Visszarendeződés

Ahogyan azt már többször is írtam, én nagyon szeretem, ha körülöttem rendezettek a dolgok. Térben és időben egyaránt. Nálam mindennek megvan a maga helye, elég szép rendet tartok a házban (és nagyon idegesít, amikor mások nem). Jó érzés, amikor rendben haladnak a dolgaim, ha tudom, mit kell megtennem, és mikor fogom a feladataimat elvégezni.

Augusztusban azonban minden eléggé szétesett körülöttünk, ezért most nagy szükség volt a visszarendeződésre minden szempontból. Például alapos rendet tettem és nagyobb takarítást végeztem a házban. A lányok is némileg pakolásztak és selejteztek a tetőtérben.

Az egyik nagyon fontos feladat volt a nyáron összevágott és felhasogatott fa felpakolása a teraszra és a ház oldalához. Idén először én talicskáztam. Erre azért volt szükség, mert most fog érkezni az újabb adag fa, ennek a helyét pedig elő kellett készíteni. Nagy büszkeségem, hogy ismét megvan előre nemcsak a mostani, de a jövő évi tüzelőm is.

Szeretném megköszönni ezúton is az anyukámnak, mindenki szeretett Nagymamijának, hogy annyit segített nekem illetve a családnak az elmúlt időszakban (persze mindig, de most különösen). Ahelyett, hogy pihenne, kikapcsolódna nyugdíjas éveiben, ő főz, mos, takarít, mosogat, sőt: még a fapakolásban is aktívan részt vett!

Kicsit átrendeződött a terasz, a korláthoz raktuk a fahasábokat, a másik oldalra került az asztal a székekkel. A reggeleket és az estéket kint töltjük, de napközben elviselhetetlen a fülledt forróság. Itt a nyár vége, érik nálunk a mogyoró, a ringló, almát szedünk Almáskert kedvenc utcájában (mondjuk ilyen névvel mi mást?), kaptunk körtét, tökféléket.

Alig voltam itthon, ezért az egész kert projekt szünetelt, nem nyílt semmi, nem érett semmi, nem locsoltam szinte semmit, csak a terasz virágait. Mivel alig esett az eső, ellenben tűzött a nap és fullasztó meleg volt, van, és ahogy nézem, még legalább egy hétig lesz is, minden száraz. A cseresznyefák levelei elkezdtek elsárgulni és lehullani.

Nemcsak a környezet, de én magam is visszarendeződtem. Szép lassan visszatért az életembe a mozgás. Újra elkezdtem a reggeli súlyzós és nyújtós edzéseket, és már a futás is újra csinálom, igaz még kisebb távokon. Mondjuk a fapakolós napokon nem volt szükség edzésre; a talicskázástól olyan izmaimat is éreztem, amelyek létezéséről sem tudtam.

Visszarendeződés, hogy az egy hónapnyi csend és nyugalom után végre megint buliztunk. A barátnői csapattal ismét elmentünk a Sutiba. Ott volt persze Flóra (ő a DJ), Kriszta, Barbi, sajnos Ágota nem, viszont Ági igen. Sokan voltak, nagyon jó kis parti kerekedett. Ezúttal csak Barbival énekeltünk párban, pl. Tankcsapdát, Quimbyt avagy a Neotontól a Párizsi lányt.

Beálltunk több emberhez háttértáncosnak vagy vokalistának. Az egyik srácnak annyira megtetszett a Bonanzás 1984-ben nyújtott alakításunk, hogy direkt velünk, a „nógrádi lányokkal” akarta előadni a Balatoni lázat. Még a szokásosnál is felszabadultabb voltam, tapsoltattam, táncoltattam a jelenlévőket.

Ami nagy változás az életemben, az az autó. Lett egy saját kocsim! Tulajdonképpen papíron mindig is én voltam az üzemben tartója, de másfél évig a fiam használta. Most Kende vett másikat, ezt meg itt hagyta nekem gyakorolni.

Emlékeim szerint viszonylag rendszeresen 14 éve vezettem utoljára, a családi akkori kis piros Suzukiját, aztán következett egy nagy szünet. Hirtelen felindulásból három éve megújítottam a jogosítványomat, de csak évente egy-két alkalommal ültem a volán mögé.

Ennek most egyszer s mindenkorra vége! Több mint 30 évvel a jogsi megszerzése után meg akarok tanulni rendesen vezetni végre. Ehhez az első lépéseket már megtettem. Tegnap a Vár Vendéglőbe gurultam le vacsorázni, és útitársam azt mondta: egész jól vezetek. Ma lányommal mentünk át Diósjenőre a gazdaboltba meg fagyizni, viszonylag jól ment ez is, csak azok a fránya kátyúk ne lennének.

Eddig zsigerből elutasítottam minden műszaki dolgot, de mostantól ez is megváltozik. Meg szeretném érteni az autó használatát, működését, ezért kedves segítőm részletesen elmagyarázta, melyik gomb és kijelző micsoda, sőt, még a motorházban is eligazítást tartott. Jó gazdája szeretnék lenni ennek az autónak, ami egy húszéves bordó Ford Focus.

Ha már Focus: a tanulmányaim lassan a végéhez közelednek. A Focus Oktatóközpontban jövő hétvégén lesznek az utolsó óráim. Megtudtuk a vizsgáink időpontjait: október 10-én írjuk a tesztet és a projektfeladatokat, október 28-án pedig a gyakorlati vizsga lesz, azaz buszos és gyalogos városnézés, valamint szituációs feladatok.

A sikeres vizsgáim után fogom tudni csak elintézni az igazolványomat, és onnantól fogva dolgozhatok majd hivatalosan idegenvezetőként. Nagyon várom, mert már most körvonalazódik több munkalehetőség, valamint bennem is mozgolódik néhány jó ötlet, melyek megvalósításra várnak.

A nyár folyamán a nyelvtanulást szinten tartás jelleggel végeztem, napi szintű Duolingó-zással. Már több mint 300 napja nyomom. Sajnos nyelvórákra anyagi okokból most egy ideig megint nem lesz lehetőségem, ezért ősztől több hangsúlyt kell fektetnem az autodidakta tanulásra. Nem is feltétlenül a nyelvvizsga miatt, bár ez a végső cél, inkább arra, hogy tovább fejlesszem az orosztudásomat, és megalapozzak egy társalgási szintű olasz-tudást.

Ha már tanulás, jöjjön a gyerekek témája, ugyanis az ötből négyen diákok lesznek. A két legkisebb a gimnáziumra készül. Már Budapesten vannak, vásároltak, pakolásztak. Kende bevitte a holmijuk nagy részét, onnan az apjuk fuvarozza le őket és a cuccaikat Abára, ugyanis holnap lesz a beköltözés a kollégiumba. Kincső már nagy izgalommal várja a középiskolát életet az Atilla Király Gimiben.

A két középső gyerekem az egyetemre készül. Csillag az ELTE óvodapedagógusi, Kende a MATE kertészmérnöki szakára fog járni. Csillag már beiratkozott, túl van az orvosi alkalmassági egy részén is. Tegnap megküzdött a Neptun (hihetetlenül elavult, érthetetlenül bonyolult) rendszerével, és nagyjából sikerrel felvette az óráit. Ő hétfőn költözik be a kollégiumba, ugyanis nagy örömére felvették a Kőrösibe. Szerdán lesz az évnyitó, utána a koleszos gólya-napok.

Kende csak jövő héten fog beiratkozni, nekik később kezdődik a tanítás. Addig is gyorsan szerzett egy új szakmát: elvégzett egy ipari alpinista segéd tanfolyamot. Virág pedig tegnap érkezett meg a párjával Albániába, ahol jól megérdemelt nyaralásukat töltik.

A mai napon létrejött a Váralja TISZA Sziget Nógrádon. Alakuló összejövetelünket pont ott tartottuk a vár tövében, ahol Magyar Péter májusban a Nógrád megyei körútját kezdte. Én lettem a kapcsolattartó. Cél a változás elősegítése helyben, közösségi események szervezése, lebonyolítása.

