Múlt és jelen

Történt egy pár olyan esemény az elmúlt napokban, ami nem gyerekekről és női közösségről, még csak nem is a házunkról vagy a kertünkről szólt, hanem rólam. Valamint a múltról és a jelenről.

Először is, meghívást kaptam egy előadásra. Meglepődtem, örültem, és rájöttem, hogy már tök rég tartottam előadást! Pedig az ősi ÉletIskolás időkben sokszor beszéltem az otthontanulásról is, életmódunkról is, például az Everness-en, a Gyüttment-en vagy a Magnet Házban.

Most Budaörsre invitáltak egy gyermekvédelmi szakmai napra (ez lett a 15. ilyen rendezvény a városban), ahol az oktatás alternatíváiról esett szó. A program szervezője Károly Kata volt, aki még a széplaki időszakban kezdte el olvasni a blogomat, és azóta is folyamatosan követi életutamat. (Eddig egyszer találkoztunk személyesen, a Nógrádi Várjátékokon.) Rajtam kívül a Re-Suli alapítvány nevében Rózsa Ildikó, illetve a 2.0 tanulócsoport vezetője, Ruzsonyi Ágnes tartott előadást.

Az enyém az „Anya is, tanár is – avagy Otthonoktatás kontra közoktatás” címet viselte, amelyben a 9 év otthontanulás során szerzett tapasztalataimat osztottam meg a hallgatósággal. Arról is meséltem, hogy a gyermekeim hogyan élték meg a közoktatásba kerülésüket, illetve arról is, hogy én tanárként hogyan tudom alkalmazni az OOs tapasztalatokat az iskolában.

Ez a budaörsi rendezvény egyébként arra is jó volt, hogy levetkőzzek magamról jó néhány rétegnyi előítéletet, amit eddig – bevallom őszintén – a gyermekvédelemmel szemben tápláltam. Valamint arra is, hogy találkoztam egy olyan polgármesterrel, aki immáron 28 éve áll egy város élén, és aki olyan népszerűségnek örvend, hogy minden ciklusban újraválasztják. Jól esett, hogy az előadásom végén két hölgy is odajött hozzám, és érdekes módon mindketten ugyanazt a szót használták dicséretként: hitelesség.

A beszédemet egy 150 fényképből álló diavetítés egészítette ki. Remélem, örültök, hogy nosztalgiából ezek közül néhányat most újra itt is megosztok veletek. Az előadásra készülve, a fotókat válogatva át kellett gondolnom életünk utolsó tíz évét. Egy valódi időutazást tettem ezáltal. Mérlegre tettem képzeletben, mi volt jó, és mi kevésbé, mi az, amit helyesen tettünk, és mi az, amit így utólag visszanézve már biztosan nem úgy csinálnék. És persze azt is konstatáltam, hogy milyen gyorsan repül az idő, hogy az akkor 9 éves lányom immáron 19 éves felnőtt nővé érett, és a többi mini-manó is nagylánnyá illetve nagyfiúvá (szó szerint, 180 centis!) cseperedett.

Az előadásról hazafelé tartva belebotlottam egy nagyon kedves régi ismerősömbe, akit még a máriahalmi időszakból ismerek, de a széplaki érában is tartottuk vele a kapcsolatot. Képzeljétek, ő kovácsolt anno egy kardot családunknak, ma pedig dorombok készítésével foglalkozik. (Az egész országban mindössze három ilyen mester él.) Emellett a fenntartható fejlődésért dolgozik civilként.

Együtt vártunk a vonatra, együtt utaztunk a vonaton, és érezhető volt, mennyire örülünk, hogy újra látjuk egymást. A vele való beszélgetés szintén emlékidézések sorozata volt. Felidéztük, milyen volt a biofalus, majd az ökofalus korszak, milyen volt az Everness és milyen a Gyüttment, beszélgettünk sok régi közös ismerősről, és rájöttünk, hogy olyan szinten összefonódott a közösségi háló, hogy ma már szinte mindenki mindenkit (vagy legalábbis annak ismerősét) ismeri. (Azt tudjátok, hogy például van olyan ismerősöm, aki személyesen ismeri Brad Pitt-et?)

Másnap aztán felhívott egy másik nagyon kedves régi ismerősöm, aki most már vagy  tíz éve a Föld bolygó átellenes oldalán, Ausztráliában él. Odakint rendőr lett belőle, aki emellett a Sea Shepherd állatvédő szervezet harcos vegán aktivistája. Épp egy könyvesboltban nézelődtünk a lányokkal, én meg eközben telefonáltam vele. Ő a régi szertartásainkról kérdezett, és én örömmel idéztem fel a májusfa-állításokat, a házszentelő regöléseket, a pünkösdi királyné-járást és király-választást, a Márton-napi lámpásos felvonulásokat, az ősök napi szertartást, és a napfordulókor tartott tűzugrásokat. (Mindeközben a lányok gyakorlatilag áttekintették a könyvesbolt teljes kínálatát…)

Érdekesnek tartottam, hogy másfél nap alatt három ilyen különleges élmény ért, és egyben nagyon el is gondolkoztatott. Én ugyanis szeretem figyelni az életemben a látszólagos véletleneket (mert véletlenek márpedig nincsenek), a meglepően adódó összefüggéseket. Ezeket spirituális nyelven egyébként szinkronicitásnak nevezik. Aki nem hiszi, járjon utána, vagy inkább hallgassa meg Kowa „Ki van találva” című számát.  

