Kikelet hava

Biztosan valami lélektani dolog ez nálam, de ahogyan a naptár elkezd márciust mutatni, bennem valami átkattan. Ez a Kikelet hava: felébredek téli álmomból, elég a pihenésből, előbújok a házból, jön az energia-löket, a tettvágy, a lelkesedés (ami amúgy az alaptermészetem, csak télen egy kicsit standby-üzemmódba kerül.)

Ha már naptár: A „Mi kis falunk” csoport alapítójától nagyon kedves ajándékot kaptunk! Olyan naptárakat küldött nekünk Nógrádra a szuper farsangi produkciónkért jutalmul, amelynek lapjain a sorozat szereplői vannak lefotózva egy-egy menhelyes kutyával. Jutott belőle az osztályom minden diákjának, sőt, még a felsős termekbe és néhány kollégának is. A márciusi oldalról Zsuzsa, a csinos postásnő mosolyog ránk.

Tehát elvileg energikus és tettre-kész vagyok, bár az elmúlt hét annyira leterhelt, hogy pihenésre, kikapcsolódásra nem sok lehetőségem adódott. Ugyanis sokan lebetegedtek az iskolában, kollégák is hiányoztak, így a hét folyamatos helyettesítéssel telt.

A helyettesítések során tartottam osztályfőnöki órát a hatodikosoknak, ahol közösen kiértékeltük a farsangot. Velük történelem órán az ipari forradalomról beszélgettünk, majd képzeletbeli levelet írtak gazdag tőkésként, esetleg nyomorgó bérmunkásként. A nyolcadikos földrajzórán a Kárpát-medencevidéket barangoltuk be képzeletben, a térképen, majd kisfilmek segítségével. A negyedikesekkel Hollókőről olvastunk, és néphagyományokról beszélgettünk.

Most kellett volna nekikezdenünk a március 15-i ünnepi műsor előkészületeinek (mi adjuk elő az iskolában és a faluban is), de az egyre csökkenő létszámmal ez egyre nehezebben ment. Mindegy, optimista vagyok, mint mindig, csak jó lesz ez. Végül is a forgatókönyv megvan, a bejátszandó zenék és a kivetítendő képek összeválogatva, a versmondók tudják a verseiket. Legfeljebb majd egész héten próbálunk. Most csak annyit árulok el nektek, hogy lesz egy kis kertet-történet, képzeletben elutazunk a múltba és Petőfi naplója segítségével idézzük fel a 174 évvel ezelőtti eseményeket.

A sok hiányzó miatt egyre családiasabb hangulatúak voltak az angolórák. A nagyobbakkal videós anyagokat néztünk meg, a könyvünk szereplői filmen elevenedtek meg. A kisebbekkel angol dalokat hallgattunk és énekeltünk, és volt osztály, akikkel az interaktív táblánál online nyelvi oktatóprogram segítségével tanulhattak a gyerekek.

A héten újabb látogatást tettem Diósjenőn a fogorvosnál. Ez még kibírható lett volna, de ami utána jött! 18.00-ra értem le a vasútállomásra, ahol (elvileg) fél órát kellett (volna) várnom a 18.34-es vonatra. Fáradt voltam, nyűgös és éhes. Aznap nem adódott lehetőségem ebédelni, alig volt a gyomromban egy szendvics meg egy joghurt. A jenei boltba be tudtam ugrani egy kis puffasztott rizses tallérért, és bár ugyan a szám bal oldala le volt zsibbadva, a jobb oldalon el tudtam nyammogni. A váróteremben eszegettem, olvasgattam, amikor bemondták, hogy a gyarmati vonat félórát késik.

