Házavató

Házavató. Na, ilyenem se volt még soha! Valószínűleg azért nem, mert házam se. J Amikor egy barátomnak elújságoltam, hogy háztulaj lettem, első kérdése az volt, hogy lesz-e a házavató. Ez igazából eszembe se jutott, de… Miért is ne? (A dolog pikantériája, hogy ő végül nem is tudott eljönni.)

Először is ki kellett tűznöm a dátumot. Azt akartam, hogy viszonylag meleg legyen, hogy a teraszon-kertben tarthassuk. És persze hétvégére essen. Az ünnepi hosszú hétvége legalább annyira tűnt ideálisnak, mint amennyire nem. Az emberek nem dolgoznak, tehát vagy elutaznak, és nem tudnak eljönni (ez történt sok barátom esetében), vagy ráérnek kijönni a nyaralójukba (ezért jöttek el többnyire almáskertiek). Először 21. szombat lett volna a napja, de amikor megtudtam, hogy aznap Budapesten ingyenes Ákos (és egyéb) koncert lesz, a dátum 22-re, vasárnapra módosult. (Milyen jó, hogy nem a mostani hétvégére szerveztem, mikor szakad az eső!) Abból a szempontból jó volt ez a nap, hogy pont lezárta a vakációt.

Sok embert meghívtam, bár sokakról tudtam, hogy nem fognak tudni eljönni, de mégis ment a meghívó, hogy érezzék: gondoltam rájuk. A tényleges jelenlévők száma viszont mindvégig bizonytalan volt. Szóltak, hogy jönnek, de nem jelölték be magukat az eseménynél, „talán”-t írtak, de aztán írtak, hogy nem tudnak jönni. Valaki az utolsó pillanatban mondta le részvételét, valaki pedig úgy esett be, hogy nem is számítottam rá.

Ez azért rossz, mert az embernek fogalma sincs, hogy mennyi enni- meg innivalóval készüljön. Nyilván számítottam rá, hogy valamit a vendégek is hoznak, de mit és vajon mennyit? Kitaláltam, hogy sósnak sajtos pogácsát sütök, három nagy tepsivel készült belőle. Édesnek meg kókuszgolyót, ezt jóval előtte meg lehet csinálni, és közkedvenc. Palacsintát is terveztem, de a tészta egyszerűen nem akart összeállni. Vagyis összeállt, de folyton leragadt. Nem értettem, miért, ugyanúgy csináltam, mint bármikor máskor. Egy idő után dühöngve feladtam. Aztán megérkezett Erzsi, sört (!!!) öntött a tésztába, hozzáadott még ezt, azt meg ki tudja még mit, és kész lett a fantasztikus palacsintatészta. Annyira fantasztikus lett, hogy pár perc alatt elfogyott, nekem végül nem is jutott belőle. J Erzsi és Csillag sütötték ki, házi sárgabaracklekvárt és kakaót kínáltam hozzá. Ezen felül sok-sok bolti nasit-rágcsát vettem: édesnek kekszet, nápolyit, sósnak mogyorót, perecet, kukit, burgonyaszirmot, és persze NÓGRÁDI ropit (ami amúgy nem Nógrádon gyártanak, sőt, ha jól tudom, nem is Nógrád megyében.)

Az innivaló még fogasabb kérdés volt. Oké, üdítőnek szigorúan nem kóla, inkább mindenféle ízű gyümölcslé. Na de az alkohol? Ez azért sarkalatos pont, mert tettem egy elhamarkodott fogadalmat. Azt ígértem a kollégáimnak-barátaimnak, hogy ha egyszer az életben végre sikerül megvennem ezt a házat, akkor iszok velük egyet. Ehhez tudni kell, hogy én 29 éve (!!!) nem ittam alkoholt. Gimis koromban se túl sokat, akkor is inkább boroztam, de történt egy rossz emlékű negyedikes osztálykirándulás, ami után megfogadtam, hogy én aztán soha többé. Ehhez következetesen tartottam is magamat. Egyszer majdnem megszegtem tudtomon kívül, amikor a lánybúcsúmon a csajok azt mondták a pezsgőre, hogy kölyök, pedig igazi volt, de megéreztem a szagán, és mégsem ittam bele. Tavaly egy tanyasi összejövetelen belekortyoltam egy borba, csak hogy bebizonyítsam valakinek: laza vagyok, rugalmas és nem merev elvek mentén élem az életemet. Most viszont itt volt a nagy alkalom, az igazi ivás. J

