Indiánnyár

Halloween napján nem csináltunk az égvilágon semmi olyat, amit ilyenkor szokás. Nem öltöztünk be rémisztő ruhákba, nem festettük ki az arcunkat félelmetesre, és nem ijesztgettünk senkit sem. Ellenben volt nálunk egy jó hangulatú kisebb családi összejövetel. 

A párommal és három lányommal társasjáték-partit rendeztünk. Dixit, Bummm és Concept volt az esti program. Készült csokis süti és fogyott az alkoholmentes sör. Zene szólt a háttérből, és a különböző játékok szünetében még táncra is perdültünk a nappali közepén.

Ezen kívül azonban viszonylagos csendben, nagyjából nyugodtan telt a hosszú hétvége. Olyannyira, hogy ugyan a barátnőim elmentek a Sutiba, én ezúttal kivételesen kihagytam a karaoket, a jó társaságot, és itthon maradtam. Csend, hmmm, ez azért csak félig valósult meg, hiszen az őszi szünet miatt két-három gyerek mindig volt itthon, zenét hallgattak, konyhában sertepertéltek, röhigcséltek.

Nyugalom, na ez már igen. Az alap házimunkákat persze elvégeztem, sőt, kedvem szottyant sütni sajtos-túrós pogácsát is. Viszont semennyit sem foglalkoztam tanulással és munkával, inkább aludtam, írtam, filmet néztem. A kivételesen nappalra is kihúzott kanapén heverésztem, ami nagyon kényelmes, kivéve, ha az ember fejére épp rá akar zuhanni egy (festett, dekor) tetőcserép. 

Apropó dekor: a lányaim most már teljesen karácsonyi lázban égnek. Hiába emlékeztettem őket arra, hogy addig még van hét hét. Elővették a díszeket, a polcokon, párkányokon manók ülnek, a fogantyúkon csillagok, harangok lógnak, itt egy Mikulás, ott egy hóember. A komódon, asztalon gyertyák égnek. 

A háttérből pedig szól a számomra lassan elviselhetetlen karácsonyi zene. Én vagyok az egyetlen az univerzumban, akit ki lehet üldözni a világból ezekkel az unalomig játszott ünnepi számokkal? Már kari-ajikat tervezgetnek, mindenkinek karácsonyi pizsama, WTF? Erre én semmilyen szinten nem vagyok még ráhangolódva.

Szóval úgy éreztem, testemnek-lelkemnek pihenésre és regenerálódásra van szüksége. Az indiánnyár utolsó, azaz a november első napjai kiváló hátteret biztosítottak ehhez. Nagyon szeretem ezt az időt! A reggeli hűs után nappalra olyan hőfokra melegedett fel az idő, hogy pólóban lehetett a kertben napozni. A köd ugyan megült a völgyben, de aztán hamar feloszlott, és egész nap kellemesen sütött a nap. Kétnaponta gyújtottam csak be, a ruhák nappal kint a kötélen, este bent a kályha előtt száradtak.

A falevelek elsárgultak, és erőteljesen hullanak. A fák szinte teljesen kopárak, a földet mostanra vastag avar borítja. Nem hogy zsákba nem szuszakolom a leveleket, de össze sem gereblyézem őket, ennek örülnek majd a télen belé vackolódó állatok. Nekem amúgy tetszik ez a sárgásbarna levél-takaró, szeretem, ahogy ropog a talpam alatt. Az utolsó rózsa bimbózik a bokron, a muskátli még hozott néhány virágot.

A betegség, költöztetés és vizsgázás miatt a mozgásból egy kicsit hosszabb időszak kimaradt. Most viszont a csodás, színes természet arra csábított, hogy kimozduljak. Ugyan komolyabb kirándulásra még nem éreztem elég erősnek a lassan lábadozó szervezetemet, azért egy jó kis sétát tettem a barátnőmmel a faluban. 

Mindkettőnknek történt bőven változás az életében, volt mit személyesen is megbeszélnünk. A fotók egy része ekkor készült. Örülök, hogy végre egyik képen sincs semmi városi, annál több természet, szín, fény. Gyűjtögettem is egy kicsit, aztán a karácsonyi díszek mellé odaraktam némi aktuálisabb dekort: bogyós ágakat, gesztenyét, csipkebogyót. (A macska csak ideiglenes kiegészítő, a szomszédból jár át.)

