Ho-ho-ho-hóóó!

Itt az igazi tél, leesett az első valódi hó!

Tulajdonképpen ez már a negyedik „havas” nap. Múlt vasárnap is szállingózott a hó, amikor a nőtincsi piacon voltunk. Vasárnap arra érkeztünk haza Budapestről, hogy vékony fehér réteg fedi az utcákat. Tegnap kora reggel havas volt a kert, de már délelőtt elolvadt minden, és csak az utakon maradt meg a fehérség.

Viszont ma van az első olyan nap, amikor reggel fehérségre ébredtünk, és ez meg is maradt egész napra. Éjjel is esett, és napközben is. Ma gyúrtam össze és dobtam el az első hógolyót. Kisgyerekes nógrádi ismerősök sorra rakták fel a hóemberes fényképeket.

Igaz, hogy most már mintha abbamaradt volna a hóesés, és inkább ilyen havaseső-szerűség hullna, de akkor is tök fehér még mindig a kert. Ha kitart estig, akkor szánkózunk egyet.

Nagyon szeretem, újra egyre jobban szeretem a havat. Gyerekként ez azt hiszem, természetes is. Aztán kisgyerekes anyukaként, amikor ötöt kellett öltöztetni, vetkőztetni, kezeslábas, sapka, sál, kesztyű, csizma; az átázott ruhákat kiteregetni, megszárítani, a vörösre átfagyott mancsokat melengetni… 

Persze mindig akkor kellett valakinek pisilnie, amikor végre mindenki be volt bugyolálva tetőtől talpig. Nos, akkor ez annyira nem volt móka, csak az tetszett benne, hogy együtt élhettük át a téli örömöket, a hógolyó-csatákat, a szánkózásokat.

Most viszont újra élvezhetem a tél szépségeit. Jó kint lenni, a havat taposni, és jó bent is lenni. A kályhában lobog a tűz, ropognak a fahasábok. Kinézek, minden hófehér. Ilyenkor tudom igazán értékelni ezt a házikót, aminek már több mint két éve vagyok a büszke és gondos tulajdonosa.

Többször éltünk dimbes-dombos helyen, hegyek közelében, laktunk a Gerecsében és a Zselicben, a Balaton-felvidéken és most a Börzsönyben. Falvakban, üdülőrészeken, erdő szélén, domboldalban, természet közelében, vagy a kellős közepében. Mindig több hóban volt részünk, mint annak, aki mondjuk az Alföldön vagy egy városban lakik. Anyukám ma is irigykedett: míg nálunk a hó szakadt, náluk Budapesten az eső.

Azért a városban is vannak szépségek, ezekkel ismerkedünk meg kéthetente az idegenvezetői képzésen. De Vác is nagyon klassz; azt a „hibáját”, hogy nem dombra épült, kiválóan ellensúlyozza a Duna. Tegnap az egyik szünetemben sétáltam egyet a karácsonyra készülődő városban és a folyóparton. Már kint vannak az ünnepi díszek, a betlehem, a nagy adventi koszorú (a színes festett dekorációk a Színnel-Szívvel Műhelyből valók). Mutatok pár képet a Fő térről és a környékéről. Itt is szívesen tartanék amúgy idegenvezetést.

Eleve nem tervezem, hogy külföldön éljek, de a négy évszak miatt se mennék huzamosabb időre távoli országba lakni. Persze örömmel utazom, szívesen megnézném a „hosszú skandináv éjszakákat”, csakúgy, mint jöhetne a „jó meleg Afrika” (erotika, romantika). De én szeretem, hogy nálunk van tavasz-nyár-ősz-tél (hmmm, azért mostanság ez erősen változik, de nagyjából azért csak-csak); nyáron melegünk van, télen fázunk, esik a hó is, eső is, süt a nap, felhős az ég, fúj a szél, jön a köd, a dér, a zúzmara. Változatos az egész, mindegyik évszakban meg lehet találni a szépséget.

A végére néhány gondolat a gyerekekről. Az enyémek nem különleges ufók, olyanok, mint bárki más. Néha kedvesek, néha szemtelenek. (Anyaságom eddigi 23 éve alatt nem sikerült rájönnöm, hogy ezt mi befolyásolja náluk, a holdállás, a csillagjegyek vagy bármi más, mert teljesen kiszámíthatatlan a hangulatuk.) Néha segítenek itthon, néha lustálkodnak. Általában szanaszéjjel hagyják a dolgaikat, de néha rájuk jön a naaagy pakolási és selejtezési roham. Sokszor nem szólnak hozzám órákon át, ha viszont úgy érzik, megbeszélik velem az életüket.

