Mozgás, csajok!

Oké, hiába nagyobb részben nők az olvasóim, tegyük hozzá azért azt is: „Mozgás, pasik!” És mivel eléggé utálom mind a „csaj”, mind a „pasi” megszólítást, hát legyen inkább így: „Mozgás, nők, férfiak, emberek!”

A mozgás mint téma elég sokszor megjelenik a blogomon, főleg mostanság egyre többször. Amíg másoknál az a tendencia, hogy a sportosabb ifjú éveket tunyább középkor, majd időskori totális ellustulás követi, addig nálam pont fordítva történt: érett felnőtt koromra rendszeresítettem életemben és szerettem meg a mozgást.

Amúgy ez manapság már nem is annyira kuriózum. Bizonyára mindenki hallott olyan maratoni futóról, aki 40, 50 vagy 60 évesen kezdett el életében először kocogni, vagy ott van Etka anyó, aki 55 évesen döntött úgy, hogy megszabadul súlyos betegségeitől, létrehozta, és 93 (!!!) éves koráig oktatta az Etka jógát.

Azon gondolkoztam, nálam mikor is kezdődött ez az egész. Mert az biztos, hogy gyerekként nem voltam egy mozgékony fajta. Egyévesen már beszéltem, de csak másfél évesen indultam el. Általános iskolában a kötelező testnevelés órák mellett sajnos semmilyen egyesületbe nem jártam sportolni. Hetedik táján kezdtem el a délutáni sulis kézilabda-edzésekre járni. Itt se voltam egy nagy szám, de legalább már mozogtam, és kispadosként a kerületi bajnokságon is részt vettem (max. 5 percet játszhattam a pályán), ahol bronzérmesek lettünk.

Középiskolásként se váltam valami sportos lánnyá. A futásokat különösen utáltam. Felhő tanárnő berakta a zenét, mindig ugyanazt a Wham számot (Wake me up!), mi meg róttuk a köröket. Borzalmasan untam, a futást is, és George Michaelt is. A Cooper futást egyenesen gyűlöltem, szerintem ha 1500 métert bírtam, akkor sokat mondok. Amikor a Margitszigeten kellett (volna) szigetkört futnunk, akkor annak több mint a felét legyalogoltam. Egyszer valahogy mégiscsak rávettek az osztálytársaim, hogy vegyek részt egy futóversenyen (Én!), amikor is a Lánchíd budai hídfőjétől futottunk el az Andrássy úton át a Hősök teréig. Mondjuk ez egész jól ment és a közösségi érzés miatt klassz élmény volt.

Később kosarazni mentünk vissza a gimibe, meg az öcsémmel és barátaival különböző kültéri pályákra. Télen a műjégre jártunk korizni a barátaimmal, ahol szólt a zene, mindig találkoztunk ismerősökkel, vagy új ismeretségeket kötöttünk, tehát a sport mellett ez jó kis társas esemény volt mindig. A dupla tesiórákon néha úszni jártunk, eleinte a Komjádiba, később a Sportba, amit az utazás-vetkőzés-hajszárítás-öltözés-kapkodás miatt nem igazán kedveltem. Nyáron a Balatonban úsztam, azt viszont szerettem, beúszni a végtelenségig a tóba. Balatonszéplakon a Rádiós üdülőben, illetve Sóstón az úttörőtáborban sokat pingpongoztunk, főleg forgóztunk. A barátommal meg a tesómmal gyakran bicikliztünk, főleg Óbudán és a Margitszigeten. Ennyit jelentett számomra a kamaszkori sport.

Fiatal felnőttként a párommal görkorizás közben jöttünk össze a Görzenálban, és aztán a belvárosban elég sokszor közlekedtünk így. Ekkortájt találtam ki, hogy eljárok edzőterembe. A középiskola közelében, ahol tanítottam, volt egy csak nők számára kialakított fitness-terem, ahol én az aerobikba csak ritkán álltam be, inkább a különböző gépeket szerettem. Később Budaörsön az akkor már férjemmel együtt is edzettünk egy ottani Gym-ben.

Aztán ahogy elkezdtek sorra megszületni a gyerekek, a mozgást a cipelésük és az utánuk való rohangálás jelentette csak. Örültem, hogy egyáltalán élek, nemhogy még sportoljak. Amikor a férjem elkezdett harcművészetet tanulni, mi is (Virággal, Kendével) sokszor elkísértük őt az edzésekre. Úgy megfertőződtem, hogy amikor épp nem voltam várandós, nem szültem, nem voltam gyermekágyas, akkor én is jártam kardozni egy elvileg női csapatba, ahol amúgy férfi volt az edző és néhány csapattárs is. Itt legjobban a csatákat (különösen a várcsatákat!) szerettem, és leginkább az erőnléti edzéseket utáltam (fekvőtámasz, guggolás, felülés trió). Egy kiós (kyokushin karate) feketeöves srác tartott nekünk külön pusztakezes edzéseket, hát itt voltunk mindösszesen ketten nők, úgyhogy nem akadt túl sok sikerélményem a nálam átlagban 20 centivel magasabb és 20 kilóval nehezebb fiúk-férfiak elleni küzdelmekben.

