Különleges

 „Különleges”. Régebben ez volt az a jelző, amit a legnagyobb dicséretnek vettem. Annak is örültem persze, ha azt mondta rám valaki, hogy szép vagyok, okos vagyok, kedves vagyok. De leginkább az volt számomra a lelkemet simogató, ha az emberek azt emelték ki, mennyire különleges vagyok és egyedi.

Ez talán már a kamaszéveimben elkezdődött, amikor ugyan egy normál gimnáziumba jártam, és angol tagozaton tanultam, méghozzá jeles-jó eredménnyel, de már hatott rám az alternatív zene és a darkos öltözködés. Feketében jártam, magam festettem a pólóimat, egyedi ruhákat terveztem, és anyukám megvarrta az őrült ötleteimet.

Elvont együttesek koncertjeire jártunk, pl. Kispálra, akik akkoriban indultak, és a közönségük még befért a Fekete Lyukba. A sok olvasás mellett már akkor írogattam a szabadidőmben, verseket is, novellákat is; alaprajzokat rajzolgattam és lakásokat terveztem; valamint már akkor megjelent nálam a népies dolgokhoz való vonzódás: hosszú szoknya, tarisznya, skanzen, népi kerámiák a polcomon.

Nagyon sokáig a különbözés egyfajta misszióként jellemezte az életemet. Azt most nem tudom, mennyire volt ez tudatos, azaz hogy direkt mentem-e szembe az otthonról hozott életfelfogással, ahol a biztonság volt az egyik kulcs-jelszó. Sokszor úgy érzem, csak sodródva az eseményekkel történt mindaz, ami történt, hogy olyan életet kezdtem el élni, ami nagyon nem átlagos. De a tudatalattimba biztos beégett az, hogy nekem egyszerűen nem lehet a felmenőimhez hasonló konvencionális életet élni és kész.

Jött a fokozatos kiköltözés vidékre, faluba, majd ökofaluba, később teljesen ki a természetbe. Parasztház, faház, présház, na és a totál extrém jurta. Jött a fafűtés, a budi, majd a közművek teljes hiánya. Otthonszülés, otthonoktatás, ÉletIskola. Az utóbbi időkben ugyebár minden szinten egyfajta át/visszarendeződés történt az életemben. Már nem jurtában élek, hanem házban, nem az erdőben vagy egy kihalt szőlőhegyen, hanem egy üdülőrészen. Van nálam áram és csapból folyik a víz.

Azért sok szempontból most is különleges az életem, még ha nem is annyira radikálisan. Nem városban élek, hanem vidéken, méghozzá a falu szélén, szép lassan tök egyedül. Továbbra is kályhával fűtök, csatorna nincs, és hiába van a fürdőszobában vízöblítés vécé, akkor is kijárunk a dolgunkat végezni, immáron 13 éve. Nincs kocsim, hanem gyalogolok, kerékpározok, tömegközlekedek. Az öt gyerek meg, még ha szép fokozatosan repülnek is ki a fészekből, azért akkor is öt gyerek.

Amiket most felsoroltam, az ugyebár az életmód témája. De én mindig is szerettem az életfelfogásommal, a gondolkodásmódommal is kitűnni. Talán ebben pont az az egyedi, hogy képtelenség beskatulyázni, nem lehet rám semmilyen címkét húzni. Erről többször írtam már itt a blogon, hogy utálom a merev, sarkos gondolkodást, a kizárólag fekete vagy fehér mentén való értékrendet. Például vidéken városinak érzem magam, városban meg vidékinek, azaz tipikus gyüttment vagyok. Egy konzervatívhoz képest szabadelvűként gondolkozom, egy liberálisnak pedig túl maradinak és földhözragadtnak tűnök.

A motivációt erre a nagy különbözni vágyásra még mindig nem találtam meg, de az tény, hogy régebben jó kis ego-simogatás volt a reakciókat megtapasztalni. Talán mintha direkt sokkhatást akartam volna az emberekből kiváltani, egyfajta meghökkentés, provokálás, kizökkentés volt a célom. Manapság nem is tudom igazán, hogy van-e konkrét motiváció, vagy egyszerűen csak én ilyenné lettem, ilyen vagyok és kész.

