Gondolatok

Az esték, éjszakák jutnak számomra csak. Meg a hajnalok. Mármint arra, hogy igazán önmagammal foglalkozhassak. A kislányok pihennek, a nagyok tőlem 140 km-re, a férjem 1500 km-re… Ilyenkor járnak a fejemben a gondolatok ezerrel.

Hogy mi foglalkoztat, annak egy részét úgyis tudjátok.

Az egyik meghatározó a suli. Érdekes, osztályfőnök lettem, annak minden pörgésével, mégsem érzem, hogy totálisan leszívná az agyamat. Ma pl. 2 órakor ettem meg a reggelimet, mégsem vagyok annyira stresszes, mint mondjuk tavaly a minősítéskor. Felébredek, és az jut egyből eszembe, hogyan kellene kidekorálni a termet. Beugrik, milyen programot szervezzek legközelebb a gyerekeknek. Az agyamban egyszerre jár a sportnap, a tökfaragás, a színházjegy, a tápláló szeretet program, az állatok világnapja, a papírgyűjtés és az őszi osztálykirándulás. Azért közben megpróbálok angolt is tanítani…

Szeretem a gyerekeket, és ha néha (sokszor) nagyon zsizsegnek is, jó dolog színes tenyereket meg fotókat felrakni a falra, bekuckózni velük a szőnyegre, és beszélő bottal tanítani őket az emberi kommunikációra. Jó dolog a tanítványaimmal együtt lefutni a 2019 métert, és drukkolni az utolsóként holtfáradtan bekocogóknak, lelkesíteni őket az akadályversenyen, majd gratulálni a legügyesebbeknek, és velük együtt minden résztvevőnek. Két órával korábban bemenni az iskolába, csak hogy az összes tök megérkezzen a suliba, majd lefotózni és megcsodálni az összes kész alkotást.

A másik sarkalatos pont az otthonunk. Amikor itthon van Zoli, akkor valami mindig készül a házon. Most épp a szigetelés és a külső burkolat az extra nagy projekt, de közben „pihenésképpen” felrak egy pára-elszívót, kitapasztja a kályhát vagy felvágja a tűzifát. Ezek ugye férfimelók, az én szerepem az otthonteremtésben viszont hármas. Egyrészt ha kalákában csinálunk valamit, akkor abból kiveszem a részem, nemcsak munkaerő-kiegészítésként, hanem mintegy jó példát mutatva a gyerekek előtt is, pl. faanyag-lecipelés vagy kőzetgyapotozás.

Másrészt a kert csakis az én reszortom (sajnos ez meg is látszik most rajta), a gazolással már nem bíbelődök, a termések folyamatos begyűjtésével annál inkább. Míg gyomlálni nem szeretek, addig a babot, paprikát leszedni, a cukkinit-patisszont kupacba rakni, a tököket felstócolni nagyon is. A befőzés kevésbé a kedvencem, a zöldségek téli eltevése sokkal inkább – de a fagyasztónkra immáron ki lehet rakni a „megtelt” táblát, és végigtekinteni a sok teli üvegen, színes kamrapolcon sem utolsó érzés.

Harmadik, önként vállalt, és leginkább szeretett tevékenységem a különböző bútorok és tárgyak levadászása a marketplace-n. Hol ágyat találok, hol rongyszőnyeget, hol éjjeliszekrényt veszek, hol lámpát. Bizony, a pedagógusi fizetésemből minden hónapban telik valami szépségre is. Megmondom őszintén, nagyon büszke vagyok, hogy nem élek többé sem anyagi mélyponton, sem anyagi függésben. Azért klassz, hogy 45 éves koromra eljutottam idáig, végül is jobb későn, mint soha…

A reggeli tornáimhoz egyre nehezebb a felkelés, de még bírom. A vekker 5–fél 6 tájban csörög, sötétben nyitom a szememet, kibotorkálok a fürdőbe, hideg vizes arcmosás frissít fel, épphogy megtalálom a szőnyeget meg a súlyzókat, és az első gyakorlatokat sokszor még lehunyt szemmel csinálom végig. Csak mire az utolsó gyakorlatokkal is végzek, amikor egyre hangosabban dübörög a zene, hogy ébredjenek közben odafent a lányok is, mikor helyben futok, ugrálok, táncolok a ritmusra, akkor érzem, hogy oké, rendben vagyok, indulhat a nap.