19.05-kor épp telefonon beszéltem a párommal, kérdezte, átmenjen-e értem kocsival, mondom nagy naivan, á, nem kell, köszi, itt van végre a vonat, átmegyek azzal. Aha, ahogyan azt Móricka elképzeli. Amint nagy lendülettel nekiindultunk a beérkezett vonat felé, szóltak a vasutasok, hogy ácsi, még lekapcsolják az egyik vagont. Negyedóra múlva aztán fent ültünk a vonaton. Hurrá, mindjárt megyünk! Aha…

Szólt a kalauz, hogy ne lepődjünk meg, ellenkező irányba indulunk először el, mert másik vágányra kell átállnunk. A vonat tolatott, elment a sorompóig, majd vissza az állomáshoz. Ahol vártunk, vártunk és csak vártunk. Vajon arra, hogy menetrend szerint (egy járat kimaradásával) 19.34-kor induljunk el? Elérkezett a fél 8, hurrá, indulunk! Aha… Tovább vártunk. Vajon az ellenvonatra? Aminek elvileg 19.22-kor kellett volna beérkeznie, de se híre, se hamva. Az szembevonat végül jó 20 perc késéssel futott be. Most már mehetünk végre? Aha… Szólt a kalauz, hogy szálljunk át a most érkezett vonatra, az fog tovább menni. Átszálltunk. Vártunk. Végül kereken 20.00-kor indult el a vonat Diósjenőről Nógrádra.

A vidéki, autómentes élet csodái… Ami kocsival 5-10 perc lett volna, az nekem vonattal 2 órámba telt. Nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek. A nap pozitív befejezése az isteni forró zöldségleves volt; egy frissen gyökérkezelt vegának ez mennyei áldás!

Másnap kora reggel Rétságra vitt az utam. Busszal mentem, mert oda csak az jár, bár mostanság felröppentek a hírek a korábban erre menő, majd később megszüntetett vasútvonal esetleges újjáélesztéséről. Itt a gyámügyön volt dolgom, ahol (ismét) megkíséreltem kijárni a sok éves tartásdíj-elmaradás behajtását. A dolog jelenleg ha nem is lehetetlennek tűnik, de sikere bizonyos nehezítő körülmények miatt némileg kétséges. A gyámügyesek mindenesetre segítőkészek és kedvesek voltak, már csak a végrehajtó iroda emberségén múlik, hogy az elkövetkező három évre kiegészül-e a bevételem havi 40.00 forinttal. Igen, jól olvassátok, gyerekenként 10.000 forintot ítélt meg tartásdíjként a bíróság, ami már 2016-ban is nevetséges összeg volt, ma inkább siralmasnak mondanám. Igaz, még ennyit se képes kifizetni az, akinek kellene… Sírjak-e vagy nevessek?

A hazafelé vezető út igen kalandosra sikeredett. Tudniillik a buszos menetrend Nógrád és Rétság között katasztrofálisként jellemezhető (a vidéki, autómentes élet csodái), főleg a követlen járatok tekintetében. Az átszállás is elég durva; a forgalmas 2-es főút mellett, fedetlen buszmegállóban kellene fél- meg háromnegyed órákat várakozni.

Én inkább a rétsági busz-pályaudvaron a váci buszra vártam 45 percet. Váróterem zárva, fedett várakozóhely itt sincs, a hőmérséklet épphogy nulla fok felett. Hideg idő, de ragyogó napsütés. Leültem egy padra, csak kicsit fázott a fenekem, ettem a reggelimet, olvasgattam, süttettem magam a kora-tavaszi nappal. A busszal a nőtincsi elágazásig mentem, onnan gyalog indultam el a bekötő úton. Innen Nógrád 5 kilométer, ha végig is kell sétálnom, egy óra alatt ott vagyok.

Az első ember, akivel szembetaláltam magamat, a falunk hírhedt alkoholistája volt, aki épp rendőröket boldogított a dumájával… Sírjak-e vagy nevessek? Elkezdtem stoppolni a bekötőn, az 5. autó meg is állt. Egy ismeretlen berkenyei nő vett fel. Sebaj, mondom, ha Berkenyéig elvisz, már akkor is közelebb leszek a célomhoz. Aztán felajánlotta, hogy á, inkább elvisz a falu-tábláig. Jaj, de jó! Beszélgetésünk közben elmondtam, hogy a helyi iskolában dolgozom, így az lett a dolog vége, hogy elvitt egészen a suliig. Köszi, Marcsi!