A visszarendeződés sok más téren is megfigyelhető az életemben. Van, amit az ember egyszerűen túltol, és azt veszi észre, hogy már sok, már szinte eluralja az életét. Pedig az érték a mérték. Ilyenkor érdemes a felbillent egyensúlyt helyreállítani, és szépen visszarendeződni. Ekkor jön létre a harmónia.

2024. augusztus

Az idő mindig győz

Rég jelentkeztem, pontosan két hete…

Mindjárt vége a nyárnak, másfél hét múlva véget ér a vakáció. Bizonyos szempontból ez egy elcseszett nyár volt, legalábbis a második fele mindenképp. Úgy terveztem ugyanis, hogy júliusban sokat dolgozom (táboroztattam), és majd augusztusban szépen jön a jól megérdemelt kikapcsolódás. Pihenés, utazás, koncertek, fesztiválok… Ezen terveim közül konkrétan mindegyik meghiúsult.

Akármennyire is egyesek szerint nálam „mindig félig üres a pohár”, itt mégse lesz panaszáradat, hiszen jól tudom, hogy a nyár első felében azért történt sok jó dolog is. Sőt, rendkívül mozgalmas volt a június-július: Esztergom, Visegrád, Pap-sziget, Nagymaros, Verőce, Római-part, budai és pesti csavargások, Margit-sziget, Gellért-hegy, Kapolcson a Művészetek Völgye, Sukorón az EFOTT fesztivál, Vácott a Vigalom, Sutiban a karaoke-parti, Hősök terén a TISZA nagygyűlés, Nógrádon a Szent Iván éj, öcsémék látogatása Kanadából, két ballagás, több családi szülinap, és persze az 50. születésnapom. Augusztusra viszont nagyjából semmi.

Arról nem fogok írni, hogy konkrétan mi történt velem, velünk ez alatt az időszak alatt, inkább arról, hogy mi zajlott eközben bennem. Ezeknek a heteknek a kulcs-szava számomra a „türelem” volt, kulcsmondata pedig: „Az idő mindig győz”.

Azt már jó ideje tudom, hogy az egyik legrosszabb tulajdonságom a türelmetlenség. Én vagyok a tipikus rögtön cselekvő ember, minden azonnal akarok. De azt is tudom régóta, hogy türelemre nagy szükség van. Egész egyszerűen nem lehet mindent egyből megcselekedni, megoldani. Van egy csomó dolog, amit ki kell várni, és van olyan ember, akit meg kell várni. Mert megéri! Ha az ember vár, még olyan csodák is megtörténhetnek, hogy egy pingvin totyogásból száguldásba csap át, majd felemelkedik, és együtt szárnyal a sassal.

És bizony arra is rá kellett jönnöm, hogy a várakozásnak is megvan a maga jelentősége. Többször írtam már, hogy az egyik kedvenc mondásom a „Békés harcos útjából” ez: „Az út a cél.”  A türelmes várakozás is egyfajta út, amikor kívül kevés látszódik, belül viszont sok minden zajlik, amikor a látható világban nem történnek események, magamban viszont rengeteg változás, fejlődés.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez alatt az időszak alatt nem voltak mélypontok. Alapvetően optimista ember vagyok, de azért néha el tudok kenődni rendesen. Lelkesből átmegyek ultra negatívba. Viszont képes vagyok arra is, hogy tudatosítsam: ami most látszólag rossznak tűnik, abból később jó születhet. Valamint meg tudom látni a szarban is a szépet. Ehhez a legjobb segítség, ha valaki azt tudatosítja bennem: „Minden rendben lesz!”

10 napja nem voltam otthon, ha kimozdultam, akkor is csak Pesten belül, rövid időre, rövid távra. Azért néha akadt lehetőségem egy kicsit csatangolni, bár igaz, hogy ebben a kánikulában vízparthoz lett volna kedvem, nem városnézéshez, de hát ez van.

