöcséim megismerkedése egy igazi talponálló kocsmával.

Meglepetésre húgom és párja is csatlakozott hozzánk. Viszont egy gyerek híja volt, Virág ugyanis aznap dolgozott, így nem tudott odajönni. Ha a hegy nem megy Mohamedhez, Mohamed megy a hegyhez. Elhatároztuk, hogy mindannyian meglepjük őt munkahelyén. A Kacsintó bisztró a Vizafogó lakótelep közepén van, egy parkban, tóparton.

A nagylányom nagyon meglepődött, mikor betoppant hozzá a nagy csapat. Így együtt összesen 13-an voltunk, vagyis inkább 14-en, egy pocaklakóval. (Októberben érkezik a legkisebb unokaöcsém, Márk Gábor!) Limonádét ittunk, beszélgettünk.

Innen a Margitsziget felé vettük az irányt, Kende kedvenc budapesti közlekedési eszközén, egy Bubi kerékpáron. Míg a gyerekek bringóhintóztak illetve Monster elektromos rollert kölcsönöztek, addig én bejártam a Japánkertet, elmentem a Zenélő kúthoz, kisétáltam a Dunapartra. Ezek mind gyerek- és kamaszkorom kultikus helyszínei voltak. Láttam is a túlparton Óbudát, ahol felnőttem.

Gyümölcsöt és müzli-szeletet eszegettünk a nagyréten, aztán a kései ebédet (főként főzeléket) a Lecsó étteremben fogyasztottuk el.

Tegnap aztán Attis gépe felszállt Londonba, ma onnan tovább repül Kanadába. A többiek még egy hétig itt maradnak Magyarországon, várja őket többek között az Aquaréna Mogyoródon.

Attól az öcsém szerintem tényleg nagyon kiakadna, ha kiskori fotókkal illusztrálnám ezt a bejegyzést. Ide tehát olyan képeket tettem, amik a családi napon, a Lehel piac előtt, a Kacsintó bisztróban, a Margitszigeten, a Lecsó étteremben, illetve hazautazása előtt készültek.

2022. augusztus