Mivel autóval nem rendelkezem, több részletben szállítottam haza a boltból a holmikat. Kerékpár csomagtartóján az ennivalók, hátamon a hátizsák, két vászonzsákban az italok kiegyensúlyozva, én meg persze toltam, nem mertem így tekerni. Valami Nógrádról, valami Vácról, valami Bp-ről. Vettem bort, fehéret és vöröset is, pezsgőt meg rosét, aztán hoztak pálinkát is. Az utolsó adag alkoholt, söröket meg ilyen lájtos piákat, mint Sommersby meg Viper a gyerekek hozták el a fővárosból. Az egyetlen nagykorú, Kende kifizette, aztán tömött zsákokban a három kiskorú leánygyermekkel együtt szállította haza vonattal.

A nap pakolással, takarítással kezdődött, aztán előkészítettem az ennivalókat és elrendeztem a teraszt. Egyszer csak megjelent nálam Eszter. Ő helyi keramikus, a Manóműhely szíve-lelke, mit hozott hát nekem? Egy csomó kerámiát! Gombák, manósapkák, virágok, pillangók, csigák. Szélcsengők, mécses-tartók, madárfürdők. Manó és madár. Gyönyörűek! A két „kislány” fogta az egész pakkot, és felöltöztette velük a kertet meg a teraszt. Azóta nálunk tündérek és manók élnek. Méltó indítása volt ez a házavatónak.

Ami ténylegesen akkor kezdődött el, amikor végre felöltöztem csinibe, kisminkeltem magamat és megcsináltam a hajamat is. Megérkezett Betti egy nagy tál vega-kajával, rántott gomba meg cukkini, paradicsommal és szőlővel, valamint hozott konyakmeggyet is. Ezzel edzettem az alkoholivásra. Aztán jött Újtelekről Erzsi, rögtön kézbe véve a palacsintasütést, és Barbi, a kolléganő-barátnő, valamint Éva néni, aki először ódzkodott, hogy ő nem ismer senkit, de én nyugtatgattam, hogy most itt a jó alkalom, hogy megismerjen. Végre érkeztek a férfiak is: Balázs, majd Almáskert széléről Tibor és Dezső. Végül megjött Laci meg Zoli, később Judit is, Casper kutyával. Részemről adott volt három saját lányka (a legnagyobb munkában, mint mindig), egy „mostoha”-tesó, és kettő barátnő. Elvileg Kende is jelen volt, de inkább bent pihent, majd hamar el is ment barátokkal találkozni.

Arra nem is gondoltam, hogy a házavató alkalmából ajándékokat is kaphatok. Pedig kaptam! Újabb mécses-tartókat, horgolt tárolót, patchwork-technikájú „Isten hozott” ajtó-feliratot, szappant, könyvet, képet… És persze sok rágcsát, innivalót. Azóta is nagy becsben tartom az étkezőasztalon a kompozíciót, rózsával a közepén.

Amikor mind egy körben voltunk, először befőttesüveg-játékot játszottunk. Az üvegbe 36 kérdést rejtettem cetliken, körbeadtuk, húzni kellett, és válaszolni a kérdésekre. Mint például: Mit tanultál a szüleidtől? Mit tennél, ha megtudnád, hogy már csak egy hónapod van hátra az életedből? Mit szeretnél tudni a jövődről? Kinek vagy a leghálásabb? STB. Egyszóval jó kis önismereti kör volt ez, ahol egymást is jobban megismertük, például fény derült egy különös szerelem történetére is.