15 évvel ezelőtt lehetett, amikor elkezdtünk mindenféle reggeli gyakorlatokat végezni együtt a gyerekeim apjával. A különböző lelki dolgokat fokozatosan mozgással is kiegészítettük, pl. Tibeti Rítusok.

Fokozatosan összeállítottam magamnak innen-onnan összeszedve egy mozgás-sort, amit tulajdonképpen azóta is tartok. Minden nap reggel egy órával hamarabb kelek fel, hogy tornázhassak. Mindig légző-gyakorlatokkal, bemelegítéssel kezdek és nyújtással zárok. Hétfőn-szerdán-pénteken felsőtestre edzek (súlyzós gyakorlatok: váll, bicepsz, tricepsz, mell, hát, és hasizom), kedden-csütörtökön-szombaton alsótestre (vádli, comb: elöl, oldalt, hátul, farizom, csípő), vasárnap pedig komolyabb nyújtás, komolyabb légző-gyakorlatok, jóga, intimtorna, szemtorna, egyensúly-gyakorlatok jönnek. Ha a lányok alszanak még, akkor csendben csinálom, de ha már felébredtek vagy egyedül vagyok itthon, akkor szól a hangos zene, úgy még jobban esik a torna.

E mellé bejött a kerékpár, hiszen jó időben, rövid ruhában azzal közlekedek mindenhová a faluban (sőt, életemben egyszer már kerékpártúrán is jártam az osztályommal, ahol „komoly” 36 km-t tekertünk le). Ha hosszú szoknyához van kedvem, vagy szakad az eső, vagy minden csupa hó, akkor pedig gyalogolok. Múltkor megszámoltam, hogy hány lépésre lakunk az iskolától, 1900-ra jött ki, ami kb. másfél kilométer, tehát csak oda-vissza megteszek naponta 3 km-t, plusz amit az iskolán belül rohangálok, na meg ugye bolt, néha posta, hivatal, szóval van séta bőven.

Az iskolában a kollégákkal bevezettük a kosáredzést. Néhány sportos tanárral hétfőnként ott maradunk délután, és a tornateremben néhány diák ellen kosárlabdázunk. Azt nem mondom, hogy ebben annyira nagyon profi lennék, mert a gyűrűre dobás nem az erősségem, én inkább labdát szerezni (lepattanóból, átadásból) és passzolni, valamint hirtelen előre rohanni és támadni szeretek (meg talán némileg tudok is). Az edzések egyéni haszna, hogy ügyesedett a labdakezelésem és nőtt az állóképességem, közösségi pedig, hogy tök jóvá vált a csapatjátékunk. Ennek meg is lett az eredménye, hiszen év végén 78:39-re megvertük a nyolcadikosok csapatát. Holnap kezdünk is, nem akarunk csúfos vereséget szenvedni a júniusi tanár-diák meccsen.

Pingpongozni gyerekként eléggé szerettem, de aztán valahogy kimaradt pár évtized. Tavaly rendeztek itt Nógrádon egy asztalitenisz-bajnokságot, ahová Kendével párosban beneveztük. Finoman szólva nem nyertünk, viszont nagyon élveztük a játékot. Ekkor döbbentem rá arra, mennyire is imádom én ezt a pingpongozást. Így amióta megtudtam, hogy a helyi kocsmában felállítottak egy asztalt, azóta átlagban hetente egyszer lejárok, hol egyedül, hol valamelyik lányommal. A rekordom eddig 3 óra volt egyfolytában, de most csütörtökön is 2 órát lenyomtam, páros meccsek, váltott párokkal, lendületes menetekkel. Érzem magamon, hogy egyre ügyesedek, egyre jobban megy a játék, a kedvem meg aztán pláne jó tőle.

A legnagyobb változás, és mostanra már elmondhatom, hogy legnagyobb szerelem is a: Futás! Az előzőekből kiderül, hogy 47 éves koromig 2 km-nél többet soha nem futottam. Rengetegszer ott motoszkált a fejemben, hogy belekezdjek, de valahogy képtelen voltam nekivágni. Az áttörést a májusi Challenge Day jelentette. Ekkor indultam neki, eleinte néhányszor Kincső társaságában, aztán azóta mindig csak egyedül. Négy hónapja 6 percről indultam, egy hete már 45 percet bírtam.

