Változó kor

Anyukám múltkor megkérdezte, hogy olyan nem lehetne végre, hogy nem jön több változás és minden marad úgy, ahogy van? Mert neki már kezd elege lenni ebből a sok változásból, bizonytalanságból, kezd neki sok lenni, ami az országban, világban zajlik. Mondom neki, Anyu, az élet csupa változás, enélkül milyen unalmas lenne minden.

Ő erre azt mondta, akkor inkább unatkozna, csak legyen minden nyugis és kiszámítható. Én viszont ennek pont az ellentéte vagyok: inkább vállalok kockázatokat, csak hogy izgalmas, változatos legyen az élet.

Mikor gyerek voltam, anyukám és nagymamám jelszavai szerint éltem: fő a biztonság, a megfelelés. Én voltam a jó kislány, a jó tanuló, a fehér bárány.

Tézisre nyilván jön az antitézis, kamaszként és ifjúként elérkezett a brutális lázadás, én lettem a fekete bárány. Mint ilyen, inkább vakmerő, semmint bátor. Széllel szemben akartam pisilni, ellene menni mindennek, ami megszokott és normális. (pl. otthonszülés, otthontanulás, jurta, ökufalu…)

Mostanra eljött a szintézis, van egyfokú stabilitás, saját ház, állandó munkahely, fix bevétel… De! Réka azért a lelke mélyén még mindig egy öntörvényű forradalmár, csak annak már a szelídebb fajtájából.

Változó korban vagyunk, és ezzel a 48-cal én is egyértelműen a változó korba léptem. Ennek akad némi testi tünete is, pl. elhúzódik-összekuszálódik a ciklusom, (még) szárazabb a bőröm, és néha hevesebben dobog a szívem. Ezek azt jelzik, hogy itt legbelül elkezdődtek a hormonális változások.

Kérdezgetem anyukámat, olvasgatok cikkeket ebben a témában. A hallottak-leírtak közül rám nagyon kevés jellemző. Se hőhullámok, se leizzadás, se szédülés. Nem fáj a fejem, nem zúg a fülem, nem pirul el az arcom. Nincsenek ízületi-, izom-, és csontfájdalmaim, ráadásul nem is kezdtem el hízni.

Lelki tünetként írják az önértékelési problémákat, alkalmatlanság érzését, kudarcélményeket, hangulati ingadozásokat, ingerlékenységet, idegeskedést, türelmetlenséget, alacsonyabb stressztűrést, sőt: depressziót is.

A klimax egyik jellemzője még az energiaszint drasztikus csökkenése. Az ember (állítólag) folyton pihenne, aludna. A fentieket sem érzem magamon, de ezt nagyon nem, sőt! Lehet, túlzó a kijelentés, de talán még soha nem éreztem magamat annyira energikusnak, mint most. Testileg is, lelkileg is.

A múltkori táboros írásom után megkérdezte tőlem egyik olvasóm, hogy „Hogy bírom?” Nem értettem a kérdést, „Mégis mit?” A tábort, az együttlétet ennyi gyerekekkel… Hát, a saját 5 gyerekem plusz a kb. 100 tanítványom úgy megedzett, hogy (szinte) észre se veszem a terhelést.

Hogy nálam (eddig) miért nem jelentek meg (remélem, nem is fognak) az általános tünetek? Az okok között lehet a sok rendszeres mozgás, az odafigyelés a táplálkozásomra, valamint a nulla káros szenvedély. Amire még mindig nehéz odafigyelnem, az a kellő mennyiségű folyadékfogyasztás, így sajnos egyre szárazabb, ráncosabb a bőröm. Korombéli hölgyeknek, ha eddig még nem tették meg, mindenképp ajánlok egy komplett életmód-váltást!

Ezen kívül jó emberekkel vagyok körülvéve, van szerető családom (néha persze kiakasztó kamaszgyerekekkel), barátaim, kollégáim, tanítványaim. Van időm pihenni és kikapcsolódni. Az alvás mennyisége viszont mintha erőteljesen lecsökkent volna; hajnalok hajnalán megébredek, és csak nagyon ritkán tudok-akarok visszaaludni. Viszont a nyári időszakban, ha tehetem, ebéd után sokszor egy-két órát szundikálok a teraszon.