Aztán elérkezett a házavató ünnepi része. Először röviden felvázoltam az egybegyűlteknek a ház történetét. Köszönetet mondtam a tulaj szüleinek, hogy megvették a telket, és hogy ilyen széppé varázsolták a kertet. Aztán a tulajéknak, hogy ilyen klassz házat építtettek ide, és hogy tavaly kiadták, majd idén eladták nekem. Valamint az előző bérlőnek, ismerősömnek, akinek a segítségével találtam rá a Hóvirág 23-ra. Így új tulajdonosként jelképesen is átvettem a régiektől a házat.

Ezután történt meg a nagy koccintás. Rájöttem, hogy nincsen elég poharam, vicces volt bögrékbe tölteni az italt, pláne nincs pálinkához való feles kispoharam. (Mint ahogy nem kávézóként kávém, kávéscsészém, kávéfőzőm sincs itthon.) Pezsgőt bontottunk, azzal törtem meg a majdnem három évtizedes fogadalmamat. Az első pohár nagggyon furcsa volt, égette a torkom, átmelegítette a testem, kicsit megbolygatta a fejem. Kellett egy kis idő, mire utána összeszedtem magamat. Ezt amúgy később követte még kettő pohár, amit Laci tukmált belém, valamint egy Sommersby, amit meg Csillag, hogy elhiggyem, abban tényleg alig érezhető az alkohol. (Tényleg!)

Ezzel kezdetét vette a házszentelés. Fogtuk a négy elem jelképét: Csillagnál volt a Föld, egy agyagedény földdel, Fridánál a Levegő, azaz egy füstölő, Kincsőnél a Víz, kék tálkában, Tündérnél pedig a Tűz, egy mécses. Az ötödik elem, a híres film óta tudjuk, a Szer-Elem, ezt, azaz egy szív alakú kristályt én vittem magammal. Körbejártuk együtt a helyet, először a házat kívülről, aztán a kertet, végül bent a házat. Minden sarokba került (valósan vagy jelképesen) mindegyik elemből. Közben Balázs ostorral cserdítgetett, Dezső pedig torokhangon ommozott. Ebből is látszik, hogy ez a házszentelő egyszerre volt véresen komoly és rettentően vicces is.

Ezt követően indult el az igazi parti, zenével, tánccal. Mivel a jelenlévők zenei ízlése igencsak eltérő volt, ezért hol népzene ment, hol rock, hol a nyolcvanas évek diszkó-slágerei, hol meg Kowa vagy Bagossy. Érdekes: hiába az én házam, ha jól emlékszem, Ákost nem is hallgattunk. Középen roptuk páran, főleg csajok, és közben egyre csak fogyott az étel, még inkább az ital. Legemlékezetesebb talán az, amikor beraktunk egy finn diszkótánc-oktató videót, és Dezső bemutatott néhány profi figurát. J

Amikor lassan kezdtek elszállingózni a vendégek, akkor az itt maradókkal kisebbre húztuk a kört, és a lányok kezdeményezésére „Felelsz vagy mersz?”-t játszottunk. Aki a merést választotta, annak fekvőtámaszoznia kellett (Kincső), bukfenceznie (Csillag), vagy kézen állnia (Laci, aki nemcsak állt, hanem járt is a kezén). Én ebben a játékban soha nem merek, sokkal inkább felelek, mert kézen állni, pláne járni nem tudok, őszintén válaszolni kérdésekre viszont annál inkább.

És akkor elhangzott egy kérdés, Barbitól. A kérdés némileg volt csak kínos, adhattam volna rá bármilyen más választ is, de én azt válaszoltam, amit a legőszintébbnek éreztem. A levegő megfagyott, mindenki elcsendesedett. Nem írom le, mi volt a kérdés, azt meg pláne nem, hogy mi volt a válasz. Aki jelen volt, meg aki ismer, az úgyis tudja, miről szólt ez az egész.

Azt hiszem, ez most épp jó lezárása is a házavatóról szóló bejegyzésnek.

2021. augusztus