"Száraz" november

A cím nem a „Száraz November” klasszikus értelmezésére (alkoholmentes hónap) utal. Hiszen nekem nem csak a november a „száraz”, hanem a március meg az augusztus is. Több mint harminc éve nem iszom alkoholt, és ezen a szokásomon nem is kívánok változtatni a jövőben. Kivételt két éve tettem a házavatómon, ahol egy felelőtlen ígéret miatt pezsgővel koccintottam arra, hogy végre háztulajdonos lettem. Egyébként tavaly talán háromszor kóstoltam alkoholt, volt közte áfonyás pezsgő és eperbor is. A kíváncsiság kedvéért belekortyoltam, de továbbra is úgy érzem, hogy engem az alkohol egyszerűen semennyire se vonz. Tehát én nem úgy vagyok absztinens, hogy a szesz kísértést jelent számomra, aminek nehezen tudok ellenállni, és ugyanúgy vagyok a vegetáriánussággal is. Nem okoz számomra nagy erőfeszítést, hogy tartózkodjak a hústól, mert nem jelent számomra semmit.

Rendszeres amúgy, hogy ismerős és ismeretlen emberek meg akarnak arról győzni, hogy húst enni márpedig kell (érdekes, én senkit sem akarok meggyőzni arról, hogy legyen vega…). Múltkor például valaki közölte velem, hogy hús és állati zsiradék nélkül élni nem lehet. Érdekes, én pontosan 49 és fél éve élek. Akkor tuti nem vagyok egészséges. Semmi bajom sincs, nem vagyok beteg, nem fáj semmim. Ráadásul a képzés miatt nemrég komplett labor-vizsgálaton voltan, és a picit alacsony vason kívül minden tökéletes rendben van. Akkor biztosan a mélyben elrejtve van valami gond, például a lépemmel. Életem 49 és fél éve során soha nem jutott még eszembe a lépem. Kérdezte, tudok-e féllábon állni. (Nem tudom, ennek mi köze a léphez, de mindegy.) Tudok. Na, de 10 másodpercig. Mondom neki, akár 5 percig is megállok féllábon. Eskü, miközben telefonáltunk, én féllábon álldogáltam (mindkét lábon!), hogy bebizonyítsam neki, minden rendben a lépemmel. Az ilyenektől vidám az életem!

Ez a november más szempontból nagyon nem száraz. Rengeteget esik az eső, szinte minden nap, vagy minden éjjel, vagy egyszerűen éjjel-nappal. Ha egy nap éppen nem, akkor a következőn tutira igen. Az utcánk merő sár és pocsolya, kerékpározni még csak-csak tudok, a kátyúk között viccesen lavírozva, de a futás egyre reménytelenebbnek tűnik. Tegnap nagy merészen a rét menti, újonnan kialakított utat választottam, hát… Eléggé mocsár-fíling volt, kapkodtam a lábamat, hogy el ne süllyedjek. Ráadásul a szél is nagyon tombolt az utóbbi időben, szinte viharosan. Azt hiszem, lassan elérkezik az az időszak, amikor a kinti kocogás helyett inkább benti cardio jellegű gyakorlatokat kell beiktatnom, hogy meglegyen a megfelelő aerob mozgás is.

Két kerek eredményt is sikerült elérnem az „Egymillió lépés" kihívásban. Tegnap meglett összesítve a 2.000.000 lépésem (a tavaszi és az őszi időszakot együttvéve), ma pedig ebben az új fordulóban a 700.000 lépés. Kincsőék nyolcadik osztálya továbbra is élen áll az iskolai versenyben, és én továbbra is élen állok az osztályban.

Nekem ebben az évben csupán annyi a célom a sportban, hogy a jelenlegi edzés-mennyiséget tartani tudjam. Januártól viszont magasabb fokozatra kapcsolok, nagyobb súlyok és több futás vannak tervben. Szép lassan olyan leszek, mint a Kengyelfutó Gyalogkakukk, vagy a Nyúl a „Nu págágyi”-ból (Ну, погоди! – „No, megállj csak!” című kultikus orosz rajzfilm a gyerekkorunkból). Hogy ez az egész hogyan áll majd rendszerbe, az másfél hónap múlva kiderül.

Ha már „Ну, погоди!”: A nyelvtanulást továbbra is nyomom. Naponta oroszozás egyedül, hetente oroszozás Marcival, heti kb. háromszor olaszozás kedvtelésből. Most épp az ételeket, italokat tanulom; kifejezetten élvezem ezt, amikor nincs semmi tét, csak a tanulás-tudás öröme.