Bejártam a Tisztviselő-telepet, az Orczy kertet, a Népligetet. Láttam sok szépet, például: Nagyvárad téri Református Templom, Magyarok Nagyasszonya templom, Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum, Ludovika Campus (azaz Nemzeti Közszolgálati Egyetem), Ecseri úti Szent Kereszt templom. És láttam sok elszomorító dolgot, ilyen volt az elhanyagolt, némely helyen kifejezetten félelmetes Népliget, a lepusztult Planetárium, a jellegtelen, szemetes és büdös Szenes Iván tér.

Láttam sok szobrot, köztük régi szép alkotásokat, pl. Hősi emlékmű, Géza fejedelem szobra, Szt. Borbála, Mária Ludovika, Szt. László, Tinódi szobor, Kossuth szoborcsoport, de olyan szerintem förmedvényeket is, mint a Béke emlékmű a SOTE előtt. A sétáim során készült képekkel illusztráltam ezt a bejegyzést.

Volt közben egy nagyon rövid találkozásom Mesivel, a sógornőmmel, aztán ő és hosszú magyarországi tartózkodás után unokaöcsém, Domi visszarepültek Torontóba. Hiányozni fognak…

Bizonyos szempontból viszont tökéletes volt ez az időszak, a nehéz körülmények ellenére is. Van, ami napról napra, percről percre egyre jobb. A mottó: „Bármikor bárhol bármi megtörténhet.” És tényleg! Még akkor is, sőt meglehet pont akkor, amikor az ember nem is számít rá. A másik mottó meg a bizalom és bizonyosság, amit egyre erőteljesebben tapasztalok.

Ma végre hazajutok Nógrádra, épp augusztus 20-án. A mai nevezetes napon azonban nem lesz semmilyen ünnepi esemény a faluban, csak a római katolikus templomban. Az eddigi közösségi terek (vár, tájház, művház, községháza) után idén kizárólag egy templomban lesz mise és megemlékezés. Ráadásul példátlan módon most először az evangélikus lelkészt nem hívták meg, hogy megáldja az új kenyeret. Szerintem és sokak szerint tulajdonképpen egy nemzeti ünnep kisajátításáról van szó.

Értem én: ez a haldokló hatalom utolsó vergődése, aki már érzi a vesztét, de a végén még rúg egy jó nagyot. Például egy hitel felvételével, amit persze majd az új önkormányzatnak kell visszafizetnie. Ha már várakozás: nehéz kivárni ezt a négy hónapot, míg végre az új polgármester és testület hivatalosan is a falu élére kerül, és még nehezebb a 2026-ig tartó időszak, amikor is reményeim szerint végleg eltakarodik az ország kártékony vezetése is.

És hogy mit várok még? Azt, hogy visszatérjen az életünk a normál körforgásba. Hogy felkészüljünk Kendével és Csillaggal az egyetemista életükre, hogy beszerezzük Tündérnek és Kincsőnek a kollégiumhoz és az iskolakezdéshez szükséges dolgokat. Valamint olyan hétköznapi dolgokról álmodozom, mint elmenni fodrászhoz hajat festetni és vágatni, vagy visszatérni a reggeli edzésekhez és futni egy kört Almáskert virágneves utcáiban.

„Az idő mindig győz… Becsülj minden percet!” (Halott Pénz)

2024. augusztus

Csavargás a Dunakanyarban

A múlt hét nagyon-nagyon kemény volt számomra és családom számára. Életem/életünk egyik legnagyobb megpróbáltatása történt. Erről azonban nem szeretnék írni semmit a blogra, csak azért ez a kis bevezető, hogy érzékeljétek a lelkiállapotomat.

Emellett pedig ismét táborban dolgoztam, sok-sok csicsergő, ficánkoló minimanó között. Nagyon leterheltnek éreztem magamat mind fizikailag, mind mentálisan, tele voltam feszültséggel, félelemmel.

Kicsit ellentmondásnak tűnik, de ezt reggelente sok-sok gyaloglással igyekeztem levezetni. Anyukámnál aludtam a Corvin negyednél, hajnalban ébredtem, kora reggel útnak indultam. Néha az M3 vonalán sétáltam, néha pedig a körúton. Egyszer az Arany János utcáig, máskor a Király utcáig, megint máskor egészen a Nyugatiig.