Nemrégiben megkérdeztem egy kedves ismerősömet, hogy melyik az a három szó, ami szerinte a legjobban jellemez engem. Zárójel: én magamra mondjuk olyanokat mondanék, hogy lelkes, optimista, nyitott, jól kommunikál, kíváncsi, stb. Ő viszont nagyon meglepett, mert ezek közül egyiket sem említette meg. Ezeket viszont igen: 1. Intelligens 2. Erős 3. Átgondolt. A legutolsó kicsit magyarázatra szorult, pláne hogy az életem nagyon sokáig egyáltalán nem a megfontoltságról szólt, annál inkább arról, hogy vakmerően beleugrottam olyan változásokba, aminek a felére se lett volna szükség. A lényeg, ő úgy árnyalta a képet, hogy ha én valamit kigondolok, akkor mindent megteszek, hogy úgy is legyen, és a terveimet céltudatosan megvalósítom.

Amúgy, hogy így a végére legyen némi aktualitás is: a hó megmaradt nálunk, de nem úgy, ahogy képzeltem és szerettem volna. Nem lehet belőle hógolyót gyúrni, és szánkózásra is alkalmatlan. Röpködnek a mínuszok, nálunk most nappal se megy fel nulla fölé a hőmérő higanyszála. Esett is valami havasesőszerű izé, így mindettől szépen lefagyott az egész. Aki úgy véli, hogy a vidéki élet unalmas, annak azt javaslom, próbáljon meg kijutni Almáskertből ilyen körülmények között. Rendkívül izgalmas a jégpáncélon csúszkálva túlélni a közlekedést. Egy autónak már sikerült is kiegyenesítenie a kanyart, és a Hajnalka utca aljában nekiütköznie az oszlopnak-kerítésnek.

Nógrádon amúgy is érdekes dolgok zajlanak, például a vár lezárását meghosszabbították. Sőt, megerősítették a lezárást, mert a „gaz” látogatók rendre bemásztak a kapun. Ejnye-bejnye! Ideutaznak Nógrádba, és fel mernek menni a várba? Felháborító! Zárjuk le még jobban! Mily „meglepő”, ja nem, mert ez borítékolható volt előre. Tudjátok, hogy én aztán az derűlátás mintaképe vagyok, de jelenleg semmi reményt nem fűzök ahhoz, hogy bármilyen munkálatokat végezzenek rajta a „balesetveszély” elhárítása érdekében. Ezzel az erővel persze az összes romvárat, barlangot, sziklát lezárhatnák, ahol kövek hevernek szanaszéjjel. A turizmusból és vendéglátásból élők gyakorlatilag lehúzhatják nálunk a redőnyt, de a helyi lakosok és a kirándulók is szomorkodnak, hogy a megye (nekem NEM vármegye!) névadó településének híres-neves építményével ez történhet.

Közben a vár oldalában fákat vágnak ki, hogy a helyükön parkoló (!) épülhessen, és idén a régi szokással ellentétben nem lesz a faluban Mikulásvonat, mert nincs rá pénz. Ja, egy ismerősöm kocsijának pedig kitört a kereke egy kátyúban Diósjenő és Nógrád között, mert persze az utak továbbra is olyanok, amilyenek. Lassan erről leszünk híresek, nem a várról… „Előre megyünk”. Vagy hátra?

Néha dalszövegeket megosztok itt, most viszont egy vers jött velem szembe. Mindenféle kommentár nélkül álljon itt Baranyi Ferenc: Magyarok című verse:

Nem balsors tép. Ne ámítsuk magunkat. Saját balfácánságunk karma tép. Akárhogy is színezzük át a múltat: a tónus főleg miattunk sötét.

 Az nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért – írta szózatos Mihály. Sajnos, lehet. Eltékozolt csatákra vádlón vetül sok-sok fölös halál.

 Hősiességnek lelkes maflaságot beállítani itt mindig divat. Bolond virtus a falnak-rohanás ott, hol bonthatókká málltak a falak.

 S ha volt is néhány hű kebel, amely nem balgán hevülve szolgálta honát, azt látja, szellemként ha visszalebben, hogy népe sorsa egyre mostohább.

 Szemléli az ország fölött suhanva hazája halmozódó szennyesét, és felzokogja a mennyboltozatra: ezért volt annyi áldozat? EZÉRT?

Ezért a csúnyán elprédált jövőért, átmázolt múlttól bűzlő jelenért, melyben erény a dölyfös eszelősség s a tehetségtelenség nyer babért?

 (Midőn ezt írtam, szürke volt az égbolt, harcom feladni volna számos ok, legyinthetnék lemondóan: elég volt! De nem tehetem. Még költő vagyok.)

2023. november