Kincső (a fájós lábával) ismét benne volt a Hesz-es kézilabda-csapatban. Tegnap Rétságon játszottak a bajnokságon, elverték Nőtincset, Szendehelyet és a legkeményebb dió Rétságot is. Megvan az aranyérem, irány Balassagyarmat! Csillag pedig épp Délvidéken jár egy iskolai kiránduláson.

Kende hosszú ideig nem volt itthon. Most jött, és azon kívül, hogy legkisebb húgát viccesen, de folyamatosan szekírozta, megcsinált pár dolgot a házban. Felrakta a tálast, melyre elrendeztem a népi dísztányérokat, a sarokpolcokat, amikre egyelőre kisebb dísztárgyak kerültek, például mozsár, mécsestartó, fűszernövény. Visszarakta a konnektorokat, és szerelt néhány plusz polcot a konyhaszekrénybe, hogy könnyebben el tudjam pakolni a kisebb dolgokat. Elrakta a kertből a szerszámokat, eszközöket, így lassan kint teljesen rendeződik a tér.

A csapadékot, és úgy összességében a víz elemet az érzelmekkel szokás összefüggésbe hozni. Érdekes, úgy érzem, hogy az utóbbi időszakban az érzelmeim valahogy nyugvópontra kerültek. Semelyik irányban nem jellemzőek már rám a nagyobb kilengések, se pozitív, se negatív irányba. Az amplitúdók határozottak csökkentek. Régebben, hajaj, mekkora érzelembomba voltam! Ha rámjött a hoppáré, ordítottam, ajtót csapkodtam, hozzávágtam valamit az épp aktuális páromhoz vagy az öcsémhez. (Önök a „Réka útja” blog őszinteségi-roham szekcióját olvassák.) Néha nagyon elviselhetetlen lehettem, egy igazi hisztis házisárkány. A szeretetemet is mindig nagyon erőteljesen nyilvánítottam ki, ami így utólag nézve inkább tűnt csimpaszkodásnak és érzelem-cunaminak. Persze most is szeretek harsányan röhögni, és van, hogy elérzékenyülök, inkább a gyakoriság és az intenzitás lett némileg visszafogottabb.

Belekezdtem egy nagyon érdekes dologba. Van nekem egy volt gimnáziumi évfolyamtársam, aki az Integrál Akadémián tanul. Keresett embereket, akikkel gyakorlásképpen végig tudna vinni egy segítő, gyógyító folyamatot. Én pedig, valami furcsa belső indíttatástól vezérelve jelentkeztem. Kérdezte is Soma, hogy mi motivált erre, én pedig elsőre nem is igazán tudtam megfogalmazni, hiszen alapvetően rendben van az életem, nincsenek hatalmas mélypontok vagy traumák. Azért később sikerült megfogalmaznom, hogy talán amiatt fogtam ebbe bele, mert szükségesnek érzem így 50 előtt fél évvel egyfajta összegzését annak, milyen volt eddig az életem, hol tartok most, és mi jöhet majd ezután. Ki is választottam három olyan életterületet, ahol változások szükségesek, vagy már most zajlanak; ezekre fogunk fókuszálni ez alatt a hét hét alatt. Szuper ez az egész, érzem, hogy milyen jó dolgok fognak belőle kisülni.

A Mindfulness Központ már megint nagyon jó kérdéseket tett fel, melyek újabb szempontokat jelenthetnek a mélyebb önmegismeréshez. Természetesen nem bírtam ki, és én is elgondolkoztam rajtuk. Íme a végeredmény, némileg átalakítva és zanzásítva:

Mi az a minőség, amit tisztelek magamban? Hogy ha valami nehézség adódik, akkor nem omlok össze, hanem arra fókuszálok, hogyan lehetne megoldani. Ha padlóra kerülök, akkor onnan saját erőből fel is állok. Ha van egy álmom, akkor nem arra várok, hogy a sült galamb a számba repüljön, hanem teszek is a céljaim megvalósításáért.

Mi az a minőség, amit szeretnék ápolni és építeni? Egyre inkább jellemző rám az elfogadás, de ez még fejlesztésre szorul. A türelemmel is jó úton haladok, de még nem az igazi. Ezeken szeretnék sokat dolgozni.

Mit tanultam a szüleimtől, a családomtól? "Fő a biztonság! Járt utat járatlanért el ne hagyj!" Nos, szerintem egész életemmel rácáfoltam erre. Pont mindig úttörő voltam, valahogy mindig mindent másképp akartam csinálni, mint az átlag. Az egyik motiváció az volt, hogy különleges legyek, a másik pedig, hogy direkt a tanult minták ellenére cselekedjek. Persze szép lassan felfedeztem magamban, hogy a tudatalattimban azért a családi berögzülések nagyon mélyen jelen vannak, ezek átalakítása zajlik erőteljesen a jelenben.

