Már több mint két hét eltelt,
mióta hazatértünk Izraelből, és még csak most kezdem el igazán feldolgozni az
ottani élményeket. A feldolgozás első része megtörtént, amikor átmásoltam, csoportosítottam,
és kiválogattam a fotókat. Most jön a dolog írásos része. És már most tudom,
hogy rengeteg dolgot fogok kifelejteni, és képtelen leszek teljes képet adni az
ott átélt dolgokról.
Nagyon hullámzó volt az egész,
sok szép élménnyel és sok rosszal, szakadó esővel és napsütéssel, kocsiban
alvással és fürdőzéssel, magánnyal és emberi kapcsolatokkal. Volt itt minden: nagyváros,
sivatag, három tenger, erőd, szent helyek, bazár…
Rájöttem, hogy csomó előítélet
élt a fejemben ezzel az országgal kapcsolatban, amik gyakorlatilag sorra dőltek
meg az ottlétünk során. Amikor például Zoli először vetette fel az ötletet,
rögtön rám jött a para, hogy az egy háborús övezet, és ott lőnek meg
robbantanak. Természetesen találkoztunk sok katonával, különösen Jeruzsálemben,
de végig abszolút biztonságban éreztük magunkat.
Amikor megérkeztünk, akkor esett
le a tantusz, hogy életemben most járok először Ázsiában! Afrikában is egyszer
voltam, Marokkóban, és nagyon sok párhuzamot tudok vonni a két ország között.
Kelet és nyugat határa, mindkét világ pozitívumai és negatívumai egyaránt
jellemezték. (Kosz és káosz a bazárban - modern boltok, fejkendős, leples
emberek – farmeresek és miniszoknyások…)
De kezdjük a legelején, december
23. éjjelén. Budapesten aludtunk, és 2 órakor megérkezett értünk Juli. Ő volt
velünk Marokkóban is (Nórival), és Bodrogon a kenu-túrán is (a ő Zolijával).
Sajnos a párja ezúttal nem tudott velünk tartani, így az eredetileg tervezett
négyes helyett hárman indultunk útnak a sötét téli éjszakába.
2 és fél óra kocsiút az M3
autópályán, 30 perc gyaloglás Debrecenben, a reptéren a szokásos kevés ember,
csend és nyugalom. Ezt követően 3 órás repülőút, gyakorlatilag már rutinosan, melyet
szinte végigaludtam. Tel Avivban tömött busszal vittek minket a Ben Gurion reptér
épületébe, ahol rengeteg ember zsúfolódott össze (ne felejtsük, karácsony előtt
járunk egy nappal).
Amikor készültünk az útra,
megkérdeztük néhány ott járt ismerősünket, hogy milyen biztonsági intézkedésekre
számítsunk. Azt mondták, befelé ne sok mindenre, kifelé annál nagyobb
vallatásra. Erre készültünk, és természetesen pont ellenkezőleg sült el a
dolog.
Juli és én hamar átestünk a
vizsgálaton, Zoli viszont gyanús elemmé vált. Valószínűleg az útlevelében lévő
jordán, török, marokkói és maláj pecsétek miatt. Először jól kikérdezték, majd
félreállították, és hosszas várakoztatás után olyan fontos adatokat kérdeztek
tőle, mint az apai nagyapjának vagy a féltestvérének a neve. Aztán szerencsére elengedték,
de mire ő végzett, a mi kilépőkártyánk járt le. Végül mindannyian szerencsésen kijutottunk
a reptérről, és izraeli földre léphettünk, tavaszi időbe.
Busszal utaztunk a belvárosba,
ami nem tett rám különösen nagy hatást: szokásos modern város, kockaházakkal,
boltokkal, éttermekkel. A mai napig vitatott tény, hogy mi Izrael fővárosa,
vegyük most úgy, hogy Tel Aviv csak a második legnagyobb, és csak gazdaságilag
meg kulturálisan a központ. Ettől függetlenül tele van felhőkarcolókkal, és
megdöbbentett utólag a tény, hogy csupán félmillióan lakják.
Amikor a szállásunkat foglaltam,
az volt az elsődleges szempont, hogy a központban legyen, ám azt a tény
elfelejtették megemlíteni a booking.com-on, hogy ez egy lepukkant szuterén.
Kissé sarkítva egy dohos pincében töltöttük életünk első két éjszakáját
Izraelben. Az egyetlen klassz dolog benne egy Pink Floyd lemezborítók ihlette festmény volt.
El is menekültünk onnan, és
kisétáltunk a tengerhez, ami onnan csak pár perc gyaloglásra volt. Homokos a
partja, és nagyon sokan töltötték odakint az idejüket. Néhányan be is
merészkedtek fürdeni, másnap már inkább szörfösöket láttuk, harmadnap pedig
siklóernyős deszkásokat. Ellentmondásos volt a látvány: előttünk a kék tenger,
mögöttünk a sok toronyház. Láttunk pálmafákat és szél tépte Dávid-csillagos
zászlókat. Egyszer Zoli túlzottan közel merészkedett a vízhez, majd nem tudott elé gyorsan visszakozni, így jól elázott a cipője és a zoknija.
Gyümölcsöt akár a város közepén
is szedhet az ember, Zoli is szedett mandarint egy helyi parkban. A helyi
piacra is ellátogattunk (Carmel Market), ahol friss gyümölcsök és zöldségek, valamint fűszerek és
péksütemények jelentették a fő választékot.
Rögtön az első napon szembesültem
azzal a ténnyel, hogy Izrael milyen baromi drága ország. Az árak
két-háromszorisai a hazaiaknak. Mivel utazni és megszállni mindenképp kellett,
ezért az ennivalón spóroltunk leginkább. Gyakorlatilag végig éhes voltam, mert
csak néhány péksüteménnyel és rágcsálnivalóval vészeltem át a napokat. 11 nap
alatt négyszer ettem normális meleg kaját, egyszer sült krumplit, kétszer
pizzát, és egyszer falafelt, és mindannyiszor fájt, hogy annyit fizetek érte,
amennyiből az egész nagycsaládunk megvacsorázhatna itthon.
Mivel előző éjjel alig aludtunk, ezért
aznap nagyon korán tértünk nyugovóra a „pincénkben”, és vártuk a másnapot,
amikor is Jaffába (vagy Fanta? J
) készültünk.
2020. január
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése