Kenu-túra: Evezés a Szentendrei sziget körül

Tudom, hogy a naptár már szeptembert mutat, és ma tanévet is nyitunk (mi már tegnap megtettük), de az időjóslás szerint még egy-két napig meleg lesz és napsütés. Ezért még utoljára egy nyári témáról írok nektek, méghozzá a szünidő lezárásaként a vakáció egyik nagy kalandjáról.

Először úgy volt, hogy lesz nagy családi nyaralásunk a Balatonnál, aztán mégsem. Majd Zoli kitalálta, hogy menjünk el együtt egy kenu-túrára. Azt hittük, hogy fanyalgás fogadja majd az ötletet, de mégsem. Sőt, meglepetésünkre mindenki lelkesedett iránta. Először úgy volt, hogy Virág is jön, sőt, esetleg az új szerelme is, aztán mégsem. Végül is kettő darab négyszemélyes kenut béreltünk Vácott, amiben hatan eveztünk.

Tudni kell ehhez, hogy a férjem (hegymászás és barlangászat mellett) nagy vízi-túrás. A Duna-parton nőtt fel (szigetszentmiklósi), a Ráckevei-ág a kisujjában van, később járt a Szigetközben, meg az Ipolyon, meg egy csomó más kisebb-nagyobb folyón. Életében egyszer borult csak, amikor hősködésből kitalálták a haverjaival, hogy át tudnak menni a két híd-pillér között. Nem tudtak. (Úszni egyébként nem tud, és soha nem visel mentőmellényt.)

Én életemben egyszer kenuztam vele, tavaly tavasszal a Bodrogon (ide a blogra is írtam róla), de az annyira klassz élmény lett, hogy már akkor megfogadtam: jöhet az ismétlés. Virág és Kende pedig a gimis fecske-táborban éreztek rá az evezés ízére, illetve Kende tavaly még a Nőtincsi tóra járt kenu-edzésre. A három kislánynak viszont ez volt az első ilyen élmény. És micsoda élmény!

Hajnalban keltünk, fél óra vonatozás, illetve kétszer negyedóra gyaloglás után kora reggel vettük át a kenukat Vácott. A csónakház közvetlenül a komp-átkelő mellett állt, egy fiatal srác adta oda nekünk a hajókon kívül az evezőket és a hordókat is. Megpakoltuk a piros-fehér-zöld, illetve fehér kenukat a csomagjainkkal, amiben sátrak, hálózsákok, polifoam-ok is voltak. A hordókba a kaja és az értékesebb dolgok kerültek.

Zoli először némi eligazítást tartott az alapvető biztonsági tudnivalókról meg a technikai dolgokról, aztán vízre szálltunk. Ő lett a fő-kapitány, Kende pedig az al-kapitány, ők kormányozták a kenukat. Mi pedig eveztünk ezerrel.

Első körben úgy, hogy Kendével Csillag és Kincső tartott, velünk meg Tündér. Ez a leosztás a túra közben többször változott, később Kincső is evezett nálunk, illetve utóbb én Csillaggal cseréltem, hogy kicsit erősítsem Kendééket. A vége felé azonban rájöttünk, hogy csak úgy tudunk nagyjából egyforma erővel hajtani, és kb. azonos sebességgel haladni, ha az összes gyerek együtt evez az egyik kenuban, mi pedig ketten hajtjuk a másikat.

A túra eleje nagyon könnyű volt, hiszen lefelé haladtunk a Dunán. A sodrás igazából akkor is vitt minket, ha nem csináltunk semmit. Amikor Zoli látta, hogy a gyerekek kezdenek ráérezni a dolog ízére, áteveztünk a bal parttól a jobb parthoz, hogy a sziget mentén haladjunk tovább. Bal oldalon elhagytuk Sződligetet, Gödöt, majd Dunakeszit, a jobb parton pedig Surányt, Szigetmonostort és Horányt. Itt egyébként  a Vörös Meteor telep homokvár-építő versenyébe csöppentünk. Egy-kétóránként álltunk meg pihenni, enni, pisilni, majd mikor az idő jobb lett, akkor fürdeni is.

Eleinte még ruha volt rajtunk, amik az idő felmelegedésével, és a nap egyre gyakoribb előbukkanásával együtt szép fokozatosan lekerültek rólunk. Innentől fogva végig bikiniben illetve úszónadrágban eveztünk.

Utunk során néhol kőgátak álltak keresztbe a Dunán, ezeket persze ki kellett kerülni, és itt eléggé örvényes volt a víz. Sokféle vízimadarat láttunk, főleg szürke gémet, sirályt és kacsákat.

Egy óra körül jártunk, amikorra elértük a Szentendrei-sziget déli csücskét, és sodrásnak szembe fordultunk. Egyben ez is jelentette a fordulópontot a gyerekek hangulatában. Addig viszonylag jókedvűen hajtották a kenut, ezután viszont elég sokat szenvedtek, néha morogtak, a nap vége felé pedig holtfáradtan, tök csendben evezték le az utolsó kilométereket.