Szeretek futni, mert ugyan először nehéz belelendülni, de aztán szinte szökell az ember. Szeretek futni, mert reggel mindig magam vagyok és jó a csend. Szeretek úgy is futni, hogy bedugom a fülest, és az üvöltő zene ritmusára emelgetem a lábaimat. Szeretek este is futni, mert akkor mindig összetalálkozom valakivel. Szeretek a rétre lefutni, nézni a várat, Almáskertet, messze a Börzsönyt meg a Naszályt. Szeretem az utcákat járni, ismerősöknek integetni. Szeretem, hogy nem kell elmennem sehová azért, hogy futhassak; elég csak kilépni a kapun, és már kezdhetem is. Ráadásul főleg földúton tudok haladni, keveset aszfalton, ami jót tesz a lábamnak.

Amikor elkezdtem a futást, beújítottam néhány holmit. Vettem egy sportcipőt, a lehető legolcsóbbat és legegyszerűbbet. Mivel akkor már majdnem nyár volt, csak egy térdig érő futógatyát és egy sportmelltartót vásároltam még. Hozzájuk felvettem itthonról egy akármilyen trikót és egy akármilyen zoknit, később már azt sem, mert kánikulásban mezítláb kényelmesebbnek éreztem a futást.

Most azonban, hogy jött néhány hűvösebb nap, rájöttem, hogy kell nekem egy „téli” szett is. Elhatároztam, hogy életemben először nem fukarkodok, és mindenből jó minőségűt veszek. Beszabadultam hát Budapesten a D-kezdőbetűs sportáruházba, és először egy igazi, normális, márkás futócipőt vettem meg. Narancssárga, így egy ahhoz passzoló futótrikót is választottam. A mindennapokban nagyon nem szeretem a műszálasat, a kedvenc anyagom a pamut, de rá kellett jönnöm, hogy sport közben tényleg jobbak ezek az izzadtságot elvezető anyagok. Fekete, fényvisszaverős elasztikus nadrágot vásároltam, és egy sötétszürke, kenguruzsebes, kapucnis felsőt. Mivel úgy döntöttem, hogy egy gyengébb eső nem fog eltántorítani a futástól, így beszereztem egy fekete futódzsekit, valamit néhány pár sportzoknit is.

Utána lenyomtam 3,5 óra táncot egy koncerten, majd a fővárosban aludtam a lányokkal. Mivel másnap én szokásosan korán keltem, ők meg még szundítottak, úgy gondoltam, hogy reggel ott helyben felavatom az új szettet. Anyu lakása nincs túl messze a Duna-parttól, a térkép szerint 650 méter, ezért arrafelé vettem az irányt. A rakparton először elfutottam az Árpád-hídig, jól szembefújt az északi szél, majd dél felé a Margithídig, ahol már melegen sütött rám a nap. Itt kb. a táv 2/3-ánál jött egy kis holtpont, de igazgatóm szavai csengtek a fülemben: „Minden fejben dől el!” Igen? Na, akkor gyerünk tovább! Vissza is futottam nagyjából félútig. Az volt az eredeti tervem, hogy onnan levezetésképpen már gyalog megyek be a házig, de addigra már annyira megjött a kedvem meg a lendületem, hogy végig futottam. A térkép szerint összesen 6,7 km-t tettem meg. Tudom, egy átlag-futónak ez semmiség. Még a hobbi-kocogók közül is sokan 8-10 km-t nyomnak le, nem beszélve a félmaratonról, pláne a maratonról. Ilyen terveim (egyelőre) nincsenek, viszont rendkívül büszke vagyok erre az egyéni csúcsra, amit azért természetesen szeretnék tovább javítani, most a 10 km-es lélektani határt megcélozva.

Az eddigiek főleg rólam szóltak, de ennek a blognak a leírásában olvashatjátok, hogy „Réka útja” célja egyrészt a saját életem, életünk bemutatása, másrészt viszont segíteni, inspirálni az olvasókat különböző életterületeken, amelybe az egészséges életmód is beletartozik.

Na, akkor kezdjük is el a motiválást: Hajrá! Fogj bele!

Ha te, Kedves Olvasóm, felismerted, hogy így nem folytatódhat az életmódod, az már tök jó. Ha elszántad magadat, hogy ezen változtatni fogsz, az már fél siker. Teljes akkor lesz, ha belekezdesz és ki is tartasz. Én pedig örömmel ösztönözlek téged ezen az úton.  