Ha olyanom van, kisminkelem magamat, és a régi jó hosszú szoknyás rékás stílusban indulok útnak. Ha meg olyanom, akkor zéró smink, farmer, és kerékpáros száguldás az iskolába. Bizony, már jó ideje fel merek pattanni a biciklire, és nagyon élvezem. A fogaim száma is exponenciálisan növekszik J

Egyre jobban szeretem az őszt. (A legkisebb lányom pedig épp ma közölte velem, hogy ő mennyire utálja.) Én imádom a reggeli párát a tó fölött. Már kopaszok a cseresznyefáink, és kezdenek sárgulni a levelek a faluban. A szélvihar lefújta a nyírfa leveleit és ágait a házunk elé. A füvet ekkortól már harapófogóval sem lehet előhúzni a földből, és tényleg, mintha szép lassan tisztulna le körülöttünk a tér, bár lehet, hogy ez az érzés azért is van, mert az északi veteményesben a fiam legyalulta a növényzetet, hogy egy kerékpár-pályát alakítson ki.

A reggelek itt nagyon hűsek, van, hogy 20 fok is lehet a hőingadozás az éjszakai meg a nappali hőmérséklet között. Kimegyek a teraszra, köszönteni a világot, és vacogok, néha már a fű is deres. Elindulok vastag pulcsiban, a kezem hozzáfagy a fékhez, a szél átfúj a gyapjún, bár eskü élvezem. Aztán mikor jövök hazafelé, már süt a nap, pólóban is melegem van, és végre nem hőgutás, hanem kellemes érzés kifeküdni a függőágyba.

Nem jó, hogy távol van a férjem. Az viszont mégis jó a helyzetben, hogy tudom: egyedül is megbirkózom mindennel. Bár az jó, hogy a fát Kende fűrészeli fel. Hiányzik a szerelmem ölelése, de jól esik néha magammal is lenni. A gondolataimmal…

Hogy mi jár még a fejemben? Például a klímaváltozás, Greta magasztalása és ócsárolása, egy újabb gumicsont, ahol igazából az életünk és a jövőnk a tét. Klímacsúcs, ahol járnak a szájak, és mindennapi élet, ahol meg a tettek beszélnek. Hogy ki égeti az avart a faluban, és ki pakolja le a szemetét az út mentén.

Az önkormányzati választás, ahol szeretnék jól dönteni. Van, aki szerint tök mindegy, az egész csak színjáték. Mások szerint pont helyi szinten nagyon fontos lenne meggondolni, kikre bízzuk a településünket. Lényeges, hogy milyen szívben indul egy jelölt vagy elég „csak” magát az embert nézni?

A női kör, amit végre, hosszas vajúdás után megszültem, és újra elindítottam. Különbség annyi, hogy ezúttal nem országos szinten hirdetve, budapesti központtal, hanem helyben. Nógrádi Női Kör, ezek vagyunk mi, bár egyelőre jenei helyszínen, a Boróka házban. Az első téma a „rend” volt, a következő az „egyensúly” lesz.

És még egy csomó olyan dolog, ami nem kívánkozik a nyilvánosság elé. Mert nem akarom, nem merem, nem tudom őket kimondani. Csak a gondolataimban léteznek.

Ez most amolyan számadás-féle lett, fogjuk rá, hogy Szent Mihály napja alkalmából. A nyár teljes lezárására a hétvégén megvolt a szüreti búcsú is, bár a pénteki darázscsípésem miatt akkorára dagadt a combom, mint egy ház. Két napig alig tudtam ráállni a lábamra, így lőttek a szombati felvonulásnak, mulatságnak. Mondjuk a mulatós zene pont nem hiányzott, de a kötetlen együttlét a falubeliekkel már igen. Másnap azért bepótoltam a búcsúban, ahol táncolni ugyan nem táncoltam, de tánccsoportok fellépését néztem, koncerteket hallgattam.

Holnap pedig október. Az igazi ősz. Ökörnyállal, köddel, a pára mögül előbukkanó napsütéssel vagy szitáló esővel. Az ősz pont olyan, mint az élet. Hol tetszik, hol nem, minden rosszban van valami jó, és minden jóban van valami rossz.

Uff, én beszéltem.

2019. szeptember