Kettő különbséget érzek talán, az egyik az önállóság, a másik az egészség. Az önállóságra nevelés nálunk nemcsak a tudatosság miatt volt/van, hanem egyfajta a kényszer is. A kollégisták 140 km-re vannak tőlem, nem tudtam helyettük intézni a hivatalos dolgaikat, hát megtanulták maguk. Nincs kocsim, ezért sosem tudtam őket ide-oda furikázni. Megszokták a sok gyaloglást, és azt, hogy a saját cuccaikat nem az autó viszi, hanem ők maguk a hátizsákjaikban. Ha nem bírtak időben elindulni, nem vittem le őket a sulihoz, hogy ne késsenek el. Ha a tanítás végén esett az eső, nem hívhattak fel, hogy anya, gyere értem, mert elázok.

Ez már valamelyest az egészség témához vezet, hiszen talán így könnyebben bírják a terhelést, többet mennek, nehezebbeket cipelnek, jobban hozzáedződtek az időjárás viszontagságaihoz. Extrém eset a fiam, aki télen mezítláb ment ki a hóba, és előszeretettel mártózott meg a jeges hordóban is. Ő az, akinek a rekordja azt hiszem úgy van, hogy áprilisban fürdött először a Dunában, és márciusban a Balatonban.

Jó, ez már tényleg durva, de azt észrevettem, hogy a gyerekeim összességében sokkal egészségesebbek, mint az átlag. Ezt most nem azért írom, hogy menőzzek, csak azon gondolkozom, mi lehet a kulcs. Az egyik, hogy nálunk itthon sosincs túl meleg. Egy alap hőfokra felfűt a kályha, az emeleten pedig még hűsebb van. A kerámiapadló nem számít melegburkolatnak, aki hozzánk jön, szokott zoknit vagy papucsot kérni. Mi viszont nyáron mezítláb járkálunk, télen zokniban. Ha valaki nagyon bemelegszik, és onnan hirtelen kimegy a hidegbe, sokkal könnyebben megfázik. Ha kisebb hőmérséklet-különbséget kell áthidalnia a szervezetnek, akkor talán elkerülhető a meghűlés.

A másik a túlöltözés. Szeptembertől áprilisig sapkát látok a gyerekeken. Még akkor is, amikor kint kb. annyi fok van, mint bent a házban. Ha egy kicsit fúj a szél, máris sál kerül rájuk és nagykabát. Nagymamám is így csinálta velem, jó sokat is betegeskedtem. Én csak akkor veszek fel sapkát, ha mínuszok röpködnek. A képzésen mindenki pulcsiban üldögél, és szörnyülködnek rám nézve, mert én vagyok az egyetlen, akin egy szál póló van.

A gyerekeimre jó ideje nem szólok, hogy mit vesznek fel. Elmondom, hogy az adott napra, a koleszosoknak pedig hogy az adott hétre milyen időjárás várható, és ők döntik el, hogy milyen ruhát választanak. Csillagnak még mindig itthon van a télikabátja, Kincső pedig ma vette fel először a magasszárú cipőjét, eddig ugyanabban járt, mint amiben nyáron is. Én mondjuk már egy ideje bakancsot hordok, de csak azért, mert a futócipőmön kívül nincs félcipőm. Nyáron szandál, télen bakancs, átmenet nem létezik.

Soha nem volt komolyabb betegsége egyik gyerekemnek sem. Mind az öttel egy-egy jelentősebb baleset történt: beszakadt fej hátul, kartörés, beszakadt homlok elől, lezuhanás az emeletről, lezuhanás a lépcsőről. Kende volt az egyetlen gyerekem, akivel egy éjszakát bent kellett lennem a kórházban, mert olyan szörnyen törte el focizás közben mindkét csontját az alkarjában, hogy műteni kellett.

Most nehogy azt higgyétek, hogy a gyerekeim mindig makkegészségesek, pl. Virágnak egy ideig sokat fájt a füle, és fontolgattuk nála a mandulaműtétet, Kende sokáig ekcémás volt, és előfordul, hogy alkalmanként folyik az orruk, fáj a torkuk, vagy köhögnek. De tényleg ritkán. Nagyon keveset hiányoznak a suliból, szinte csak akkor, amikor „kiveszik a szabadnapjukat”. Anyukámtól örököltem ezt a szokást; ő nekünk megengedte, hogy félévente egyszer csak azért ne menjünk suliba, mert nem volt kedvünk. Mivel az enyémek nem hiányzósak, ezért ők is mondhatják nekem ezt félévente egyszer.

Apropó Anyukám. Ő mostanában noszogat, hogy egyszer írjak róla is egy blog-bejegyezést. Már nagyon érik, körvonalazódik is bennem. Nemsokára közzé is teszem. Közben Csillagék ezerrel készülnek a szalagavatóra, Kincsőéknél pedig megkezdődtek a farsangi keringő próbái. Na jó, befejezem, és megyek, ellapátolom a havat…

2023. november