Mi lehet motiváció? Például hogy ha futnod kell a busz után, akkor nem köpöd ki a tüdőd, vagy ha felcipeled a bevásárlószatyrod az emeletre, akkor nem állsz meg minden lépcsőfoknál. A ma embere úgy átlagban eléggé elpunnyadt. Mindenhová kocsival jár, mindent gépek csinálnak meg helyette. Három megállóra van a bolt? Ne szállj trolira, menj gyalog! A harmadikon laksz? Ne hívd a liftet, menj gyalog! Én például az aluljárókból mindig úgy megyek fel a lépcsőkön, hogy csak minden második fokra lépek. Házimunka, kertészkedés, kutyasétáltatás, kerékpárral bevásárlás, ez mind az aktív hétköznapok része lehet. Ha eddig nem mozogtál semmit, akkor kezdd el sétával, könnyű tornával, úszással.

Én azért csinálom ezt az egészet, hogy aktív maradjak. Paradoxonnak tűnik: mozgok, tehát testileg persze elfáradok, mégis feltöltődöm energiával. Ép testben ép lélek – ez tényleg nagyon igaz! Ha esetleg kicsit magam alatt vagyok, és mondjuk elmegyek futni, vagy hangos zenére táncolok, vagy lenyomok egy pingpong-meccset, rögtön jobb lesz a kedvem. És amit észrevettem magamon: amióta ennyit sportolok (oké, ehhez kell az is, hogy most összességében elég stabil az életem, van házam, van munkám, van bevételem, aránylag jó a kapcsolatom a gyerekeimmel, tehát kevés a stressz), azóta alig vagyok magam alatt. Az általános boldogság-szintem látványosan megemelkedett.

Sokan azért mozognak, hogy lefogyjanak. Nekem erre mondjuk nincs szükségem, épp pénteken álltam mérlegre, 57 kiló vagyok, ami szerintem ennyi évesen, ennyi gyerek után nem rossz. Az alakformálás is mindenképp cél lehet. Ne higgyétek azt, hogy én nem vagyok hiú. Igenis jó érzés úgy belenézni a tükörbe, hogy tetszik, amit ott látok. Jól esnek a pozitív visszajelzések másoktól, akik dicsérik a jó alakomat, fittségemet, fiatalságomat. Ugyan ki ne vágyna erre?

A mozgástól lehetsz gyorsabb, ügyesebb, rugalmasabb, fejlődik az egyensúlyérzéked, a testtartásod (ez nekem nagy mumus!). Növelheted izmaidat, vagy zsírt égethetsz. mozoghatsz egyedül, párban vagy csapatban. Sportolhatsz otthon vagy a négy fal között, földön, vízen, levegőben.

Ami fontos, az a bioritmus kiismerése, és a mozgás beillesztése a napirendbe a lehető legideálisabb helyre. Nekem ugye a torna az mindig hajnali-kora reggeli tevékenység, a futáshoz viszont sokszor inkább este támad kedvem. Végül is mindegy, Almáskert meg a nógrádi rét napkeltekor és naplementekor is gyönyörű.    

Szerintem mozgásra a minimum időráfordítás naponta fél óra, vagy kétnaponta egy óra, de most, hogy írom ezt a cikket, és elkezdem összeszámolni mondjuk az elmúlt hetemet, hát legalább 3, de sokszor 4 óra sport is összejött napi szinten.

Ezt az írást személyes élményekkel kezdtem, hadd zárjam is ezekkel. Két napja történt, hogy egy koncert után mentem „haza”, azaz anyukámhoz Budapesten. Hűs volt, de rajtam csak egy trikó, tehát hogy ne fázzak, erőltetett menetben nyomtam a sétát, így kereken 5 perc alatt eljutottam a Lágymányosi hídtól a Petőfiig. Láttam messziről, hogy a lámpa piros, a kocsik csak jönnek, a villamos viszont közeledik. Nekilódultam, átfutottam, a villamos közben a megállóba ért, és tovább futottam, már csengetett, hogy az ajtók záródnak, de én egy utolsó lendülettel befutottam a már csukódó ajtón.

És ha már koncert: a nyáron voltam ötször. Aki engem ismer, az tudja, hogy nekem egy koncert az brutális tombolást jelent. Az énekelés, a sikítás miatt hangom nem maradt a végére, a testem viszont egész jól bírta a több órás táncot és ugrálást. És ezt értsétek szó szerint, tehát a tánccal meg sem álltam, a refréneknél pedig, kezeket a magasba, végig üvöltve ugráltam.

Ez mind sikerélmény. Ezt mind a mozgásnak köszönhetem. Sok hasonló élményt kívánok neked is!

Mozogni JÓ! Hát mozogjatok!

 

2021. szeptember

(Mivel rólam sportolás közben még soha nem készült fotó, ezért a képeket főként a netről szedtem.)