Na már most, én a fenti három esemény között nagyon is mély kapcsolatot vélek felfedezni. Ugyanis régebben éltem, éltünk valahogyan, egyfajta szélsőség mentén. Tudjátok, jurta meg világvége, erdő közepe, kézzel mosás és petróleumlámpa. Most nem konkrétan az életmódra hegyezem ki a dolgot, a lényeg itt az, hogy szerintem totál el voltunk szállva. Röpködtünk a magas égben, a földi dolgokra nagyjából fittyet hányra. Egyik helyről a másikra költözve, álmainkat kergetve.

A válás után vissza kellett kerülnöm a földre, az egész, korábban eltűnt anyagi létet újra megteremtve. Létrehozni egy olyan stabilitást, ami azelőtt igazán soha nem is volt az életünkben. Telket venni, házat építeni, földbe gyökerezni, munkát találni, havonta fix pénzt keresni, stb. Mindehhez pedig egy szerető, segítő társat találni.

Mindeközben azonban sok minden kikopott az életünkből. Mintha kiöntöttem volna a gyereket is a fürdővízzel együtt. Oké, magyarázat erre az is, hogy telik az idő, a gyerekek nőnek, minden és mindenki változik, stb. De talán nem kellene kidobnom a kukába mindent, ami régen szép volt, jó volt. Gáz, hogy utoljára három éve állítottunk májusfát, Henyén gyújtottunk szer-tüzet, Lesencén ünnepeltük az ősök napját, és Széplakon pünkösdöltünk, és amióta beköltöztünk a házunkba, meg se szenteltük azt. A lányaim ha évente ötször vesznek fel szoknyát, akkor sokat mondok. Már csak a nagyobb családi együttlétekkor énekeljük az asztal körül, egymás kezét megfogva, hogy „Ég a gyertya, ég…”

Akcióterv: Ezen sürgősen változtatni kell! Amit úgy érzünk, visszahozni, amit kevésbé, azt megváltoztatni, de tovább élni, üres szertartásokat tartalommal megtölteni, és a többi, és a többi…

Hogy még teljesebbé váljon ez a két nap, két koncerten is részt vettem. A váci sportcsarnokban rendezték a Szabadságkoncertet a rendszerváltás 30 évfordulója alkalmából. Mivel én politikai dolgokról nem szoktam megnyilvánulni a saját fórumomon, ezért most sem nyilatkozom arról, hogy szerintem történt-e valódi rendszerváltás 89-90-ben, és hogy mi a véleményem azokról a mondatokról, melyeket a kerekasztal beszélgetés utolsó öt percében volt „szerencsém” elcsípni.

Inkább magukról a koncertekről írok nektek, melyek közül az első Varga Miklósé volt. Életemben egyszer hallottam őt élőben, színpadon énekelni, és tudjátok mikor történt ez? Pontosan 30 éve! Ekkor volt ugyanis az a legendás „István a király” előadás a Népstadionban, melyet aztán egy Illés koncert követett. Akkor énekelte, hogy „Oly távol vagy tőlem” meg hogy „Uram, magadhoz szólítás az én atyám” – és most.

A Fezen kapcsán írtam már a régi öreg zenészek hangjának megfakulásáról, és arról, ha sokan nem veszik észre magukon az idő múlását, és nem tudják időben, még a csúcson abbahagyni az éneklést. Varga Miklós sajnos nem ilyen, az ő hangja igencsak megkopott már. A saját háttérénekese kenterbe verte őt, alig vártam, hogy néha előlépjen az a vokalista, és kieressze a hangját.

Tetszett viszont a Vác Civitas Kamarazenekar részvétele néhány számban, mert a klasszikus hangszerek jól egészítették ki a rockos hangzást. Jó volt, hogy élőben hallhattam (és énekelhettem) a „Zöld csillag”-ot illetve a „Vén Európá”-t. És az is jó, hogy most rögtön meg is cáfolhatom, amit fentebb írtam az idősebb zenészekről. Az ellenpélda pedig, akit két és fél számban hallhattunk (fél azért, mert az egyik „István a király”-os dalban ő volt Koppány): Sasvári Sándor! 61 éves, és micsoda erőteljes hangú, jó kiállású férfi! Élvezet volt őt látni-hallani (életemben először).

Múlt és jelen. Ez van most az én életemben, és a két koncert kontrasztja is ezt jelképezte. Ezúttal a jelen irányába billentve a mérleget.

A Bagossy Brothers Company. Egy ideje nagy kedvenc! Az „Olyan ő”-től még ma is totál kész vagyok, és most élőben hallhattam, méghozzá Bíró Barbi is ott állt a színpadon Bagossyék mellett. Mi sem ültünk már, hanem álltunk és tomboltunk, a

közönség száma pedig megsokszorozódott. Nekem fura, hogy a régi öreget jóval kevesebben jöttek el megnézni, főleg az 50-es, 60-as korosztály, Bagossyék rajongótáborában mi negyvenesek viszont a felső korosztályba tartoztunk. Érkeztek kollégáim, kolléganőim, akikkel együtt énekeltünk, táncoltuk, tapsoltuk és ugráltuk végig ezt a minden szinten profi koncertet. Jó zene, jó ének, jó fények, jó hangulat.

Jó érzés nosztalgiázni és felidézni a múltat – és jó érzés új embereknek, új eszméknek, új dolgoknak átadni a stafétabotot. Ez most az a gondolat, amivel búcsúzom tőletek.

2019. október

Az előadásról megjelent egy cikk is, íme:

https://budaorsinaplo.hu/gyermekvedelmi-szakmai-nap-a-szabad-tanulasrol/?fbclid=IwAR1zpfr1lM8MWWbdr6RFGx39TumFek0Tr_Zhg365HTjblmO4hol_W2UZ1nA