A „Lépték – Tervezzünk közösen!” programról eddig csak érintőlegesen írtam a blogra. Ez egy olyan kezdeményezés, melynek keretében építész, tájépítész, szociológus egyetemisták Nógrádra és Diósjenőre terveznek egy-egy szabadtéri közösségi teret. Eddig kétféleképpen segítettem munkájukat: egyszer eljöttek hozzám interjúra, másszor pedig Almáskertben vezettem őket körbe. Most eljutottak iskolánkba is.

A hetedik-nyolcadikosainkkal beszélgettek, játékosan ötleteltek. Kis csoportokban bejelölték a falu térképén, mely helyekre járnak szívesen, elmondták, vágyaikban milyen funkciójú közösségi tér él, lerajzolták, hol és hogyan éreznék jobban magukat a településen, majd fotók alapján kiválasztották, mely típusú közösségi tér tetszene nekik a legjobban. Bízom benne, hogy a sikeres együttműködés eredménye egy szép és jól használható közösségi tér lesz.

Nagyon örültem, örültünk Virág pénteki látogatásának. Legnagyobb lányom nagyon ritkán jön ki hozzánk Nógrádra, akkor is inkább családi eseményekre, a párjával. Ezer éve történt ilyen, hogy egyedül érkezett. Ennek örömére meghívtam ebédre „Béla bácsi” Vár Vendéglőjébe. Míg előételként palacsintázott, Kincső is befutott, pontosabban kerékpárral legurult hozzánk. Rántott karfiolt ettünk, ki rizzsel, ki krumplival, mangós üdítőt ittunk hozzá. Hazaséta után itthon beszélgettünk és régi videó-felvételeket néztünk, miközben rengeteget röhögtünk. A „best of” még mindig Kincső „vicce” úgy négyéves korából.

A március egy kis hóval köszöntött be hozzánk, hol lágyan szállingózott, hol sűrűbb pelyhekben kavargott, de hiába vagyunk a hegy közelében, itt szinte azonnal el is olvadt. Furcsa módon ezúttal a délebbi országrészben maradt meg jobban a hó, így lehetséges, hogy az abai gimis gyerekeim fehérség borította tájról küldtek fotót.

Most azonban itt a tavasz, még ha éjjelente fagy is, és néhol még deres a vidék, jeges a patak. Ez épp tegnap délelőtt láttuk a kis piros vonat erdei útja során, mert Csillaggal Anya-lánya délelőttöt tartottunk. Bementünk Vácra vásárolni, ahol a fő cél a vetőmagok beszerzése volt. Vettem új metszőollót is, bár a kedves boltos bácsi (aki tavaly ajándék magot adott a lányaimnak, mikor megtudta, hogy saját kiskertet csinálnak) felajánlotta, hogy vigyem el neki a tönkrement régit, hátha meg tudja javítani.

Míg mi csajos beszélgetést tartottunk a pékségben és kifosztottuk a kertészeti boltot, addig a kertet felrotáltattam egy nagyobb rotakapával, így megtörtént a veteményes talajának második körös fellazítását. Most már tök jó a föld, készen áll arra, hogy belekerüljön 37 csomagnyi mag illetve dughagyma.

Apropó, dughagyma. Múltkor írtam nektek, hogy tavaly az „eltűnt” (sokáig eltűntnek hitt, majd a befőző fazékban !!! megtalált) virághagymákat mekkora késéssel duggatták el a lányok a fák, bokrok tövében. Jelentem: előbújtak az első zöld hajtások! Lesz végre saját tulipánunk! A faluban több helyen előbújt a krókusz, séta során öröm nézni a sárga virágokat az előkertekben.

A múltkori kertészkedős posztomban elfelejtettem írni, hogy véget vetettünk a madáretetős időszaknak. Ilyenkor már nincs olyan hideg meg hó meg jég, találnak maguknak elegendő táplálékot a madarak. Le is vettük a fáról a madáretetőt, pontosabban a legutóbbi nagy szélvihar tépte le onnan, de már nem is raktuk vissza. Legközelebb novemberben csipegetheti a magocskáinkat a madárkák.

Sajnos a termőföld még egyelőre, utánfutós problémák miatt nem jutott el hozzánk, de ami késik, nem múlik. Jövő héten feltöltjük az ágyásokat, megkezdjük a korai vetést, és veszek néhány szép virág-palántát is a gazdaboltban.

Kikelet: Start!

2022. március