Az egész heti fáradtságot csakis egy „rékás” csavargással tudtam kipihenni. Először a Balaton-felvidékre terveztem leutazni, aztán végül az időjárás és a menetrend miatt a Dunakanyar győzött. Viszont nem a szokásos, általam gyakran látogatott része, hanem a Duna jobb partja, Esztergomtól Visegrádon át Szentendréig.

Szombaton kaptam magamat, és nagyon korán, már hajnali 4-kor nekiindultam. 5 óra előtt már a zónázón voltam, amin jégkockává fagytam a légkondi miatt. (Minek, oh, minek megy a légkondi a vonaton hajnalban, amikor kint is hűvös van???). 6 óra előtt már Esztergomban köszöntöttem a felkelő napot. Amit a felhők miatt sajnos nem láttam, ráadásul a szél is tombolt, eléggé fáztam. 

Utoljára 14 éve voltam ebben a városban, akkor még a belvárosban volt a buszpályaudvar, most viszont örömmel láttam, hogy kiköltözött a vasútállomáshoz. Busszal gyorsan a belvárosba értem. Először a Királyvárost jártam be, és a séta során előjött sok-sok emlék. Amikor ugyanis Máriahalmon meg Únyon laktunk, ide jártunk bevásárolni, élményfürdőzni, sétálgatni.

A sétálóutca mentén végig bódék álltak, a főtéren a Városháza előtt pedig színpad – most volt ugyanis az MCC Feszt. Fák, stílusos padok, kőkút…

Nagyon tetszettek a hangulatos házak, bár némelyekre bőven ráfért volna a felújítás. Mindenhol színes falak, osztott ablakok, fa- és kőkapuk, stukkódíszek… Íme egy válogatás:

Esztergomot meghatározza a víz közelsége. Ott a Duna, a Kis-Duna-ág, vannak olyan városrészek, mint Víziváros meg Hévíz. Az egyik falon táblát találtam, hogy meddig öntött ki a Duna az emlékezetes 1838-as árvíz során. 

A Kis-Duna olyan széles, mint egy nagyobb patak, le is mentem a partjára, a Prímás szigettel szemben.

Több kisebb híd is található a városban, de Esztergom legnagyobb és legismertebb hídja természetesen a Mária Valéria. 

Eszembe jutott, hogy gyerekként még le volt zárva a határ, nem lehetett csak úgy átruccanni Párkányba.

Most átsétáltam rajta, direkt úgy, hogy egy időre Szlovákiába is átlépjek. 

Nekem, és szerintem a generációmnak még mindig nagyon furcsa az, hogy egy pillanat alatt és mindenféle ellenőrzés nélkül az ember hiphop egy másik országban találja magát.

Esztergom soktornyos város, több különböző templomot láttam utam során. Pl. Ferencesek temploma, Szent Péter és Szent Pál templom, Zárdatemplom vagy a Loyolai Szent Ignác templom, illetve a Szent Tamás hegyen a Fájdalmas Szűz kápolna. Íme:

A legjelentősebb természetesen az épp felújítás alatt álló Bazilika. 

A domb aljában található Balassi és Mindszenti szobra. 

Az építkezés miatt a felvezető út lezárva, az egész domboldal munkaterület, csak egy oldal-lépcsőn tudtam feljutni.

A térről kinéztem oldalra, egyik irányban az alattunk elterülő város látszódott a Pázmány Egyetemmel, a másikon a Hittudományi Főiskola és különböző középiskolák.

Az épület előtt közvetlenül a Magyarok Nagyasszonyának szobra áll.

Az egyik tornya, oldala felállványozva. 

A bejárat előtt monumentális oszlopok, fent egy hatalmas és kettő kisebb kupola.

A Bazilika mögött kívülről megnéztem a téglaborítású várat.

Előtte faállványon stilizált harang áll.

A korai időpont miatt természetesen mind a bazilika, mind a vár zárva volt még.

Hátulról csodaszép kilátás nyílt Esztergomra, a Dunára, a hídra. 