Akkor vagyok a legjobban feltöltve energiával, amikor: Süt a nap, kint vagyok a természetben. Szól a zene, dübörög a ritmus. Énekelek és táncolok. Mozgásban kiadom az energiáimat, és közben nyerek is energiát (tudom, ez ellentmondásosnak tűnik, de akkor is így érzem). Ha felfedezhetek, ha tanulhatok valami újat. Ha jövök-megyek, ténykedek.

Akkor nincs bennem energia, amikor: Huh… Ez eléggé ritkán van. Tényleg. Meglehetősen energiabomba vagyok. De a borús idő, a sötétség persze kicsit vissza tudja venni az életkedvemet. Viszont mostanság megkedveltem ezeket a bekuckózós időszakokat is, mert ilyenkor van idő és lehetőség a belső munkára. Az is energia, csak nem annyira látványos, viszont rettentően fontos.

Kedvenc zenéim, filmjeim, műsoraim: Műsorok nincsenek, mert tévét egyáltalán nem nézek, nincs is. Míg gyerekeim a Netflixen és az HBO-n mindenféle sorozatokon lógnak, addig én viszonylag kevés filmet nézek. Ha ritkán igen, akkor magyar és kortárs alkotásokat. Moziban nem is voltam idén, és talán havonta max. egyszer felmegyek a Netflixre. Könyvből és zenéből is általában ugyanezt, magyar legyen és kortárs. Zenéből a nagy trió, Ákos, Kowa és Bagossy kicsit vesztett a jelentőségéből; szeretem, de kevésbé gyakran hallgatom őket. A YouTube listám alapján: Azahriah, Analóg Balaton, Bohemian Betyars, Carson Coma, Punnany Massif, Parno Graszt, meg a Halott Pénz, Majka, Follow the Flow… Ami újdonság, hogy házimunka közben többször hallgatok interjúkat, előadásokat.

Mi miatt szoktam aggódni? Hmmm… Most mondanám, hogy semmin. Ez persze nem igaz, de tényleg nagyon kevés dolgon. Egyrészt, mert míg nagymamám és anyukám nagyon aggódós természet, én nem vagyok az, illetve az idő előrehaladtával párhuzamosan egyre kevésbé vagyok ilyen. Másrészt mi értelme az aggódásnak? Azzal mit érek el, változtatok vele bármin? Ja, persze: a saját lelkiállapotomat viszem le a mélybe. Épp ezért alapvetően optimista és bizakodó természet vagyok, hiszek például a gyerekeimben. Önállóságra neveltem őket, tudom, hogy megállják a helyüket az életben, ügyesen megoldják a problémáikat. A jövőre inkább cselekvően és teremtően fókuszálok, nem úgy, hogy: "Jaj, jaj, mi lesz, ha…?"

Mit akar úgy igazán a szívem? Ez a legjobb kérdés, és fogalmam sincs a válaszról. Ugyanis rájöttem, hogy amiket eddig életem során akartam, azok sosem úgy valósultak meg, ahogyan azokat én elképzeltem. Mindig kiderült utólag, hogy nem jól kívántam, és ennek oka az volt talán, hogy nem voltam tisztában a valódi, belső vágyaimmal. De hogy mik is ezek? Na?

Ja, valakinek múltkor nem tetszett, hogy miért írok magamról, vagy miért írok ennyit magamról. WTF? A blog címe: „Réka útja”! Az én blogom. Rólam szól, immáron 14 és fél éve. Lassan minden bejegyzés végére oda fogom írni, hogy akinek nem tetszik, ne olvasson. Oké, ez túl negatív, legyen inkább pozitív a kommunikáció. Szóval: Csak az olvasson, akinek ez tetszik, akinek némileg szimpatikus az életem, aki valamilyen mértékben tud azonosulni a gondolkodásmódommal. Ez semmiképp sem jelenti azt, hogy mindennel egyet is kell érteni. Sőt! A normálisan megfogalmazott, építő jellegű kritikákat örömmel fogadom. Vannak is bőven ismerős és ismeretlen olvasók, akik időről időre megmondják nekem a magukét, és nem hagyják, hogy teljesen elszálljon az agyam magamtól.

De: Ez is továbbra is Réka blogja, Réka életéről. Ami most igazán érdekesen és izgalmasan alakul. Hogy hogyan, azt úgyis megtudjátok, ha továbbra is követtek.

 

2023. november