Duna és Balaton

Erre a nyárra egész biztosan mozgalmasként fogok visszatekinteni. Néha kertészkedek, néha utazgatok. Mint ahogyan a barátnőmmel megállapítottuk: mi vidékinek városiak vagyunk, városinak meg vidékiek. A kettő nem üti egymást: jó útra kelni, országot járni – és ugyanolyan jó hazatérni a (saját!) házacskába-kertecskébe.

Ezúttal az Alföldre indultam, de a Réka Tour 4. szakaszát megelőzte és követte két vízparti program is. Most ezekről fogok írni.

Először is: már megint egymagam vágtam neki a Dunakanyarnak. Addig gondolkoztam rajta, hogy Nagymaros legyen vagy Verőce, hogy rájöttem: a kettő között ott van Kismaros. Ahol úgy istenigazából én még soha nem néztem körül. Életemben egyszer kisvasutaztam innen Szokolyára és egyszer kiugrottam a Duna-partra.

A kisvasútra ezúttal nem ültem fel, csak elnéztem a megállójába. Hétvége volt, teltház, rengeteg utas, sok kisgyerekes család. Egy bőgő szarvas (szobor) őrizte itt a Börzsöny kapuját. Bevásároltam egy kis úti-elemózsiát, és nekivágtam az útnak.

Először a település központját jártam be. Szép rendezett a főút és környéke, vannak felújított parasztházak meg faházak, kár, hogy olyan nagy itt a forgalom, rengeteg az autó. Pedig ide vonattal is el lehet jutni, én is így jöttem, először a kis pirossal Vácig, majd ott átszállva a zónázóra, amivel Budapestről csak háromnegyed óra az út a Dunakanyarba. 

A bevállalósabbak biciklivel is jöhetnek, hiszen a Duna mentén végig van kerékpárút. A Köztársasági téri pihenő-parkban meg a községháza előtt „csodálatos” szocreál szobrokat láttam. 

Lépcsőn felsétáltam a Mária Bemutatása templomhoz. Különös, mostanság előszeretettel keresem a templomokat. Nem szívesen megyek be, ha be is kukkantok, hamar kijövök. Engem taszít a (különösen a barokkra jellemző) túldíszítettség, mindig örülök, ha nagyritkán egyszerű templombelsőre bukkanok, de a környékük vonz, biztos ráérzek a szakrális erőhelyekre.

A központból aztán kisétáltam a Duna-partra. Mivel itt nincsen olyan kiépített strand, mint a két szomszédos településen, nem is voltak sokan. Egy fiatal hippis társaság zenét hallgatott, páran napoztak, egy férfi pedig horgászott. Épp az orrom előtt fogott ki egy dévérkeszeget. Abszolút nem ismerem a halfajtákat, csak egy kisfiúnak mesélte, majd megmutatta neki, hogy megy a beetetés.

Miközben falatoztam a padon, vízbe merült egy idősebb férfi, hosszan úszott fel a sodrással szemben, csodálkoztam is a kitartásán, aztán megtudtam, hogy válogatott vízilabdázó volt fénykorában.

Később a főút mentén, a kerékpárút szélén gyalogoltam át Kismarosról Verőcére. Ismerős volt az útvonal, itt tekertünk az osztályommal júniusban, amikor a kirándulásunk egy biciklistúra volt. Jól esett felidézni az emlékét.

Patak felett, kereszt mellett vitt az utam. Láttam egy nagyon cuki kis boltot, Kincsellátó a neve, amolyan mai szatócsboltnak tűnt.

Onnantól kezdve, hogy átértem Verőcére, az össze lehetőségnél lementem a Dunához. Még mindig elég magas volt a vízállás, a folyó-menti út járhatatlan volt, a víz a támfal alját nyaldosta.

Hajók, uszályok, motorcsónakok, jet-skik, kenuk és kajakok haladtak el előttem.

Elámultam némely part-menti ház luxusán. Nyitott garázsban menő kocsi, lakóautó, még a kisgyereknek is elektromos kocsi. Én azért a saját lábamon folytattam tovább az utat.

Körbejártam (kívülről, mivel zárva volt a kapu) a Szent Kereszt Felmagasztalása kápolnát. Az oldalában végre egy viszonylag szép szobrot, egy első világháborús emlékművet találtam.

Verőce középpontjában áll Géza fejedelem lovas-szobra. Vele szemben pedig egy cukrászda, ahol sztracsis fagyit ettem.

A Nagy Lajos téren szép formájú szökőkút található. Itt egy hatalmas, kőből készült könyvben olvashatjuk el a helyi nevezetességek történetét.

Az Európában egyedülálló, 800 méter hosszú támfalat Ybl Miklós tervezte. Őt, azaz a szobrát az egyik lépcsőn mellett találtam meg.

Mivel elég meleg volt, természetesen a strandra is lementem. A magas vízállás miatt összezsugorodott a strand területe, viszonylag kevesen voltak. Az előző napi vihar miatt kissé lehűlt a Duna hőmérséklete, így nem sokan merészkedtek a vízbe.

Rájöttem, hogy egyre jobban hozzá vagyok az ilyenhez edződve. Elsajátítottam a számomra legmegfelelőbb technikát: nem állok meg egy percre sem. Nincs bemosakodás meg fokozatos hozzászoktatás. Szépen elindulok a lépcsőn befelé, töretlenül előre a vízbe, és a lehető leghamarabb belevetődök teljes testtel.

Így töltöttem el aztán pár órát: úszás a bójáig, napozás a parton, majd megint fürdés, újra napozás.

Az embereket az ingyenes SUP-kipróbálási lehetőség vonzotta inkább. Felnőttek és gyerekek eveztek körbe a bóják között. Én evezni szeretek, de nekem valahogy fura, hogy a SUP-on vagy állnak, vagy térdelnek. Számomra, kenus élményeimmel összehasonlítva, egyik sem tűnt túl kényelmesnek.

Nézni viszont érdekes volt őket, néha vicces is. Két fiú ugyanis polifoam-ból készült kardokkal csatározott egy SUP tetején. A helyzetüket nehezítette, hogy egy társuk ide-oda mozgatta alattuk a deszkát, így természetesen néha a Dunába pottyantak. Ezen több nézővel együtt hangosan kacagtam.

Hazautazás előtt direkt hamarabb cihelődtem fel a strandon, mert egyrészt éhes voltam, másrészt még voltak a listámon megnézendő helyek.

A Sport Pizzériában csalódás ért: a felszolgáló közölte, hogy nem tud több pizza-rendelést felvenni, olyan sokan vannak a vendégek. De mivel nyitott szemmel járok, hamar találtam is egy eldugott kis utcában egy kifőzdét. Tök egyszerű a hely, kedves a kiszolgálás. Sajtos spagettit ettem, hozzá ribizli-szörpöt ittam – finom volt és olcsó.

Ezután felgyalogoltam a templomdombra. A felvezető lépcső mentén itt is kálvária van, csakúgy, mint Nagymaroson, de emez sokkal csúnyább és elhanyagoltabb.

A Szent András templomot is zárva találtam (ezt soha, de soha nem fogom megérteni). Elé viszont le tudtam ülni egy padra, onnan néztem a Dunát és mögötte a hegyeket.

Útközben még megnéztem a református templomot, néhány szép lakóházat, és egy ősmagyaros szobrot. Hazafelé már Magyarkút-Verőcén szálltam fel a vonatra. Így telt el tartalmasan egy Réka-nap.

„Nekem a Balaton a Riviéra” – énekli Maróth Viki. Ez a mondat nálam most már inkább Dunára változott, de azért a Balaton látványa mindig megdobogtatja a szívemet.

Nem gondoltam, hogy ez idén újra megtörténik, hiszen jártam és fürödtem a nyáron Révfülöpön, azt hittem akkor, hogy 2021-re elbúcsúzom a Magyar Tengertől.

Hogyan kerültem mégis oda?

Már egy ideje terveztük apukámékkal a családi találkozást. Eredetileg hozzájuk mentünk volna Zuglóba, csak soha nem ért rá egyszerre az összes gyerek.

Most azonban szóltak, hogy egy hetet Siófokon töltenek, kérdezték, nem megyünk-e le hozzájuk egy napra. Dehogynem! Először csak a két kislány jött volna, aztán hamar fellelkesedett Csillag is. Végül Kende is emellett döntött. Velük kettejükkel vonattal utaztunk Budapestről, Tündér és Kincső Veszprém irányából érkezett busszal.

A meglepetés erejével hatott, amikor felhívott Virág, hogy később ugyan, de ő is csatlakozik hozzánk. Ennek azért örültem nagyon, mert épp előtte voltunk náluk lakásnézőben. Felköltöztek a párjával Budapestre, egy pöpec kis lakást bérelnek, amit most mi is megtekintettünk. A lakás szépen fel van újítva, a berendezkedés még folyamatban, de már most látszik, hogy szintet léptek.

A vonaton a két, éjjel bulizós gyerekem végig aludt, én pedig beraktam kedvenc zenéimet, és miközben száguldott a vonat, először a Velencei-tó, majd a Balaton mentén, előjött az összes nosztalgikus érzésem és kamaszkori emlékem.

Hányszor utaztam vonattal itt, például Balatonszéplakra vagy Sóstóra! Úttörőtábor, volt osztálytársak nyaralói, és persze a híres Rádiós üdülő. Komolyan, majdnem elpityeredtem magam, mikor megláttam Aligánál a tavat.

Apuék egy szállodában szálltak meg, annak a strandján telepedtünk le. Tulajdonképpen semmi különös nem történt, csak a szokásos, ami az emberrel egy strandon történhet: fürödtünk, napoztunk, beszélgettünk. Legjobban a gumimatracozás tetszett mindenkinek. Kende a függőágyát fellógatta egy fára, ott chillezett. A kislányok kipróbálták a benti medencét is.

A gyerekek hamburgert és sült krumplit ettek, apu és párja gulyáslevest, de nekem ha Balaton, akkor lángos. Utána a gyerekeknek jégkása (a vattacukor és a nyalóka mellett ez az az édesség, amit képtelen lennék megenni-inni), nekem csokifagyi.

Az is nagy szám volt, hogy teljes létszámban megjelent a gyereksereg, de az még nagyobb, hogy mind egy öten rákerültek egy közös csoportképre.

Visszafelé megint amolyan majdnem-sírós érzés volt látni a tavat és a lemenő nap víztükörre vetődő fényét. Én már csak ilyen menthetetlenül nosztalgikus maradok.

A Réka Tour keretében előtte-utána nekivágtam az Alföldnek, Nagyrév és Ópusztaszer várt rám. Erről szól majd a következő bejegyzés. Holnap pedig buli egy jó kis Bagossy-koncerten!

 

2021. augusztus