Ez az időjárás nemcsak a karácsonyra, de a halottak napjára sem hangolt rá engem a legcsekélyebb mértékben sem. Még ha hideg lett volna, komor szürke fellegek úsztak volna az égen, szakadt volna az eső vagy tombolt volna a szél, akkor az oké. De így nehéz volt az elmúlásra gondolni, pláne, hogy én a halálra eleve nem elmúlásként gondolok; szerintem az egyszerűen csak a „földi gúnya” levetése, és áttérés egy másik dimenzióba.

Vallásos nagyon nem vagyok, szerintem nincsen pokol, és menny is csak olyan értelemben, hogy azt itt a földi életben is meg lehet valósítani. Ahogyan elnézem az életem alakulását az utóbbi időben, egyre inkább úgy érzem, hogy ez tényleg lehetséges. 

Hitem viszont van, hiszek egyfajta isteni létezésben, ha nem is klasszikus értelemben, nevezzük inkább kozmikus rendnek vagy univerzumnak. Véleményem szerint a lélek örök, és pont addig lakozik egy adott testben, ameddig kell.

Halottak napja… Ezzel a nappal eleve mindig bajban vagyok. Mi ekkor sem szoktuk azokat a klasszikus dolgokat csinálni, amit úgy általában mások. Nem járunk temetőbe, mert a halottak nem ott vannak, hanem a szívünkben. 

Nem gyújtunk gyertyát külön a halottaink emlékére, hiszen itthon esténként eleve mindig ég a mécses. Régebben ilyenkor a gyerekekkel elővettük a fotóalbumokat, és megnézegettük fényképen az eltávozott őseiket, meséltem nekik róluk régi történeteket.

Nincs sok halottam, kevés temetésen voltam életemben. Dédimamám, nagymamám, az ő húga illetve sógora halt meg akkor, mikor én fiatal voltam, idén pedig anyukám férje, Ottó. Közülük kettőnek urnája van Rákospalotán. 

A többiek hamvait szétszórták a Köztemetőben. Én mondogatom a gyerekeknek, hogy engem eszükbe se jusson eltemetni, nekem nem kell se koporsó, se sír, se márványtábla.

Urnába sem kell tenni a földi maradványaimat, és arra sincs szükség, hogy egy vadidegen ember, pláne egy pap búcsúztasson. Szórják szét nyugodtan valahol a hamvaimat, a Dunába vagy a Balatonba, de juthat belőle a kertbe vagy akár Almáskert másik kertjébe is, nekem akkor már úgyis édes mindegy. 

Ha akarnak, rendezhetnek valami egyedi szertartást, de én nem szeretném, ha sokáig szomorkodnának. Legyen inkább vidám a tor, ahol felemlegetik a közös pillanatokat, felidézik a jó emlékeket.

Meglehet, hogy ha arra kerül a sor, akkor foggal-körömmel fogok majd ragaszkodni az élethez, de most egyelőre nincs bennem nagy félelem a halállal kapcsolatban. Ha van is, akkor sokkal inkább tartok attól, hogy elveszítem a szeretteimet.

Attól kevésbé, hogy én magam hagyom itt a földi világot. A halált a természet szerves részének tartom, és ahhoz hasonlóan a születés-élet-halál is egy örök körforgás. Valami régi véget ér, és valami új elkezdődik.

Az indiánnyár a mai nappal véget ért, holnap megkezdődik az igazi késő ősz. Búcsút inthetek a bőr- és farmerdzsekinek, előkerül az átmeneti kabát és a vastagabb harisnyák. 

Az óraátállítással egyre korábban megy le a nap, egyre hosszabbak az esték. Elérkezik a hamisítatlan bekuckózós időszak, amikor még inkább jól esik összebújni azzal, akit szeretek.

Vasárnap azonban: ismét irány Budapest. További pakolás és lakásnézés vár rám anyukámmal. Aztán hétfőtől gőzerővel ráfekszem az idegenvezetős munkák keresésére. Réka Tour Guide belendül. Talán turista angyal leszek, special service-szel...

2024. november