Kicsiként átnéztem a túloldalra, és döbbenetes volt, hogy az már Csehszlovákia. 

Pazar volt a hegyek látványa a távolban, ami szlovák természetvédelmi terület.

Fent a legutolsó állomásom a Szent István megkoronázása szobor volt.

Kb. két és fél óra városnézés után ismét buszra szálltam, hogy eljussak Visegrádra. Amint az út a Duna mellett haladt, kibámultam az ablakon, és gyönyörködtem a Börzsöny látványában. Amikor először felbukkant a Szent Mihály hegy, tartsatok nyugodtan érzelgős picsának, én bizony elsírtam magamat a gyönyörűségtől. Jó érzés volt beazonosítani az ismerős helyeket a távolban: Szob, Zebegény, majd Nagymaros. 

Mi pedig Pilismaróton és Dömösön át megérkeztünk Visegrádra.

Az itteni program sajnos nem úgy sikerült, ahogy akartam. Erről persze nem a város tehet, hanem az időjárás. 

Hideg volt, tombolt a szél, beborult az ég, lógott az eső lába. A Dunánál kezdtem a sétát, a kompnál, amit mindig a túloldalról, Nagymaros felől szoktam látni.

Hiába terveztem, hogy kigyalogolok Apátkútra, végül csak egy rövidebb városnézést tettem a központban.

A belváros meghatározó épülete a Keresztelő Szent János templom.

Itt is sok hangulatos házat láttam, ezekből is mutatok egy párat:

A Királyi Palotáig mentem el, felette a Fellegvár magasodott.

Szemben érthetetlen módon zárva találtam a szuper Mátyás Király történelmi játszóparkot.

A Mária kápolnánál még egyszer kimentem a Duna-partra, ahol pihenő evezősöket találtam.

A Salamon tornyot már csak a buszból elsuhanva láttam. 

Aztán jött Dunabogdány, Tahitótfalu, Leányfalu. A Kisoroszi szigetcsúcs láttán nosztalgikus érzéseim támadtak.

Az utolsó megállónak eredetileg Papszigetet terveztem. Az úton a szeszélyes időjárás miatt végig A és B terv között lebegtem. A: meg sem állok, hanem megyek tovább busszal Budapestig, B: leszállok, bejárom a szigetet, aztán elgyalogolok Szentendréig, és onnan HÉV-el jutok el a fővárosba. Végül pont a kettő közé kerültem.

Kisütött a nap, elmentem tehát Papszigetre. Kettő kötődésem van ehhez a helyhez. Az egyik, hogy régebben a Magyar Rádiónak itt (is) volt üdülője, ahol kisgyerekként jártam. A másik, hogy a legújabb regényem egyik helyszíne, a főszereplő egyik kedvenc helye ez.

Különleges a hangulat itt. Fahídon jutunk át a keskeny Duna-ágon a szigetre, ahol szemben rögtön egy kemping fogad.

Hatalmasra nőttek a fák, sűrű ligeten át haladtam.

Kevés ház van a szigeten, de az mind különböző stílusú és állapotú. 

Elhanyagolt kockaház, szocreál üdülő, lábakon álló háromszög-ház, mediterrán villa…

A sziget déli csücskénél és keleti oldalán is lenéztem a Dunára, a túlparton a Szentendrei-szigetet láttam.

Ugyan az idő egyre szebb és melegebb lett, én viszont kezdtem eléggé elfáradni. Ezért úgy döntöttem, hogy irány a buszmegálló, onnan pedig Újpest-Városkapu.

A testem persze elfáradt a végére, de a hangulatom sokkal jobb lett. Kikapcsoltam az agyamat, lelkileg feltöltődtem.

Az azóta eltelt napok pedig szép fokozatosan egyre reménytelibbek, biztatóbbak lettek, és mire ezt a bejegyzést írom, már látszik a fény az alagút végén. Sőt: csoda történt!

Az életem pedig más egyéb területen nagyon gyors fokozaton válik egyre jobbá, a remény bizonyossággá lett, és ragyog a szívem.

2024. augusztus