Oda is, vissza is áteveztünk a Megyeri-híd alatt, a kis-ágon pedig még a Tahi-híd alatt is. Itt egyre több homokzátony került utunkba, ahol többször kiszálltunk. Nagyon élveztük, hogy a Duna közepén állunk, sétálunk!

Nemsokára találtunk egy nagyon szuper helyet, az egyfás kis szigetet, körülötte sok zátonnyal. Zoli vitt magával kötelet, hogy ha úgy adódik, fel lehessen kötni a fára, hogy onnan ugrálhassanak be a vízbe a gyerekek. A törzsön azonban egy cetlit találtunk, amire az volt írva, hogy vigyázzunk a fa épségére, ezért a gyerekek azt mondták, mégse kössük fel a kötelet, inkább maradjon egészséges a fa.

Ugrálás helyett inkább homokoztak, kavicsoztak, fröcsköltek, pancsoltak, Csillag pedig mindenáron meg akart tanulni kacsázni. Azt nem mondom, hogy nagyon sikerült neki, 3 lett a rekordja, Kendének viszont 8. Aztán meg azt találták ki, hogy magukon hagyják a mentő-mellényeket, és úgy sodortatják magukat lefelé az árral.

Amikor később megláttuk a Pismány-hegyet, azt hittük közel az aznapi cél, de onnan még jó sokat kellett eveznünk. Igazából az volt a terv, hogy Szentendre belvárosánál kötünk ki, lángosozunk egyet a sikátorban, aztán fagyizunk egyet a Görög utcában. De mire elértük a várost, mindenki dög fáradt volt már, alig bírtuk emelni az evezőket, így amint tudtunk, kikötöttünk.

Pont belecsöppentünk valamilyen szabadtéri rendezvénybe, ahol sajnos az ennivalókat is fesztivál-árakon kínálták. Rég hagytam ott ennyi pénzt kajára, de az üres gyomor megtöltése ezúttal elemi cél volt.

Ezután a végkimerülés határán álló csapatunknak még táborhelyet is kellett találnunk, ami csak jóval a város északi határa után sikerült. Egy alkalmas helyen aztán végre partra szálltunk és sátrat állítottunk.

A szanaszéjjel ázott holmikat az esélytelenek reménytelenségével kiterítettük a szárítókötélre (legalább hasznát vettük). A gyerekek száraz rőzsét gyűjtöttek, Zoli pedig tábortüzet rakott, hogy a füstje elűzze a szúnyogokat.

Kende úgy döntött, hogy ő nem a sátorban alszik, hanem a két fa között kifeszített függőágyban. Kincső bátran egyedül aludt egy sátorban, a két nagyobb lány együtt, mi meg Zolival kettecskén. Amikor lefeküdtem a polifoam-ra, olyan érzés volt, mintha ringatózna velem a matrac, és amikor lecsuktam a szememet, újra a Dunán éreztem magamat.

Éjjel arra ébredtem, hogy ágak reccsennek a közelben. Azonnal be is indult a parám, hogy vaddisznók járnak felénk, de Kende megnyugtatott, hogy ő töri a gallyakat, mert meleg-szendvicset süt magának a tűznél. Amúgy a para némileg jogos volt, mert a szigeten tényleg él mindenféle vadállat, őzikéket például mi is láttunk.

A kelés meglepően könnyedén sikerült, gyorsan sátrat bontottunk, és míg a fiúk a vízre tették és bepakolták a kenukat, én bemelegítő tornát tartottam a lányoknak. Szükség is volt rá, mindenki izomlázzal ébredt. A ruhák-törülközők közül természetesen semmi sem száradt meg.

Reggel nagyon kellemes volt a csendes, nyugodt vízen evezni. Valahogy a gyerekek is érezték, hogy most ez nem a zajongás ideje, így szinte némán siklottunk a Dunán, ezért az élővilágot is jobban megfigyelhettük.

Leányfalunál kikötöttünk, és bementünk a faluba vásárolni. Találtunk pékséget is, nagyboltot is. Jól bevásároltunk, majd egy kellemes pihenőhelyen meg is reggeliztük. Nutellás meg áfonyalekváros kalács adott energiát a továbbhaladáshoz.

Kellett is erő bőven! A sodrás alapból nehezítette a haladást, még inkább a motorcsónakok által keltett hullámok. Hosszú hétvége lévén sajnos rengeteg volt belőlük a kis-ágban. Többségük magasról tojt a mezei evezősökre, hangosan brummogtatták a motort, és ezerrel száguldoztak a Dunán, nagy hullámokat keltve. Ezek mindig lelassították a sebességünket, és visszavették a lendületünket. Közben persze szép lassan megtanultuk, hogyan kell szembefordulni a szembejövő, illetve a hátulról érkező hullámokkal, és rájuk feküdve uralni őket.