A lelki tünetekre visszatérve: Fiatalként önbizalmam  a nullán volt, mostanra viszont abszolút tisztában vagyok az erősségeimmel (persze a gyengéimmel is), büszke vagyok arra, amit elértem saját erőből, szerintem teljesen reális az önképem. Régebben nehezen kezeltem a konfliktusokat, magyarul én voltam a hisztis feleség, a kiabálós anyuka.

Akkoriban sokkal alacsonyabb volt a stressz- és kudarctűrő képességem, mint most. Mindig is a türelmetlenség volt a gyengém, egy ideje ebben is pozitív változásokat vélek felfedezni. Sokkal elfogadóbb vagyok, nem akarok mindenkit megváltoztatni, mindent siettetni.

Talán csak a hangulati ingadozás, az érzelmesség ami (újra) megjelent. Ezt abból a szempontból nem bánom, mert már kezdtem azt hinni, hogy szép lassan eltűnnek az érzelmeim. Nemrég például, a sok megpróbáltatás miatt, ami megerősített, megkeményített, már úgy éreztem, képtelen vagyok sírni. Mostanság végre újra hatnak rám filmek, megindítanak történetek, emberi sorsok.

Kicsit olyan ez, mintha újra a kamaszkoromat élném. Ugyanúgy jellemző rám mostanában a magamba mélyedés, a sok gondolkozás az élet dolgairól. A különbség az, hogy akkor rendkívül pesszimista voltam, visszatekintve egy lelki roncs, aki semmivel sincs megelégedve, mindent utál, életképtelen, stb.

Soha nem tudtam még olyan jól menedzselni az életemet, mint most. Tulajdonképpen soha nem is menedzseltem saját magam, inkább másoktól függtem. Így utólag visszagondolva, a látszólagos biztonságérzet ellenére, szerintem akkor sokkal nehezebb volt az életem. Most én döntök mindenről, nem szól bele senki, hogy nézzek ki, mit gondoljak, hogy neveljem a gyerekeimet, hová járjak, járhatok. Ez anno rengeteg energiát elvett tőlem – talán ezért is van most sokkal több

A változó korról szóló cikkek az életmód-váltáson kívül azt javasolják, hogy az ember tűzzön ki új célokat, legyen pozitív jövőképe. Hát igen, ősztől már csak egy gyermekem lesz itthon hétfőtől péntekig, két év múlva pedig teljesen egyedül élek majd hétköznap. Nyilván felmerül bennem is, hogy így gyerekek nélkül, vagyis az ő mindennapi jelenlétük nélkül mi értelme az életemnek, mihez kezdjek magammal. Például szívesen tanulnék új dolgokat.

A jövő pedig… Homályba vész. Nem is gondolok rá túl sokat, rájöttem, hogy teljesen felesleges rajta agyalni. Az eddigi forgatókönyvek szerint úgysem az fog történni, amit én olyan nagy eszesen kitalálok. Például olyan váratlan dolgok történnek, amiket soha nem képzeltem volna.

Abszolút pozitívan tekintek a jövőbe. Nyilván nem vagyok vak és süket, látom-hallom mi zajlik körülöttünk, de én csak a magam-magunk életével foglalkozom. Ez nem struccpolitika, egyszerűen nem hagyom, hogy a külvilág a minimálisnál nagyobb mértékben hasson az életemre. A neten átgörgetem a politikai híreket, nem olvasok negatív kommenteket, nem megyek bele felesleges csatározásokba, tudatosan kizárom az életemből a negatív energiájú embereket.

Nem félek a változásoktól. Nem vagyok hajlandó azon parázni, mi lesz, ha… Az eddigi életem megtanított az alkalmazkodásra. Nem érzem, hogy bármihez annyira ragaszkodnék, hogy ne tudnék váltani. Bármi bármikor megtörténhet, és ez pont jó így.

Egy tuti biztos dolog van az életben, és ez a változás. És ez, szerintem, tök jó!

2022. augusztus

(A képek a Nagy Találkozáskor készültek Attisékkal, a Margitszigeten, a Palatinus strandon és a Trattoria Venezia olasz étteremben.)