Ezektől a csapkodó hullámoktól és lelassításoktól Kende annyira besokallt, hogy többször inkább kiszállt húgaival a kenuból, és a sekély vízben gyalogolva vontatták azt. Igaz, ami igaz, körülbelül egy sebességgel haladtunk velük mi is evezve, de én nagyon nem akartam a kavicsokon meg a kagylókon lépdelni.

Azt hittünk, hogy amikor meglátjuk a Naszályt, már nem sok van hátra, pedig dehogynem! Többszöri megállással próbáltuk elérni, hogy ne menjen el mindenkinek az életkedve. Mindeközben fejben számoltuk az órákat és egyre aggasztóbbnak tűnt a kérdés, hogy vajon időben vissza tudjuk-e vinni Vácra a kenukat.

Egy csendes, nyugodt részen sokat napoztunk, pancsoltunk, felváltva élvezve a nap melengető sugarait, és a víz hűsítését. Megálltunk Dunabogdányban is, azaz pont szemben a stranddal, és Zoli azon vacakolt, hogy átevezzünk-e egy fagyi kedvéért, de a gyerekek inkább lemondtak a fagyiról, csak jussunk már célba.

Kisoroszi elérése a lélektani fordulópontot jelentette. Megláttuk a falu templomtornyát, aztán a kompot is, és tudtunk, most már tényleg közel a cél.

A csúcspont aznap tényleg az lett, amikor elértük a sziget északi csücskét, a kisoroszi strandot. Ez egy nagyon klassz hely ám! Rengeteg az ember, kisgyerekesek élvezik a fokozatosan mélyülő vizet, kutyák pancsolnak, fiatalok bömböltetik a zenét, a parton kenuk, kajakok, és más egyéb, vízi járművek.

Gyönyörű itt a táj, háttérben a Visegrádi vár, távolban Nagymaros, előtérben az erőteljesen hömpölygő Duna. A két ág kettéválásánál nagyon erős a sodrás, néhol még Zoli is alig tudott megállni a lábán.

6 óra tájban fordultunk újra sodrás-irányba. A nagy-ágon megtett két óra már jutalomjáték volt. Vitt minket az ár, kényelmesen kellett csak evezni. Néztük a Kisoroszi partjánál végig sorakozó sátrakat, ahol vacsorára készülve sokan tábortüzet gyújtottak.

Motorcsónakok húztak úszógumiban gyerekeket, de itt már több volt a nagy hajó meg uszály. Amikor épp nem jött semmi, erőteljes csapásokkal átkeltünk a túlpartra. Elhaladtunk Kismaros majd Verőce mellett, örömmel felfedezve a strandot, ahol nemrégiben jártunk.

Érdekes volt a megszokott vonat-állomásokat (Fenyveshegy, Kisvác) egy másik perspektívából, a Duna felől látni. Vác látványa, a székesegyház kupolája, a fesztivál koncertjének hangjai a végső reményt jelentették számunkra. Az utolsó kilométereket már naplementében eveztük végig.

A túra végére a becsapódó hullámok miatt konkrétan mindenünk szarrá ázott, a gyerekek csuromvizes ruhákban szálltak partra. De azért a jutalom-fagyizást ki nem hagytuk volna! (Adria fagyizó, sétálóutca) Egész nyáron folyton azt lestük, melyik a kis piroson a légkondis kocsi, és mindig abba szálltunk. Ezúttal azonban nem örültünk ránk áramló hűs levegőnek a ránk tapadó nedves ruhák miatt.

Hazaérve holmik ki, az egész terasz megtelt száradó sátrakkal, hálózsákokkal, polifoam-okkal, hátizsákokkal, ruhákkal, és szandálokkal.

Brutálisan lebarnultunk, a fehérebb bőrűek némileg le is égtek. Azóta Kende arca totál lehámlott, Zolinak meg a háta foltos. Én vagyok a mázlista, aki az apukám ágáról néger bőrt örököltem, még most is csokiszínű vagyok.

Összességében több mint 60 kilométert tettünk meg a két nap alatt, ennek a felét árral szemben. Nagyon büszke vagyok a gyerekeimre – és persze magunkra is.

Amikor hazaértünk, először közölték, hogy soha többé nem fognak kenuzni, később azonban lecsengett bennük a dolog, és már tudtak a pozitívumokra is figyelmet fordítani. (Érdekes, hogy ketten közülük álmodtak is később a kenuzásról!)

Hogy számomra mi a pozitívum? Növekvő izmok, fejlődő evezési technika, jóleső fáradtság, barna bőr, szép tájak, kihívások leküzdése, családunk közösségének összekovácsolódása…

Természetesen újabb vízi-túra ötleteink is vannak már, pl. Túr, esetleg Szigetköz, talán Csepel-sziget. Úgyis megírom, hogy melyik mellet döntöttünk.

Nyár ezennel részemről lezárva, kezdődik az ősz, és a suli. Ez lesz a legközelebbi blog-bejegyzés témája is. Elöljáróban csak annyit, hogy lesz meglepetés is: egy álmom megint teljesült!

2019. augusztus